Egy kör a tó körül – Moncz Attila publicisztikája

MONCZ ATTILAMONCZ ATTILA
Vágólapra másolva!
2022.04.28. 23:21

A világ valaha volt legnagyobb futóeseményén 160 ezren álltak rajthoz, és több mint 116 ezren értek célba a Fülöp-szigeteken. A „Futás a Pasig folyóért” fedőnevű, hivatalosan a víz megtisztításáért zajló kampányrendezvényen a helyi politikai sztároktól a bokszlegenda Manny Pacquiaóig sok prominens tette tiszteletét 2010-ben, az ország nagyjából minden századik lakosa teljesítette a 3, az 5, a 10 és a 21 kilométeres táv valamelyikét. De az internetes lexikon, a Wikipedia szerint a skandináv országoktól kezdve Dél-Afrikán át az Egyesült Államokig nem ritka a tízezres nagyságrendű futófesztivál. Az indulók létszáma alapján a százas toplistára egy magyarországi viadal is felfér, a hazánk legnagyobb szabadidős rendezvényeként emlegetett Ultrabalatonon péntektől vasárnapig 17 ezren futják majd körbe egyedül vagy többedmagukkal a Balatont. Összlétszámban persze ez nagyon messze van a világcsúcstól, össztávban viszont minden „rokon” rendezvényt felülmúl, hiszen itt egyéniben is lehetőség van a több mint 210 kilométeres távolság teljesítésére.

Mondjuk az én szememben több mint különleges, ha valaki egyedül akarja teljesíteni az egy kört, hiszen még a saját 10+5 kilométerem kapcsán is minimum hülyének érzem olykor magam. Hogy ezt meg minek; hogy hány foci- vagy kézimeccset mulasztok én el emiatt (a Brest–Győri Audi ETO KC női kézilabda BL-negyeddöntő azért még így is éppen „meglesz”!); hogy minek csinálom én ezt, amikor igazából nem is szeretek futni. Pedig pofon­egyszerű: a csapat miatt. Most éppen kilencen alkotjuk a Sport Tv-s körökből verbuvált Trash Talk gárdáját, nincsenek világmegváltó céljaink, pusztán annyi, hogy egy jó buli keretében, természetesen egy napon belül tegyünk egy kört a tó körül. Jó, nem árt megmutatni, hogy nem csupán beszélni/írni tudunk a sportról, hanem a saját koordináta-rendszerünkben mozogva művelni is. Meg hiába tűnünk adott esetben díjbirkózónak, elő tudunk vezetni olyan mozgásformát, amely sokkal inkább hasonlít a futásra, mint a gurulásra.

A magam nevében merek nyilatkozni, de például ezer százalék, hogy önszántamból, csak azért, hogy elmondhassam, lefutottam, kisebb lelkesedéssel állnék oda a rajtvonalhoz, mint annak tudatában, hogy a többiek miatt is muszáj teljesítenem. Senki sem fog megölni, ha nem megy, de ez nem opció. Menni fog, és kész. Legkésőbb egy éve tudom, ha fejben rendben vagyok, fizikailag csak az első két kilométert kell túlélnem, utána már minden megtörténhet. Most még azt is elviselhetőnek érzem, ha legjobb barátaim beváltják ígéretüket, és Balatonudvari-Fövenyesen ott ülnek majd a „Svéd” (berkeinken belül a kék-sárga színösszeállítás miatt kapta a nevét a műintézmény) előtti téren, a váltópontnál, majd amikor nekilódulok (már amennyire ez esetemben lehetséges) a felfelé vezető utamnak, poharat-korsót lóbálva vidáman búcsút intenek nekem. Hátha utoljára látnak, mondják ők, és ebből a szempontból állítólag biztosra mennek, mert ha személyesen nem tudnak megjelenni (egy birkózó ob a kifogás, ami a sportághoz képest elég gyenge lábakon áll...), „bérmunkásokat” fogadnak. Csak hogy az egyéni rekordomhoz (szervezett körülmények között még sohasem próbálkoztam a tízessel) vezető úton már az első méterektől legyen kihívás is a buliban. Persze, a másik véglet majd a zánkai célban vár, ahol az én drága csapattársaim már most egymásra licitálnak abban a tekintetben, hogy telefonnal, fényképezővel, kamerával ki készíti a legelőnytelenebb felvételt rólam. Egy kis segítség: több eséllyel indul, aki hangképes összeállítással próbálkozik...

De nekem addig jó az ilyen, amíg megmarad szervezett körülmények közötti szabadidős tevékenységnek. Amíg adott esetben „sufnituning” keretében összerakott saját itinerek alapján halad a logisztika; amíg valakinek az egészséges táplálkozás jegyében egy órával a rajt előtt meg sem kottyan a lángos+3 gombóc fagyi kombináció; amíg akad, aki jó néhány napig azt hiszi, egy héttel korábban van a rajt, és ennek megfelelően alakítja az edzéstervét; és, és, és... És igazából amíg a miénk marad. Amíg hitem szerint egyenlőek a nevezési feltételek (néhány perces internetes villámháború alatt áll össze a mezőny, de mindenki indulhat, nincsenek szintidőkhöz kötött elvárások), csak egymás kölcsönös biztatása a fontos, és senkinek sem szorítanak kést a nyakához, csak mert egy-két másodperccel lassúbb kilométerátlagot hozott az ígértnél.

Ez egy futófesztivál, a komoly versenyzők (minden tiszteletem az övék is, tényleg!) vannak kisebbségben, a hozzám-hozzánk hasonló hobbisták többségben. Én vagyok az, aki nem csupán nevetni tudok az út mentén elhelyezett „Nem vagy lassú, csak élvezed a tájat”, „Chuck Norris sosem futott még UB-t” vagy „A sakkot is választhattad volna” táblákon, de erőt is merítek belőlük. Vagy abból, hogy ismeretlenek kiabálnak az autóból, hogy „Hajrá, gyerünk!” Abból mondjuk kevésbé, hogy a teljesen síknak „hazudott” Balatonvilágos parti út–Balatonvilágos szakaszon biciklivel is embert próbáló végigmenni, nemhogy futva... De ez is része a partinak, hiszen itt sokkal kevésbé egymás ellen versenyzünk, sokkal inkább önmagunkkal és egymásért. Aztán a célban megfogadjuk, hogy ilyet aztán tényleg soha többé, majd egy másodperccel később elkezdjük szervezni a következő évi csapatot. Mert magába szív. Mert ez a mi legális drogunk. Mert jó.

Részben persze azért, mert nem lehet nem észrevenni, hogy akár többek között az Ultrabalatont tető alá hozó Maratonman, akár a például a Vivicittában érdekelt Budapest Sportiroda milyen tudatosan építi a saját márkáit. A néhány száz résztvevős utcai megmozdulásokból mára adott esetben tízezres – divatos szóval élve – eventek lettek, amelyeken általában jó ott lenni. Persze, ez kemény üzlet is. Rendben, mi még nem tartunk ott, mint például a New York-i maratoni szervezői. Arra a klubtagok 255 dollárért, az amerikai állampolgárok 295, a külföldiek 358 dollárért regisztrálhatnak. Aki alanyi jogon nem indulhat, csak lottósorsolás keretében szerezhet rajtszámot, de neki már a lottóba belépésért is 10 dollár felett kell fizetnie. Aztán ha kihúzzák, jöhet a több száz dolláros regisztrációs díj. Közben meg a Washington Post kiszámolta, az Egyesült Államokban egy futó által egy versenyre befizetett minden 99 dollárhoz még 58 dollár szponzori pénz is érkezett. Még akkor is tisztes bevétel, ha a költségek is tetemesek.

A bevételek persze nálunk is rendben vannak, és ahogyan említettem, a brandépítés is. Amibe például már az olyan lépések is beletartoznak, mint a saját hősök kreálása, az ő „szobruk” ácsolása. Az idei Ultrabalatonon az ultrafutás legendái közül egy-egy váltópont „névadója” lett többek között Lubics Szilvia, Maráz Zsuzsanna, Bogár János vagy éppen a pályacsúcsot 17:54:46 órával (ez úgy ötperces kilométereket jelent, a világ „hétköznapi” része ezt még 5 kilométeren sem tudja, nemhogy több mint 210-en...) tartó Csécsei Zoltán. Közülük többen is futás közben élhetik át, milyen érzés bekerülni a „halhatatlanok” közé.

Én pedig alighanem legalább annyira örülök majd, ha egy-egy ilyen feliratot meglátok, mert azt jelenti, újabb szakaszt éltem túl.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik