Apám emlékére – Moncz Attila publicisztikája

Utálok futni. Ezt szeretném az elején rögzíteni, emiatt nem is egyfajta kortesbeszédet akarok tartani mellette. Nekem a futás – váltakozó időközönként – két-három éve a kötelező rosszat jelenti az életemben. A pandémia kezdetétől borzalmasan alszom, így aztán, főleg az elején, reggel öt-hat táján kimentem sétálni. Majd megpróbáltam egyre többet „belefutni” a túrákba. Először úgy 200 méter ment. Majd egyre több. Aztán rájöttem, ez lehet az egyik orvosság a túlsúlyra. Csináltam, de nem szerettem. Fogytam, célt találtam, életemben először akartam egyben öt kilométert futni. Az Ultrabalatonon, mert az jó buli, remek közösségépítő program, a tó környéke meg amolyan második otthonom. A tavalyi nagy körre felkészültem becsülettel, fizikailag semmi gondom sem volt, de a kedvenc csapatszervezőnk szerint teljesen sík szakasz utolsó 2.2 kilométere minden volt, csak sík nem. Balatonvilágosnál a Parti útról felfutni a következő váltópontig, na, az az én szintemen körülbelül a Himalájával ért fel. Séta, kínlódás, átkozódás, „soha többé” érzés, de legalább a túlélés megvolt.

Ettől még persze a nevem ott volt a 2021-es rajtlistán is, ráadásul egyből kétszer öt kilométerrel. Ha már hülye vagyok, legyek teljesen az, ez nem kérdés. A fizikai állapotom hagyott némi kívánnivalót maga után, édesapám tavaszi halála óta mindenhez volt kedvem, csak a rendszeres mozgáshoz nem. Legalábbis ami a futáshoz volt köthető, mert a bicikli minden körülmények között, esőben, hóban, sárban jöhetett. De futni, magamat kínozni, ahhoz semmi kedvem sem volt. A verseny előtt két hétig mindig volt jobb dolgom, de ha nem, akkor is találtam, csak ne kelljen gatyát és cipőt venni, majd kimenni rohangálni. Az utolsó két hétben amit lehetett, megtettem, és persze mentem. Csapatszellem is van a világon, továbbá sérülések, illetve munkahelyi elfoglaltságok miatt így is a vésztartalékok vésztartalékjait mozgósítottuk, így odaálltam.

És keresztülmentem életem legnagyobb tanulási, önmegismerési folyamatán.

Újságíróként nagyon utáltam, utálom azt, amikor interjúalanyok láthatóan, hallhatóan üres frázisokat pufogtatnak el azzal kapcsolatban, hogy a „csapatszellemnek köszönhető a sikerünk”, hogy „minden fejben dől el”, hogy „a játékunkból hiányzott az összpontosítás”, hogy „nem volt meg a megfelelő motiváció” vagy hogy „fentről kaptam segítséget”. Viszont mostantól még jobban becsülöm azokat, akiknél ez valós tartalommal bír. Átélve, ráadásul erősen koncentrált dózisban ez olyan élmény, ami talán keveseknek és kevésszer adatik meg az életben. Sőt, lehet, hogy csak egyszer, de ezt még nem tudom. Csak remélni tudom, hogy egynél többször lesz hozzá szerencsém.

A rajt előtti éjszaka borzalmasan aludtam, órákig csak feküdtem, egy idő után azt vettem észre, hogy mint a Formula–1-es pilóták, próbálom memorizálni a pályát. Persze nem azt, hol hányasba kell váltani – rajtam egy fokozat van, a traktoré, de legalább már nem hörgök annyira futás közben, mint 2009-ben, midőn az 555. sikertelen fogyókúrám során lezavart futás közben a legjobb barátom aggódva nézett hátra, mert egy elromlott gőzgépet vélt felfedezni maga mögött... Most csak azzal törődtem, hogy majd reggel a nekem rendelt szakaszon hol mekkorát kell lépni, mi legyen a kanyarokban, a lejtőkön meg az elátkozott dombokon. Fejből tudtam az utat, minden nyáron többször megtettem biciklivel, így az elmélettel nem lehetett gond.

Na de a gyakorlattal... Hogy gyomorgörccsel keltem, az enyhe kifejezés. Nád, a műszaki igazgató a maga utánozhatatlan stílusában csak annyit mondott: „Attila, figyelj ide, ebben a csapatban még senkit sem toltak le semmiért. Meg fogod csinálni, és kész. De ne hülyéskedj nekem, mert kinyírlak!” Vagyis legalább próbáljam meg végigfutni, és ne az első métertől a sétán járjon az eszem, mint a ködbe vesző múltban az egyik kollégának. Csapatszellem és motiváció, ugyebár.

Oké, irány a váltópont. Csabi persze gyorsabban jött, mint ígérte, így mehettem. Egyből felfelé, csak hogy jól érezzem magam. Aztán le. Aztán sunyi, majd durvuló emelkedőn fel. Egy-egy sétáló ember valamit visszaad az önbizalmamból, hiszen én még futok. Nem is annyira magamért, hanem a csapatért. A többieket nem lehet pácban hagyni. Még egy emelkedő. Itt már se csapat, se semmi. Akkor jelent meg az édesapám képe előttem. A tavasszal, amikor kórházba került, megpróbáltam egyben lefutni két szigetkört, mert úgy éreztem, ha nekem sikerül a lehetetlen, neki is összejöhet, és egészségesen visszatérhet közénk. Márciusban egyikünk sem járt sikerrel. Vallásomat tartó református vagyok, úgy éreztem, most legalább azért fussak megállás nélkül, hogy a mennyországba kerüljön. Kétszer nem bukhatok el. Valahol ez volt az én búcsúm tőle. A Covid-pokolban lehetőségem sem volt meggyászolni. Itt, az általa annyira szeretett vidéken teljesen váratlanul tudtam tőle elbúcsúzni. Semmit sem határoztam el előre, csak úgy kijött belőlem. Mint a focipályán a góljuk után az égre mutató labdarúgókból. Nekik is folytak a könnyeik, most nekem is. Fentről jött a segítség.

Később meg kerékpárról. „Hajrá!”, „Köszi, jó utat” – így az üdvözlégy és az Isten veled. Majd a bicajos visszafordul. „Attila, te vagy az? De rég láttalak! Nem akarok zavarni ám...” „Nem zavarsz, de hol a fenében van már a cél?!” „Még egy kilométer, megcsinálod, tarts ki!” Lehet, húsz éve nem láttuk egymást, de a sport összeköt, nem szétválaszt. Ott a cél, Juditka fotóz, én meg megértem végre, miről mesélt néhány éve a kolléganőm, midőn örömfutást emlegetve célba ért néhány kilométerrel odébb. Hét perc feletti kilométerek? Kit érdekel? Nekem életem ideje és életem távja, másnak pipafüst. De többet kaptam itt, mint amennyi cél valaha is lebegett ezzel a 4.5 kilométerrel kapcsolatban a szemem előtt.

A tízhez hiányzó 5.5 km teljesítéséig még kellett „kicsit” vezetni, szurkolni, kertészkedni (hiába, ha a Budapesten ragadó kolléga megtudja, hogy az ő portáját is érintjük...), aztán „Siófok-külsőről” nekirugaszkodni. Sötétben aludni szoktam, nem futni, a mostani volt a fejlámpás premier. Egy napja azt sem hittem, idáig eljutok. Aztán abban nem, hogy az utolsó 2.2 kilométeremet „egyben” lefutom. A nyáron biciklivel sem ment, pedig akkor fizikailag jobb állapotban voltam. A fej viszont most másképp döntött. Furcsa az emberi természet, miből merít erőt. Nem a mellettem elrobogókból (jobb napjaimon zergézem őket, most a rosszabb volt, így a „Fussatok, bolondok!” ugrott be), hanem az engem leelőzőkből, majd az emelkedőn sétálókból. Hopp, hirtelen egy előzés. Már tőlem. Alakul a csoda. Még egy jobb kanyar, aztán egy balos. Cél. Csekkolás. „Hajrá, Kincses, te jössz!” – mondják a többiek. Én meg azon gondolkozom, mennyire nem volt igaza Székely Évának, amikor azt írta, sírni csak a győztesnek szabad. Nem győztem, de sírok. „Csak” önmagamat győztem le, ahogy a csapatból mindenki más is.

Csabi azt mondta utóbb, ilyenkor mindig megfogadja, hogy a jövő évit tutira kihagyja, de most nincs ilyen érzése. Mindenki jönni akar újra. Úgyhogy Juditka már készülhet egy őszi délutánra, amikor odaül a gép mögé, és szépen benevezi a Trash Talkot az Ultrabalaton 2022-es kiírására.

Hátha jön az újabb élményfürdő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!