Horthy fivérek benzingőzben – izgalmas motorversenyek, merész repülőutak

A magyar történelembe Horthy-korszakként bevonuló éra törvénykezésének figyelemre méltó gyümölcsei között említendő a Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István miniszterelnök által 1921 karácsonya első napján, december 25-én szentesített LIII. törvény. Első paragrafusába a következő szöveg került: „A testnevelésnek az a feladata, hogy az egyének testi épségének és egészségének megóvása, testi és lelki erejének, ellenálló képességének, ügyességének és munkabírásának kifejlesztése által megjavítsa a közegészség állapotát, gyarapítsa a nemzet munkaerejét.” A jogszabály többek között előírta, hogy az állam az iskolákban gondoskodik a tanulóifjúság rendszeres testneveléséről, a főiskolákon pedig minden hallgató számára lehetővé teszi; a nemzet iskolát elhagyó férfi tagjai 21. életévük betöltéséig kötelesek részt venni a testnevelésben (e törvényi szakasz értelmében alakultak meg a leventeegyesületek); a tanerők képzésére testnevelési főiskolát kell felállítani; a városok és községek kötelesek előmozdítani a testnevelés ügyét. Az LIII. törvénnyel Magyarország a Nyugatot is megelőzte, ellenben sokáig váratott magára a végrehajtási rendelet, amelyet végül 1924. január 31-én hirdetett ki Klebelsberg Kuno kultuszminiszter.

Ez volt a kezdet, s mint tudjuk, a Horthy-rendszer megerősödésével, az 1920-as évek végétől a kirakat is csillogni kezdett, amennyiben a magyar sport egyre vissz­hangosabb eredményeket ért el a nagy versenyeken, így az olimpiákon is. Az akkori sikerek, megdicsőülő hőseink neve bevésődött a márványtáblákba és az emlékezetünkbe, ellenben nem köztudomású, homályba vész, hogy Horthy Miklós vagy két fia, a fényképeken jól fésült István és Miklós (Nicky) miként, milyen sportágakban tette próbára fizikai erejét, ügyességét.

Erre a kérdésre igyekszünk választ adni.

SANTELLI A CSUPA IZOM KORMÁNYZÓT FÉNYEZI
Az 1886-os kadéttá avatását követően az első világháború végéig a Monarchia haditengerészetében szolgáló, 1918. november elsején ellentengernaggyá előléptetett idősebb Horthy Miklós (1868–1957) kapcsán leginkább az 1896-os millenniumi vívóversenyt emlegetik. A MAC rendezte nemzetközi viadalon bukkant fel akkori állomáshelyét, Pólát (ma: Pula) képviselve, a tőrversenyben indult, és többedmagával díszoklevélben, valamint aranyéremben részesült. Vagyis nem nyert, noha néhány tájékozatlan szerző az aranyéremtől félrevezetve győztesnek tünteti fel az ifjú tengerésztisztet. Ettől még nem lehetett elvitatni tehetségét és elhivatottságát sem: hatvan felett még hetenként háromszor áldozott időt a vívóedzésekre, a legendás mester, Italo Santelli – túlzásokba esve... – így fényezte 1930-ban a kormányzót: „Nincs még egy ember az országban a főméltóságú úr kortársai közül, aki felvehetné vele a versenyt akár tőrrel, akár karddal, de még a fiatalabbak között is alig akad valaki, aki olyan kitartással dolgozna, mint ő. Reggel fél kilenctől-kilencig tart a vívóóra a palota Hunyadi Mátyás-termében – még nem fordult elő, hogy késett volna egy percet is –, ez alatt az idő alatt egy pillanatra le nem teszi a kardot, egyfolytában teljes lendülettel dolgozik, sem közben, sem utána nem látszik rajta a fáradság. (...) Csupa rugalmasság, csupa izom, látszik rajta, hogy a sportban nőtt fel és szereti a sportot. Akciói rendkívül gyorsak és átgondoltak.”

A millenniumi vívóverseny előtt négy évvel, 1892 áprilisában a császári és királyi yachtraj 20 tonnánál könnyebb hajói versenyeztek Pólában, a mezőny tagja volt Horthy Miklós sorhajózászlós Kincsem nevű vitorlásával (nyilvánvalóan az 1887-ben elhunyt csodakancáról nevezte el), amely igen szépen haladt, és nagy harcot vívott Georg Hütterot Nipponjával. Végül negyven másodperces előnnyel a Nippon siklott át elsőként a képzeletbeli célvonalon, ám mert a két hajó időkedvezményt volt kénytelen adni, a Yettit irányító Barnert sorhajóhadnagy vehette át az 500 forint értékű serleget.

Horthy kiválóan teniszezett, 1901 májusában például részt vett a trieszti Adria-bajnokságon, és a második helyen végzett, miután harmadik mérkőzésén 6:0, 6:3, 6:1-re kikapott a prágai Kinzltől. Három hétre rá, június 7-én a magyar bajnokságon is megmérette magát, az első akadályt sikerrel vette, a második fordulóban azonban 6:2, 6:4-es vereséget szenvedett Vaniek László ellen. Nem feledkeztek meg teniszmúltjáról, a szövetség 1932-es közgyűlésén „Rakovszky elnök állott szólásra, s felajánlotta a szövetség jubiláns, díszített aranyjelvényét Horthy Miklós kormányzónak, mint a magyar tenisz egyik régi aktív versenyzőjének, s a teniszsport igazi barátjának”.

A végére hagytuk a legérdekesebb epizódot. A „nemzet első sportembere” az 1934. május 10-i Üllői úti magyar–angol mérkőzés (2:1) előtt elegyedett beszélgetésbe az FTC klubházának erkélyén, és a következőket jegyezte fel a Nemzeti Sport újságírója: „Azt hiszem, én voltam az első magyar ember, aki komolyan futballozott. Én ugyanis már 1895-ben meccsen játszottam. Akkoriban Pólában voltam a haditengerészetnél s egy ízben összemértük az erőnket az angol haditengerészekkel.”  Vagyis Horthy nem kevesebbet sugallt, mint azt, hogy ő az első magyar, aki mérkőzésen rúgott futball-labdába.

A sportokban megedzett kormányzó fiait ellenben a benzingőz illata kábította el. Téthelyzetben az 1922. október 8-án megrendezett harmadik Svábhegyi versenyen estek át a tűzkeresztségen, mégpedig tinédzserként: az egyaránt Triumphot vezető Horthy István (1904–1942) és ifjabb Horthy Miklós (1907–1993) 17 éves és 10 hónapos, illetve 15 éves és 8 hónapos volt. Édesapjuk jelenlétében a Nickynek becézett öcs bizonyult rátermettebbnek, a 12 versenyzőt felvonultató kategóriájukban a harmadik helyen végzett (7:55.6 perc), míg bátyja járgánya már a rajtnál lefulladt – nagy lemaradással végül István is célba érkezett (11:53.4).

Miklós reménytelinek induló, ám kurtára sikeredett karrierje 18. életéve betöltése után vett lendületet, az 1925. április 26-i 100 kilométeres országúti versenyen ötödiknek futott be, a május 27-i második Magyar Tourist Trophyn kiesett. A következő évben aztán robbantott, 1926. április 11-én és 25-én a MAC Ügetőn rendezett első és második tavaszi viadalán is megnyerte a 30 kilométeres főversenyt. Előbbi sikeréhez riválisa balszerencséje is kellett: Balázs László 250 méterrel vezetett, amikor „a felső fordulóban a puha sáros talajon kicsúszik, gépe hatalmas saltót csinál, őmaga szintén nagy ívben repül előre”.  Miután Ausländer István korábban kiesett, és Balázs is feladta, Horthy 23:45.7 perces idővel (75.78 km/h-s átlag) – egyedüliként nyeregben maradva – győzött 588 kcm-es Nortonjával. Második sikere mindenképpen értékesebb, hiszen nem hárman, hanem tízen neveztek. A harminckörös verseny 14. körében megelőzte Sandlert, ám a sportág kimagasló alakja, Feledy Pál ekkor már 400 méterrel vezetett, majd fél kilométeresre növelte előnyét. Csakhogy a 22. körben agyféke besülése miatt kénytelen volt kiállni, így Horthy könnyedén, 750 métert ráverve Sandlerre megismételte két héttel korábbi győzelmét (23:34.6, átlagsebesség: 76.438 km/h). A május eleji Budapest–Hatvan 100 km-es viadalon viszont őt hagyta el a szerencséje, hét küllője is kiszakadt, így fel kellett adnia a küzdelmet. Nem gondolhatta, hogy ez lesz az utolsó fellépése...

A HALÁLOS GÁZOLÁS VÉGET VET A KARRIERNEK
A május 15-i Magyar Tourist Trophyra edzettek a motorosok két nappal a start előtt, köztük Miklós is, amikor megtörtént a tragédia: „Kora délután ifj. Horthy Miklós versenygépével a Budakeszi út felső hajlásánál, az átemelő víztelep előtti országúton száguldott teljes sebességgel és a Budakeszi út 53. szám alatt levő telep előtt elgázolta Früh Anna 32 éves budakeszi lakost, aki a környéken levő villákba tejet vitt. A szerencsétlen leány az irtózatos sebességgel száguldó gép lökésétől nekiröpült az út mentén egyik kerékfogó oszlopnak. A közel 100 kilométeres sebességgel rohanó versenygép pedig az összeütközés következtében irányt vesztett, utasa nagy lendülettel kivágódott a gépből és elterült a terméskövekkel kirakott árok oldalán”  – írta a Népszava. Miklóst a Fasor szanatóriumba szállították, ahol megállapították, hogy nyakszirtcsontján három centiméteres nyitott, repesztett seb van, testén kisebb-nagyobb zúzódásokat, valamint agyrázkódást szenvedett. A fiatal nő másnap reggel elhunyt, a 19 éves Horthy fiú – csak... – motoros-pályafutásával fizetett a tragikus balesetért.

Másik szenvedélyének, a lovaspólónak sem élhetett sokáig. A Margitszigeten rendeztek mérkőzést 1929. október 22-én kora délután, amikor – Az Ujság beszámolója szerint – lova mellső két térdére esett, s miután a lendülettől nem tudott hirtelen felugrani, oldalt billent, kivetette Horthyt a nyeregből, majd rúg-kapálózva egész testével a földön fekvő lovasára gurult. Miklós eszméletlenül feküdt, mint kiderült, koponya- és bordatörést, agyrázkódást szenvedett, és hetekig kórházi ápolásra szorult. Sérülésének maradandó nyomait – kettős látás, időnkénti nehéz beszéd, rosszullétek – egész életében viselte, de szellemi képessége nem csökkent. Huszonkét évesen mindenesetre felhagyott a sportolással, ugyanakkor aktív sportdiplomáciai tevékenységet folytatott.

„Három év előtt, mint köztudomású, csaknem belerokkantam egy sportbalesetbe. Azóta nem tudok aktíve sportolni. Arról viszont nem tudtam és nem akartam lemondani, hogy a sporttal fenntartsam állandó és megszokott kapcsolataimat. És úgy gondoltam: ha már én magam nem úszhatom, hokkizhatom, stb., legalább segíthessem elő azt, hogy mások jól ússzanak vagy vízipólózzanak. Ezért kapcsolódtam én bele a MUSz-ba és szolgálok neki minden erőmből” – világította meg 1933 márciusában, hogy miért is lett (26 évesen...) az úszószövetség elnöke.

Motorversenyzői múltját sem tagadta meg, amit az olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnok úszó, későbbi szövetségi kapitány Bárány István ecsetelt visszaemlékezésében. Ifjabb Horthy Miklós a győri uszoda bokrétaünnepségéről vitte vissza őt és Fehér Istvánt Budapestre: „Csak amikor villámsebesen kilőtt az autó az építkezés területéről, és úgy kanyargott át a keskeny belvárosi utcákon az országút felé, mintha a Targa Florion lenne, döbbentem rá, mire vállalkoztunk. A hátsó ülésen mellettem ülő Fehér arckifejezése olyan volt, mint a Colosseumban lehetett az üldözötteké, mikor rájuk nyitották a vadállatok ketrecét.”

Horthy Istvánt elkerülte a balszerencse, és amíg nem helyezte középpontba civil életét, motornyeregben maradt. Mint említettük, 1922-ben a Svábhegyi versenyen mutatkozott be, 1923-ban nem tette próbára magát, az 1924-es évadban pedig sikerélmény nélkül „lovagolta” 350 kcm-es Sunbeamjét. A csillagok állása megváltozott, amikor megvásárolta 490 kcm-es Nortonját, amellyel a 3. helyen végzett az 500-as géposztályban az 1925-ös Tourist Trophyn, ám ezt az elfáradt, őt „napról napra mint közlekedési eszköz, időről időre mint versenygép” kiszolgáló vasparipát is gyorsan lecserélte.

A frissen gyártani kezdett – nem utolsósorban magyar – Nova-Jappal kötött barátságot 1926 tavaszán, és a MAC második tavaszi viadalán megnyerte vele a 250-es kategória 15 kilométeres főversenyét (13:46.8 perc), 650 méterrel a gyertyacsere miatt később rajtoló Wein Levente előtt. Ebben az esztendőben három motormárkát használt. A június eleji Magyar Túraúton 500-as New Hudsonjével dominált kategóriájában, kiérdemelve Batthyány Strattmann László herceg díját, nem utolsósorban a legjobb időt is ő érte el a hegyen. Érdekesség, hogy a június 29-i Guggerhegyi viadalon az egy hónappal korábban tragikus edzésbalesetet okozó öccse halálgépe, az 588 kcm-es Norton lóerőit „szabadította el”. Kisebb intermezzót követően (arcát a verseny előtti tréningen több helyen megsértette a pályát határoló kötél) első lett a legnagyobb gépek között, az abszolút versenyben a harmadik helyet csípte el.

Ebben az esztendőben első ízben hirdettek bajnokot a sportágban, a Budapest–Hatvan 100 kilométeres sebességi viadal, a Magyar Tourist Trophy és a Svábhegyi verseny abszolút eredményei alapján alakult ki a sorrend. Horthy István egy negyedik és két hatodik helyet gyűjtve 16.-ként végzett, a történelmi első bajnoki címet Feledy Pál nagy fölénnyel hódította el.

A „KIS DIÓHÉJ” BOMBAYBE REPÜL
A következő idényre mindhárom gépétől elköszönt, és másik hárommal kedveskedett magának. Ő az első magyar motorversenyző, aki BMW-vel dübörgött: a húsvéti megbízhatósági versenyen dobta harcba először a járgányt, amely nyolcadik helyet hozott a konyhára, egy hét múlva a TTC megbízhatósági viadalán harmadik hely következett, a MAC júniusi futárversenyén győzelemmé érett ember és gép kapcsolata. A 350-es Blackburne-motorral felszerelt Novájával kiesett a Tourist Trophyn, miután motorja rendre kihagyott, míg az 500 köbcentis HRD-Japot csak szeptember 4-én, a Jánoshegyi versenyen használta.

Nem meglepően 1928-ban ismét váltott, de ezúttal hűséget fogadott: a vadonatúj 598-as Méray-Japot igyekezett jó teljesítményre ösztökélni, és pályafutása ötödik, egyúttal utolsó szólósikerét aratta a MAC futárversenyén. A 24 motoros közül csak kilenc ért célba, nulla büntetőponttal ő zárt az élen. Ez év végén féléves afrikai vadászatra indult, többek között nagybátyja, Horthy Jenő és a híres zoológus, Afrika-kutató és természettudományi író, Kittenberger Kálmán társaságában Kenyában, Ugandában, Belga-Kongóban kalandozott, és felejthetetlen vadászélményekkel tért haza 1929 májusában: egy-egy elefántbikát, rinocéroszt és vörös bivalyt, négy bivalyt, valamint több mint negyven kisebb vadat ejtett el. Néhány nappal hazaérkezése után már lovaspólózott, ellenben úgy nyilatkozott, hogy a motorversenyekbe már nem kapcsolódik be. Ehhez képest mégis felpattant egy bivalyerős csodamasinára, 750-es BMW-jével például nevezett a TTC Ügetőre szervezett júniusi viadalára és a táti sebességi etapra.

Ám 1929 júliusától szeptemberéig már az állami gépgyárban volt gyakorlaton, októberben nyugat-európai tanulmányútra ment, decembertől pedig – édesapja Galamb József főmérnökkel ápolt baráti kapcsolata révén – az Egyesült Államokba utazott, egy évet tölthetett el a Ford-gyárban.

Motoroskarrierje lezárult, ellenben illik szót ejteni a hazai repülésben játszott fontos szerepéről.

A pilótavizsgát 1926 novemberében tette le, a vitorlázórepülő-jogosítványt – az országban tizenegyedikként – 1929-ben szerezte meg, 1938-ban a Magyar Aero Szövetség elnökének választották, és azon fáradozott, hogy a repülő-utánpótlás nevelése már fiatal korban megtörténjen. Bravúros repüléseiről is elhíresült. 1939 májusában Párizs érintésével Londonba repült egy kétszemélyes sportgéppel (Szapáry Antal gróf volt az útitársa), júliusban pedig legcsodáltabb vállalkozását hajtotta végre: 105 lóerős sportgépen négy repülési nap alatt (egy napot Karacsiban is vesztegelt a rossz időjárási viszonyok miatt), naponta 11 és fél órát a levegőben töltve jutott el a 7000 kilométerre fekvő indiai Bombaybe (ma: Mumbai), és vissza is repült a „kis dióhéjjal”. Nászútjukra is ezzel a repülővel vitte el feleségét, Edelsheim-Gyulai Ilonát, mintegy tíz országot érintettek a két hét alatt. Örömét lelte a szárnyalásban, de koporsója is a vasmadár lett: 1942. augusztus 20-án az orosz fronton bevetés közben lezuhant Héja típusú vadászgépével.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 21-i lapszámában jelent meg.)