Klebi – Malonyai Péter publicisztikája

Távol áll tőlem a tiszteletlenség. Sőt. Nem azért szerepel a címben becenév a 90 esztendeje elhunyt Klebelsberg Kunóról szólva, mert elragadott korunk becézgetési, rövidítési mániája (lécci, köszi, valszeg – és a többiek), a hagyományt követem. Ha úgy tetszik, a dicső gróf kultuszminiszteri korszakát, amikor egyértelműen kiérdemelte a sportminiszter titulust is. És ha megjelent egy-egy futballmeccsen (hatalmas messzelátóval figyelte a játékot), a közönség „Klebi! Klebi! Klebi!” üdvrivalgással fogadta.

Sportlap lévén politikusi pályafutásából kultuszminiszteri életműve (1922–1931) emelendő itt ki. Korszakos mű, annak jegyében különösen, hogy korábban nem állt kapcsolatban a sporttal. Az eredményeket köszöntötte, ám magasabb szempontok szerint értékelt, nélkülözhetetlennek érezve, hogy a felnövekvő ifjúságnak a fejében és a testében legyen annyi, hogy a nemzet az egyről a kettőre jusson. „A kiváló magyar sportteljesítményekben nemcsak hazánk jó hírnevének propagandáját látta, hanem azt is szerette volna elérni, hogy a jövő nemzedék izmos, életerős ifjakból álljon és természetesen az iskolarendszer révén művelt ifjakból” – így egy méltatás.

És ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni a népiskolai gondolatot, amelynek jegyében 5000 tanyasi tantermet hozott tető alá – az iskolák nem vályogból, téglából készültek, vörösfenyő padlóval, nagy ablakokkal, tanítói lakással. A pedagógusokra különösen figyelt, miniszterként az volt az elvárása, ha úgy tetszik, a minimum, hogy a pedagógus „ne csak tanítsa, hanem szeresse is a magyar gyermeket”.
Beiktatása után első útja a BEAC-pályára vezetett, az egyetemisták között hirdetve a szellem és a fizikum együttes fontosságát, aztán – miközben gyakran megfordult a terepen – nagyobb léptékben gondolkozott. Felkarolta a Nemzeti Stadion gondolatát, ankétokon hallgatta meg a szakembereket arról, hogy hol legyen „a hazai testkultúra központja”. Hiába volt a kormány tagja, a különféle intézmények, hatóságok nem feltétlenül álltak mellé, legyen elég annyi, hogy a Vérmezőt azért kellett kihúzni a listáról, mert a katonaság csak az egyharmadát volt hajlandó átengedni – esetleg.
Reálpolitikus volt, hiszen a megvalósítás esélyeiről így beszélt: „Minél előbb akarok dönteni, hogy ez a régi kérdés végre elintézést nyerjen és megkezdhessük az építkezést. Nálunk Magyarországon ilyen nagy építkezésnél úgy szokott lenni, hogy a megvalósításra rendesen többféle terv merül fel, mindenki a magáét tartja a legjobbnak és a végén, csakhogy ne kelljen az egyik terv megvalósításával a többit elejteni, inkább elhagyjuk aludni az egész megoldást. Így volt ez a Nemzeti Színháznál meg a Városházánál is.”

A Testnevelési törvény (1921. évi LIII. tv.) csigalassúsággal elkészülő végrehajtási rendeletét is ő jegyezte 1924-ben, kiindulva a kormányzó hozzá intézett leveléből („Hazánk súlyos helyzetéből folyó anyagi bajaink és az elharapódzott tömegbetegségek a nemzet testi egészségét is megtámadták”), megállapítva, hogy: „Nekünk egy egészségesebb, új nemzedékre van szükségünk. De sokat várunk a sporttól az erkölcsi nevelés szempontjából is.” Ennek jegyében például az 100 főnél többet foglalkoztató üzemeket, jelentős pénzbírság fenyegetése mellett, kötelezték sporttelepek, tornatermek létesítésére.

A sportra persze akkor is jellemző volt az „igen, de…”, példa rá, hogy amikor az országgyűlésben kezdeményezni akarta a sportadó csökkentését (1925), azért volt kénytelen elállni a tervétől, mert a szövetségek – főként az MLSZ – folyamatosan támadták az Országos Testnevelési Tanácsot (OTT) és a kultusztárcát. Ahogy Zuber Ferenc, a testület főtitkára mondta: „Előbb a sárga földig lepocskondiázni, szovjethangon leanalfabétázni az OTT elnökét és azután az adóemelés mérséklését kérő küldöttséget meneszteni hozzá, semmi esetre sem alkalmas módja engedmények elérésének.” A miniszter ehhez csak annyit tett hozzá, hogy „őt nem lehet sajtókampányokkal eltéríteni útjáról”.

A Testnevelési Főiskola megalapítása is Klebelsberg nevéhez fűződik. Ez is 1925-ben történt, amikor a Nemzeti Sport először emelte pajzsra a minisztert. Előbb megállapította, hogy Klebelsberg mást sem tesz, mint a magyar szellemnek a háború okozta bénaságait enyhíti, majd örömmel rögzíti, hogy közben „meghallja a sportoló százezrek robaját is, (…) mert látta, hogy a szellem teste nem épülhet éppé, ha hús-vérből való hordozóját, az agyvelőt, a szívet, a tüdőt az évtizedek hanyagsága, gondatlansága fekszi meg”.

Az amszterdami olimpia (1928) előtt emelkedett beszéddel búcsúzott a sportolóktól („Kezükbe adom az ország pajzsát, amelyen ez a szent név áll: Hungária”), a sikeres szereplés (öt-öt arany- és ezüstérem) után pedig kérte, hogy ahol kudarc volt, ne bűnbakot keressenek, hanem tegyenek meg mindent a hibák kijavítására.

Egy évvel később (1929) a Nemzeti Sport kezdeményezésére a hagyományos hatos vízilabdatornát Klebelsberg-kupának nevezik el. A magyar csapat százszázalékos teljesítménnyel nyer, visszavágva a németeknek az olimpián elveszített döntőért (2:5), lapunk karácsonyi számában még verset is érdemel a siker: „Klebelsberg-kupáért folytak a nagy harcok, // Amsterdam! – revánsért hevültek az arcok, // amire gondolni akkor alig mertünk, // a Klebi-Kupából vigasztalást nyertünk.”

Az is az olimpiai sikerek hozadéka, hogy a miniszter a kultusztárca költségvetésében külön fejezetet nyitott a sportnak, s kiharcolt az iskolai sportra félmillió, a sportteljesítményekre négymilló pengőt a központi beruházásokra szánt összegekből. Terveit csonkította a világválság (1929), így a stadionépítés elmaradt, viszont a fedett uszoda felépítését nem hagyta elmismásolni. A Nemzeti Sport humorrovata (B.Ö.K.) januárban A kultuszminiszter a fedett uszoda mellett címmel írta, hogy „Klebelsberg Kuno gróf kultuszminiszter tegnap délután 4 óra tájban a budai Duna-parton sétált és megfontolt lépésekkel elhaladt a Rudas-fürdő mellett”, ám ezt tényleg csak a vicc kedvéért. Hiszen a miniszter februárban felszólította a fővárost, hogy rövid határidőn belül nyilatkozzon a fedett uszodáról, de biztosít mindenkit, hogy „idegességre nincs semmi ok, a fedett uszoda 1930 nyarára készen áll”.

Végül decemberben adták át a margitszigeti uszodát, a kormányzó jelenlétében és Klebelsberg ünnepi beszédével. Benne: „Ez az uszoda soha nem jött volna létre, ha a magyar úszók itthon és a külföldön nem produkáltak volna olyan ragyogó sikereket. Elsősorban tehát őket illeti a hála, aztán a mű zseniális megalkotóját, Hajós Alfrédet, akinek Európa egyik legszebb úszócsarnokát köszöni, amellyel a magyar építőművészetnek is becsületet szerzett.” Ne feledjük, akkor még a pólósok is az úszás címke alatt léteztek.

Ezek után nem meglepő, hogy a Nemzeti Sport Nagydíját 1930 karácsonyán ő kapta. Igyekezett hárítani, aztán így beszélt: „Úgy gondolom, hogy egy meglátást akarnak ezzel jutalmazni. Annak meglátását, hogy országunk mai helyzetében sokkal nagyobb szükségünk van a sportra, összehasonlíthatatlanul nagyobb szükségünk, mint más boldogabb nemzeteknek. Mert ha fajunk virilitását, a velünk született értékes őshajlamokat fenn akarjuk tartani, ma nem áll erre a célra más eszköz rendelkezésünkre, mint a sport.” A lap sportminiszternek titulálja, hozzátéve, hogy nem kinevezték, hanem a sport emelte a nem létező posztra.

A következő év a búcsúé: Bethlen István kormányát Károlyi Gyuláé követi, Ernszt Sándor lesz a kultuszminiszter. Klebelsberg a háttérbe vonul, ám onnan is igyekszik segíteni. A Sportpalota ügyéről kívánt beszélni újságírókkal, ám 1932. őszi halála miatt nem kerülhetett rá sor. A Nemzeti Múzeumban ravatalozták föl a sportolók díszsorfala mellett, a Nemzeti Sport pedig máig ható üzenetével búcsúzott: „Nekem nem ideálom a sápadt, vézna diák, akinek tiszta jeles bizonyítványában csak a torna szerepel rossz érdemjeggyel, hanem a huszadik század boldog, erős és egészséges, szellemileg és testileg egyképpen képzett diáktípusa.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!