Közös álmaink – Ballai Attila publicisztikája

Egyszer, réges-régen, életem egyik legkeservesebb hetében, bódult állapotomban különös álmot láttam. Ne ijedjen meg a kedves olvasó; bár valami oknál fogva karácsonykor jellemzők az emelkedetten borongós írások, az alábbiakban nem szándékozom ezek sorát gyarapítani. Az én történetem jóra, varázslatosra fordul: az álmom, egyúttal százezernyi, milliónyi magyar sportrajongó álma az idén valóra vált!

Kezdem az elején. Pályakezdő újságíróként abban a kivételes szerencsében és megtiszteltetésben részesültem, hogy tudósítónak jelöltek az 1990-es labdarúgó-világbajnokságra. El sem akartam hinni. A rendszerváltás idején, félig gyerekembernek, futball-vb-n több mint egy hónapot Olaszországban tölteni annyira tűnt valószerűnek, mintha manapság engem választanának ki a második magyar űrhajósnak. Ünneplőbe öltöztetett lélekkel készülődtem a nagy utazásra és a milánói nyitó meccs­re, előtte azonban még kimentem a Kisstadionba, az Edda tízéves jubileumi koncertjére. Bár ne tettem volna! Leütöttek, mindenféle előzmény és ok nélkül, máig nem tudom, ki, miért. A sötétből hirtelen elővillant egy ököl, fel sem készülhettem a védekezésre, reccsent a járomcsontom, az orromból dőlni kezdett a vér. A baleseti sebészeten az ügyeletes orvos megvizsgált, és amint arra kérleltem, tegyen csodát, méghozzá gyorsan, mert öt nap múlva indulok a vb-re, kesernyésen felelte: azt felejtsem el, körülbelül akkor fognak műteni. Így is történt. Az Argentína–Kamerun nyitó mérkőzést a San Siro helyett egy hatágyas kórterem aprócska, fekete-fehér tévéjén követtem. A műtéten addigra túl voltam, jól sikerült, viszont az altatás során mély kábulatba zuhantam. Picit talán „odaát” is jártam. Ébren is minden gondolatom a vb, életem elszalasztott lehetősége körül forgott, érthető, ha álmomban is ez a soha vissza nem térőnek hitt esély kísértett, de egészen hihetetlen, zavaros módon: világbajnoki mérkőzésre mentem, de nem repülővel, hanem a csepeli HÉV-vel, villamossal és metróval, mert Milánó, Róma és Nápoly helyett a Népstadionban játszottunk. Igen, játszottunk, mi, mármint a magyar válogatott, azt legalábbis határozottan láttam, hogy egyik kedvencem, „Kipu”, azaz Kiprich József kapura tör.

Felébredtem, meggyógyultam, mérsékelt lelkesedéssel olvastam a helyettem kiküldött kolléga tudósításait, azt az őrült álmot pedig igyekeztem elhessegetni magamtól. De sehogysem sikerült. Elfogadtam hát, hogy úgy, azzal az önváddal kell leélnem az életemet, mintha a kijutásról döntő selejtező utolsó percében tizenegyest hibáztam volna.

Aztán az álmom, ha nem is teljes, akkoriban elérhetetlennek, szürreálisnak hitt egészében, de részleteiben lassacskán kezdett valóra válni. Első lépésként tudósíthattam az 1998-as franciaországi világbajnokságról. Már a szomszédba, Ausztriába belépve más bolygóra érkeztem; a vb-résztvevők mennyei, napsütötte univerzumába. Az egész ország a Chile elleni csoportmeccsre készült, egy étterem homlokzatán, napi ajánlatként ezért a „Chile con carne” felirat hirdette, hogy megeszik a dél-amerikaiakat, még Tirol piros muskátlijai és hófödte bércei is az osztrák nemzeti színeket idézték. Istenem, ha egyszer, csak egyetlenegyszer mi is a sors e kegyeltjei, kiválasztottjai lehetnénk! – ábrándoztam arra gondolva, ez is jó mulatság, de a mieink nélkül vagy velük zajló futballtorna között szurkolói, újságírói szemmel nagyjából annyi a különbség, mintha az ember valamelyik cimborája vagy a saját lakodalmán vigadna.

Idő múltával ez utóbbi is megadatott, kétszer is. 2016 júniusában, a bordeaux-i lelátón, egyre dagadó gombóccal a torkomban néztem, hogy Eb-meccsen a mi fiaink futnak ki a gyepre – igaz, Kipu már nincs közöttük –, 2–0-ra éppen a néhány éve még annyira irigyelt osztrákokat verik, de legalább ennyire megigéztek a Budapestről érkező képek, hiszen itthon nemcsak az ész állt meg, hanem a hatos villamos is, mert emberek táncoltak a tetején.

Addigra már rutinos, merész és kissé telhetetlen álmodozó lettem. Megtapasztaltam ugyanis, hogy a sportban nem a lehetséges felső határát, hanem igenis a lehetetlent kell megkísérteni. Lélekben, gondolatban feltétlenül, és akkor minden, de minden valóra válhat. Még a budapesti futball Eb is! Ezer esély, erősebb, esetenként rettegett riválisok, olykor saját kishitűségünk, teszetoszaságunk, a száz év után ránk törő újabb világjárvány ellenére is. A pandémia miatt bezárkózó Európa egyetlen telt házas stadionjában, itthon, a vb-címvédő franciák küzdöttek ellenünk fogcsikorgatva a döntetlenért – lám, azt a harminc évvel ezelőtti, tébolyultnak, beteljesíthetetlennek hitt álmot még túl is szárnyalta a valóság.

Persze a ragyogó nyár után zord futballősz jött, de a mesékben is elérkezik az „itt a vége, fuss el véle” pont; arról sem szól a fáma, hogy Hófehérke, Csipkerózsika vagy Hamupipőke miként élte meg az ötvenedik házassági évfordulóját. A legigézőbb történetet is el kell engedni a beteljesüléskor, mert onnan úgyis csak lefelé vezethet az út. Ilyenkor ideje másik mesébe fogni, és a sport mindennap új csodát kínál. Én például máris nyakig merültem a jövő januári, férfi kézilabda Európa-bajnokságba. Igaz, ennek is megvannak a maga előzményei.

Mindig is vágytam egy hazai férfi kézilabdás világeseményre. Sokáig reménytelenül. Bécsújhelyen, Eszéken, Újvidéken vagy éppen Izlandon, Lisszabonban azon merengtem: ha ők rendezhetnek, mi miért nem? Korábban két pályázati bizottság tagjaként Herzogenaurachban, majd Szocsiban is megéltem, hogy szinte szánakozva hallgatják a prezentációnkat, mert a döntés már jó előre megszületett. Harmadjára, 2018 júniusában, a kontinentális szövetség glasgow-i kongresszusán ismét nagyot merészeltünk álmodni. Attól féltünk, túlontúl is nagyot. A 2022-es Eb-nek vágtunk neki, szövetkezve a szlovákokkal a francia, spanyol, belga trió ellenében. Ebben a leosztásban talán a pályán is több esélyünk lett volna, mint a zöldasztalnál. Csakhogy ők, a nagyok hozták a vegytiszta profizmust, mi pedig a szakma mellé odatettük a szenvedélyt, a szívünket, az álmunkat. A helyszínen lobbizó Nagy Lacit, az eredményhirdetés előtt a kezét tördelő, serdülőjátékosként izguló Görbicz Anitát. És e rideg, számító, érdekek mentén élő sportdiplomatákat megérintette valami megfoghatatlan az ősi, gyermeki énjükből. Hinni sem akartuk, de harminckét szavazatot kaptunk a vetélytárs tizennégy voksával szemben.

Öt perc eufória után a hatodikban azért ránk tört a felismerés: most, hogy ezt megnyertük, már „csak” a valóságban is fel kell építeni a makettet, amivel kandidáltunk, Európa legimpozánsabb sportcsarnokát. Mit csarnokát, palotáját! Amely egy ideig alig akart kibújni a földből. Ha arrafelé autóztam, még a népligeti felüljárót is igyekeztem elkerülni, hogy ne is lássam, mi van, azaz mi nincs ott.

Csakhogy megint kishitű voltam. Az aréna elkészült, teljes pompájában áll, aki csak bejutott a december 16-i átadóra, annak elakadt a szava. Most még igen. Január 13-án azonban húszezer szurkoló fogja teli torokból biztatni a Hollandia elleni nyitó meccsen a magyar válogatottat. Húszezer! Három éve az egész országban nem volt egyetlen futball­stadion sem, amelybe ennyien befértek volna.

A 2022-es esztendő tehát újabb beteljesülő álommal kezdődik. Köszönet érte mindenkinek! Annak is, aki valóra váltotta, annak is, aki egyáltalán álmodni merészelte. Itt a karácsony, most érdemes vissza- és előre tekinteni. A leküzdött és leküzdendő megpróbáltatások mellett régi és új álmainkra is. Hát még, ha azok közös álmok. Mert miként az idén a Puskás Arénában felemelő lehetett a gyepen a tizenegyhez és az volt a lelátón a hatvanezerhez tartozni, ugyanez ugyanígy érvényes lesz jövőre a kézilabda Eb-n a pályán lévő hétre és fenn a húszezerre.

Szenteste közeledtével várjuk a Megváltó eljövetelét; de eközben jó, ha tudjuk, hogy a megváltás parányi, részben mégis teljes egész szelete egy-egy cselekedet, kimondott szó, gesztus, gondolat, érzés formájában bennünk, mindannyiunkban lakozik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!