Fülöp Attila: A parasport érték, fontos, hogy kirakatban van

– A pénteki megnyitót követően szombattól már a versenyeké a főszerep a 2022-es téli paralimpiai játékokon. Pekingben az alpesi síző Dumity Richárd jóvoltából Magyarország is képviselteti magát. Mi a jelentősége annak, hogy 2002, vagyis Salt Lake City óta immár az ötödik téli paralimpián indítunk versenyzőt?
– Közismert tény, hogy a téli és nyári játékok közül hazánk utóbbin szerepel jobban, s ez a megállapítás természetesen érvényes a paralimpiára is – mondta Fülöp Attila, az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért felelős államtitkára, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökségének tagja. – Ezzel együtt is jelentős siker, hogy – még ha szabadkártyával is – sikerült indulási jogot szereznünk Pekingre, és ott lenghet a magyar zászló is a paralimpiai faluban. A paralimpiai mozgalomban elfoglalt helyünket pedig mindennél pontosabban jelzi a tavalyi tokiói játékokon látott szereplésünk.

– A magyar delegáció hét arany-, öt ezüst- és négy bronzéremmel jött haza a japán fővárosból.
– És tegyük azt is hozzá, az 1984-es New York-i tizenhárom első hely után a tokiói a második legtöbb aranyérem, amelyet a magyar versenyzők a paralimpiák történetében egy eseményen szereztek, a nemzetek pontversenyében a tizennyolcadik helyen végeztünk. Ha a tokiói szereplést és a pekingi kvótaszerzést összeadjuk, joggal mondhatjuk, hogy a magyar parasport olyan eredményekkel büszkélkedhet, amelyekre korábban csak ritkán volt képes.

– S valóban ilyen biztató az összkép?
– Hosszú utat járt be a magyar parasport, érdemes történelmi távlatban is áttekinteni, honnan indult, s hová jutott el. A januárban Budapesten megrendezett Érték vagy! elnevezésű nemzetközi konferencián részt vettek a Tokióban bronzérmes női tőrcsapat tagjai, és velük is felelevenítettük a hőskort. Amikor a kezdetekről beszélünk, meg kell említenünk Szekeres Pál nevét, aki kiemelkedő alakja a magyar parasportnak, s nem mellesleg háromszoros paralimpiai bajnok. Nos, a Magyar Paralimpiai Bizottság csak 1997-ben alakult meg, s innen vezetett az út a Tokióban kiharcolt tizenhat éremig. Legsikeresebb paralimpikonjaink neve már nemcsak szűk környezetükben cseng ismerősen, éppúgy ismeri és elismeri őket az ország, mint az olimpiai bajnokokat, ami hatalmas fejlődés. Nyilván innen is tovább lehet lépni, és szeretnénk is továbblépni, de az vitathatatlan, hogy mostanra olyan társadalmi elfogadottsága van a parasportnak, ami két évtizede még elképzelhetetlen lett volna.

– Államtitkár úr, nézzünk be kicsit a színfalak mögé! A parasportolókról, az általuk elvégzett sportszakmai munkáról egyre többet tud a közvélemény, de talán kevesebbet a sporton túli mindennapjaikról. Például arról, hogy a Magyar Paralimpiai Bizottság programjának is fontos eleme a parasportolók munkaerőpiaci belépésének segítése.
– Hadd meséljek el erről egy személyes történetet! A tokiói női tőrcsapat egyik tagjával, Hajmási Évával első alkalommal egy munkahelyen találkoztam. Évi a KÉZMŰ-FŐKEFE-ERFO Közhasznú Nonprofit Kft. alkalmazottjaként dolgozik, és az ottani munkája mellett készült fel a játékokra. A kulcsszó a sport és a civil foglalkoztatás kapcsán is egy és ugyanaz: a közösségépítés! A pandémia különösen élesen világított rá, hogy csak közösségben lehet és érdemes élni, s ha az ember nincs egyedül, az egyszerre jár jogokkal és kötelezettségekkel. A gondoskodás a közösségépítés egyik alapja, ha úgy tetszik, az első téglája, legyen szó a fogyatékossággal élők ügyéről, a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásáról, vagy éppen a gyermekvédelemről.

– Üzenetértékű tehát például az is, hogy Tokió előtt a Magyar Olimpiai Bizottság hivatalos szurkolói márkájának, a Magyarocknak a csomagjai a megváltozott munkaképességű dolgozókat foglalkoztató KÉZMŰ-FŐKEFE-ERFO cégcsoport üzemeiben készültek?
– A kormány filozófiáját pontosan tükrözi ez a szlogen: „Ha munka van, minden van, ha munka nincs, akkor semmi sincs.” A munka alapú gazdaság megteremtésének fontos eleme annak a társadalmi csoportnak a bevonása a munkaerőpiacra, amelynek tagjai közül korábban kevesen dolgoztak. Érdemes ezt konkrét számokkal is alátámasztani: tíz évvel ezelőtt a megváltozott munkaképességűeknek csupán 18 százaléka dolgozhatott, mostanra ez az arány 44 százalékra nőtt. Még élesebb a kontraszt, ha visszanyúlunk a rendszerváltozás előtti időkig. A szocializmus időszakában nem létezett fogyatékosügy. Aki azokban az évtizedekben fogyatékossággal élt és ellátásra szorult, azt jellemzően a városokon kívüli nagy, élhetetlen intézményekbe zárták. Innen kellett odáig eljutni, hogy ha manapság valaki elmegy állásinterjúra, az illető emberi értékeit és szakmai tudását nézik, nem azt, hogy, mondjuk, kerekesszékben ülve érkezett a beszélgetésre.

– Erre mondják, hogy az akadálymentesítésnek fejben is meg kell történnie.
– Az említett 44 százalék 160 ezer embert jelent, ők azok a megváltozott munkaképességűek, akik munkahellyel rendelkeznek. A kormány azt szeretné, ha még több megváltozott munkaképességű honfitársunk dolgozhatna. Ennek a feltételeit igyekszünk megteremteni, de szükség van természetesen a gazdasági döntéshozók nyitottságára is. Ebből a szempontból szerencsés a csillagok állása, hiszen a 160 ezer ember döntő többségét a piaci szféra foglalkoztatja; ez korábban elképzelhetetlen lett volna. A rendszerváltás előtt, ha valaki fogyatékossággal élt, mondjuk, vak volt vagy siket, legfeljebb két-három szakmában gondolkodhatott, nem volt mozgástere. Manapság a kis, a közepes és a nagy cégek nyitottsága is érezhető e munkavállalók foglalkoztatására.

– S mindebből mit profitálhat a parasport?
– Az, hogy egy munkáltató miképpen állapodik meg a dolgozójával, s ha történetesen parasportolóról van szó, miképpen támogatja a felkészülését, a felek közös ügye. A foglalkoztatás és a munkahely két szempontból is kiemelten fontos. Egyrészt a versenyző ott szembesül azzal az érzéssel, hogy a munka ugyanúgy hozzátartozik az életéhez, mint a sport, és a benne meglévő értékek ugyanúgy megmaradnak a munkahelyén is, mint a versenypályán. Másrészt a szociális biztonságot egy parasportoló életében is az anyagi biztonság alapozza meg, ő is akkor tud teljesíteni a versenypályán, ha megvan a stabil hátországa.

– A parasport elitjének megbecsülése, hogy Tokió aranyérmesei már 25 millió forint állami jutalmat kaptak, sőt még a nyolcadik helyezetteknek is járt 1.4 millió forint elismerés, milyen pluszmotivációt jelenthet, vonzóbbá teheti-e a parasportokat?
– A közelmúltban éppen erről beszélgettem edzőkkel. Azt azért látni kell, hogy bonyolult élethelyzetű emberekről van szó. A fogyatékossággal élőknek elsősorban szembe kell nézniük a sorsukkal, feldolgozniuk a betegségüket, vagy hogy fogyatékkal kell tovább élniük, és csak ezt követően tudják azt végiggondolni, miként találhatják meg a helyüket az életben. A parasport manapság értéket képvisel, fontos, hogy ott van a kirakatban. Ha valaki ilyen élethelyzetbe kerül, ösztönzést kaphat, hogy ne a bezárkózást válassza, inkább egy közösséghez tartozzon, amelyben ugyan meg kell izzadnia, teljesítenie kell az eredményekért, ám cserébe közösségi élményt kap. Ez persze nemcsak a fogyatékkal élők esetében igaz, hanem a gyermekvédelem rendszeréhez tartozókra is. Egy kisebb városnyi fiatalról van szó: 23 ezren élnek nevelőszülőknél vagy a vér szerinti családjukból kényszerűen kiemelve, gyermekotthonok falai között.

– Ön az egyik ilyen otthon évzáróján, az ott lakókkal rendezett futballmeccs kapcsán fogalmazott úgy, hogy „a foci mindannyiunk leginkább beszélt közös nyelve”.
– Tavaly nyáron Kalocsán futballoztunk a gyerekekkel. A gyermekvédelem rendszerébe kerülők kemény világból érkeznek, s ez hatványozottan igaz a kalocsai gyermekotthonban élőkre, akik között sok a „speciális szükségletű”, például szerhasználat miatt pszichés gondokkal küzdő fiatal. Sorsuk alakulása az egész társadalom szempontjából fontos. A közös foci során azt tapasztaltam, hogy sokukban hihetetlen bizonyítási vágy ég, s közös érdekünk, hogy ezt az energiát sikerüljön jó mederbe terelni. Szükségük van a biztatásra, bátorításra, hogy érezzék a bizalmat. Nekik egy meccs, egy gól gyakran sokkal többet jelent, mint azoknak, akik edzés után a szépen terített családi asztalhoz ülhetnek le.

– Hogyan fogadta ez a közeg a pályán az államtitkárt?
– Sérülésmentesen zárult a mérkőzés, a sportszerű keménység keretein belül játszottunk. De ami legalább ilyen fontos: nemcsak velem, egymással szemben is betartották a fair play szabályait.

– Egyébként milyen gyakran futballozik?
– Annak idején a Vasasban és a BKV Előrében játszottam, hátvédposzton szerepeltem, s talán nem is rosszul. Ám amikor választani kellett a versenysport és a tanulás között, a család közös, bölcs akaratától támogatva az utóbbira voksoltam. A labdarúgástól azonban sohasem szakadtam el, legfeljebb ritkábban és szerényebb intenzitással kergetem a labdát. Annak viszont örülök, hogy a két fiam lelkesen focizik.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 5-i lapszámában jelent meg.)