Akit Maradonaként ünnepeltek a góljaiért – Trill Zsolt és a sport

– Két mozifilmje vár bemutatásra. Az Erőss Zsolt drámáját a felesége szemszögéből feldolgozó Magasságok és mélységekben a Himalájában eltűnt hegymászót alakítja, míg a Hadikban a legendás huszár hadvezért kelti életre. Kisgyerekként a kárpátaljai Sárosorosziban az alpinizmus vagy a katonáskodás mozgatta meg a fantáziáját?
– Sok gyermek volt a hetvenes években a faluban, mi a két unokatestvéremmel és egy negyedik fiúval tartoztunk egy korosztályba. Elmondhatatlan világ volt a Szovjetunió felbomlása előtt, de gyerekként ebből nem sok mindent értettünk. Kerestük a kalandokat, s az is nagy élmény volt, hogy nyaranta a kolhozban mi pakolhattuk át az öntözéshez használt locsolócsöveket egyik helyről a másikra. A mászás izgalmát a fákra kúszva éltük át, s mint a legkisebbnek, nekem kellett felkapaszkodnom a gyümölcsfák tetejére. A többiek könyörögtek, hogy dobáljak le cseresznyét, körtét, ám én előbb jól teleettem magam. Kipróbáltuk az indiánosdit is, de az nem ment, viszont imádtunk focizni.

– Volt csapatuk is?
– Egyik testnevelő tanárunk szervezte, három évfolyam diákjaiból állt össze a sárosoroszi ifi, s két éven át a beregi járásban a korosztályban mindenkit elvertünk. A nézőket jobban vonzották a mi meccseink, mint a felnőtteké.

– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése?
– Egy alkalommal a tizenhatos sarkáról pókhálóztam le a sarkot, mire a nézők „Maradona, Maradona!” ünneplésben törtek ki, én azonban pontosan tudtam, hogy a szél nyomta meg a labdát, s emiatt csapódott a felső sarokba. Diego zseni volt, nem is értem, hogy a Jóistentől kapott ennyi tehetséggel miként tudta így elbaltázni az életét... Minden második vasárnap egy teherautó platóján utaztunk az idegenbeli mérkőzésre. Javarészt magyarlakta falvakban játszottunk. Ha nyertünk, dalolva mentünk haza. Minden útba eső községnek volt csúfneve, s amikor beértünk a településre, azt foglaltuk dalba. Nemegyszer kőzápor fogadott minket – igazi filmes jelenetek játszódtak.

– Sohasem álmodott futballkarrierről?
– Nem voltam jó a fociban, de végtelenül szerettem a közeget. A két unokatestvérem viszont remekül futballozott, egyikük Magyarországon is játszott. Ők szép karriert futhattak volna be, ha ilyen-olyan okból, például bokasérülés miatt, nem törik meg a karrierjük. Elképesztő amúgy, hogy abban a pici régióban mennyi tehetség akadt, akik nem teljesedhettek ki – például a „tütü” miatt. Ellenpéldának említhetem Rácz Lászlót, ő Valerij Lobanovszkij idejében oszlopos tagja volt a Dinamo Kijevnek. A Szovjetunió szétesése után átjött a Fradiba, de itt már nem alkotott maradandót. Színművészeti hallgatóként Kijevben többször láttam futballozni, de személyesen nem találkoztam vele. Viszont a főiskolán mesélte a jövendőbelim, Szűcs Nelli, akivel ma már együtt játszunk a Nemzeti Színházban, hogy ő bizony ismerte Ráczot, ugyanis mindketten a nagyszőlősi járásból származnak.

– Milyen volt az élet a kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Főiskolán?
– Egy régi épületben működött az intézmény, nem volt tornacsarnoka, egy nagy folyosóról nyíló termekben alakították ki a sportszobákat. Az erőnléti felkészítést komolyan vették, többek között a karateszövetség elnöke is tanított minket. A főiskolának volt focicsapata is, Kijevben vérre menő bajnokság zajlott a helyi felsőoktatási intézmények között. Remek futballisták játszottak, sokszor azt sem tudtam, hol a labda. Ráadásul nekünk vigyáznunk kellett magunkra, mert egy törés vagy szakadás nem gyógyul meg egy nap alatt, márpedig a színművészetin éjjel-nappal kemény munka folyt. Emellett a kollégiumban is rúgtuk a labdát egy poros grundon, s szinte mindig győztünk. Laktak velünk arab diákok is, ők a pályán csak a cselezésnek éltek, semmi másra nem állt rá az agyuk.

– Színművészként tud valamit hasznosítani a sportpályán szerzett tapasztalatokból?
– A futball olyan, mint a színház. Ha nincs a dologban huncutság, ravaszság, akkor nem is működik. A sport legalább annyira szellemi tevékenység, mint fizikai, de persze az erőnlétünket is megalapozta, hogy hetente kétszer-háromszor futballoztunk.

– Remek erőnlét ide vagy oda, nem volt merészség kaszkadőr nélkül elvállalnia a Magasságok és mélységekben a gleccseren felvett jeleneteket?
– Csoma Sándor rendező küldött néhány fotót, mielőtt elindultunk forgatni a csaknem háromezer méter magas Dachstein-gleccserre. De valahogy a kisagyam óvakodott attól, hogy kinyissam a levelét. Telt-múlt az idő, a fiam meg is kérdezte, apa, láttad, hol fogtok forgatni? Még nem, feleltem, de majd megnézem. Isteni szerencse, hogy nem tettem! Az egyik jelenetben meredek falon kellett drótkötélen leereszkednem. Döbbenetes látvány volt lenézni a mélybe, ám ha az ember elkezdi gyúrni az agyát, meg tudja beszélni magával, hogy képes megoldani a feladatot. Ereszkedés közben így is görcs állt a combomba – így jött ki rajtam az idegesség.

– Ha nem munkáról lenne szó, kipróbálná a hegymászást?
– Eszembe jutott már, hogy jó lenne csatlakozni egy expedícióhoz, és a magam szellemi, fizikai korlátait leküzdve elmenni legalább az alaptáborig. Ez arra is remek lehetőséget kínálna, hogy testközelből lássam a természettel bátran megküzdő embereket. Egy színésznek feladata, hogy figyelje, milyen figurák vannak a környezetében, egyes szituációk miképpen alakulnak és oldódnak meg, mert az így szerzett tapasztalatok segíthetik a munkájában. Megvan tehát bennem a késztetés, időm viszont nincs, ám amikor jön egy filmes felkérés, beugorhatok a mély vízbe. Éppen úgy, ahogyan a lovaglással is történt.

– A Hadik-filmben?
– Ha nekem tavaly áprilisban valaki azt mondja, egy hónap múlva lovon ülök, nem hiszem el. Sárosorosziban a nagyapámnak hat gyönyörű lova volt, de azokat fogat elé fogta, hátaslovakat nem tartott. Amikor a Hadik rendezője, Szikora János felhívott, hogy rám gondolt címszereplőként, megkérdezte, tudok-e lovagolni. Válaszul elmeséltem neki egy élményemet. Az Újszínházban felújító próbát tartottunk a Roberto Zucco című darabból. Ültünk a színpadon, a rendező, Vidnyánszky Attila valakit éppen instruált, amikor Bubik István megkérdezte, értem-e az olasz szöveget, amit mondok. Bevallottam, hogy noha a Katona József Színház dramaturgja lefordította a mondatokat, szóról szóra már nem emlékszem rájuk. „Ez a színész – mondta erre Bubik –, nem tudja, mit mond, a lényeg, ahogyan mondja.” Aztán azt kérdezte, tudok-e lovagolni. „Sohasem lovagoltam – feleltem –, de szerintem tudok.” Pista kis hatásszünetet tartott: „És az íjjal tudsz bánni?” „Azzal nem“ – ismertem el. „Akkor lovagolni sem tudsz!” – vágta rá... Négy lóval dolgoztunk a forgatáson, lenyűgöző a méretük. Akár négy mázsát is nyomhatnak, egy ekkora állat oda teszi az embert, ahová nem szégyelli.

– Ráadásul nem csak lovagolnia kellett a jelenetekben.
– Átmenni vágtába, éppen ott állni meg, ahol kell, vívni, egy másik ember által megírt szöveget mondani, és közben figyelni a kamerára, vigyázni a többiekre, hiszen egyszerre több tucat ember mozog a térben, s végig úgy viselkedni, mintha tényleg én lennék Hadik Andris, miközben a fejem fölött egy drón röpköd, végtelenül összetett feladat. A csodálatos kaszkadőr, Gulyás Kiss Zoltán tanított, ő vezette a lovat, ő adott biztonságot, de amikor vágtáztunk, nekem kellett kontrollálnom a mozgást. Zoli filmre vette a lovaglásomat, elküldte és megdicsért, de tudom, hogy csak azért, mert szeret. Soha az életben nem leszek lovas, ahhoz gyerekkoromban el kellett volna kezdenem a tanulást.

– Eszerint nem kapott kedvet hozzá?
– A négy ló közül, amelyikkel dolgoztam, Carlos közel áll a szívemhez, mostanság azonban nem találkozhatok vele, mert nyáron Németországban szerepel színházi produkcióban. Ha hazajön, kimegyek hozzá, de arra nincs időm, hogy minden nap megjelenjek a lovardában, járassam, foglalkozzak vele. A híres mentőkutyáról, Mancsról szóló film forgatásán két csodálatos németjuhásszal dolgoztunk. A végén megkérdezték, nem akarom-e magammal vinni valamelyiket, de mi nem olyan életet élünk, amelybe beleférne a kutyatartás, ami majdnem olyan felelősség, mint gyereket nevelni.

– Ha nincs forgatás, hogyan tartja edzésben magát?
– Amikor a Caligula helytartója van műsoron, az előadás előtt egy héten át minden nap legalább négy kilométert futok, hogy a színpadon a lényegre koncentrálhassak. Arra, hogy mit miért mondok, teszek, s honnan hová kell eljutnom, s ne pedig arra, tudok-e levegőt venni. A Nemzeti Színház társulatában sok a jó futballista, s bár focizni ma is szeretnék, már nem merek, mert volt korábban szalagszakadásom, csuklótörésem, a jobb térdemből eltűnt a keresztszalag – jobb, ha nem kockáztatok. Áprilisban voltam ötvenéves, a születésnapomra kaptam egy pingpongasztalt. Otthon nagy csatákat vívunk a háború miatt Magyarországon élő sógorommal és az unokatestvéremmel.

– S ki a legjobb?
– A feleségem, Nelli, mert ő csak visszaadogatja a labdát, s ezzel idegileg minden ellenfelét kikészíti. Annak idején Beregszászban is volt pingpongasztalunk, az asztalos unokatestvéreim készítették. Az Illyés Gyula Magyar Színház stúdiójában állítottuk fel, amikor az alapító-igazgató Vidnyánszky Attila külföldön járt. Pénzünk nem volt, így a szabadidőnkben olvastunk vagy pingpongoztunk. Amikor Attila hazajött, el akarta vitetni az asztalt, mondván, el kell kezdenünk próbálni. Nem akart pingpongozni, de addig rágtam a fülét, míg egy meccsre sikerült rábeszélnem, s végül három napig játszottunk szinte megállás nélkül. Oda-vissza vertük egymást.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 18-i lapszámában jelent meg.)