„Hogy olvashat valaki Nemzeti Sportot?” – kiáltott át fitymálóan az Izabella utca túloldalára a tizenéves Devecseri Gábor, amikor meglátta idősebb pályatársa, Zelk Zoltán kezében a sportújságot. A két költő 1930 körüli, ismert anekdotaként rögzült találkozása jelképes üzenettel szolgált a korabeli irodalmi elit fölényeskedő sportfelfogásáról, ugyanakkor a már nagy múltú sportlap kikezdhető nimbuszáról is.
A magyar irodalmi mezőny utóbb lassanként leereszkedett elefántcsonttornyából, és bizalmatlan, óvatos léptekkel rámerészkedett kifényesített bőrcipőjében a futballpálya sáros talajára is. Aztán az 1950-es évek Aranycsapat-korszakának gerjesztett propagandaszólamai végképp eloszlatták a bizonytalanságot, Szepesi György a londoni 6:3 közvetítésének záróakkordjaként szinte már utasított: „Költők, írjatok verseket!” A költők pedig annak rendje s módja szerint nekiveselkedtek, és tollukkal hol Puskásék dicsőségét zengték (Zelk Zoltán: Rímes üdvözlő távirat), hol a futballba csimpaszkodó rendszer fonákságait panaszolták el a cenzúra asztalfiókjának (Szabó Lőrinc: Vereség után), hol nem várt sportbarátságuknak adtak hangot. A Nemzeti Sport utódja, a Népsport 1966. augusztus 15-i száma például kiemelt felületen közölte a II. Országos Sportnapok alkalmából született lelkesítő programverset – Devecseri Gábor Sportolj velünk című költeményét. A szerző három és fél évtized során csak átsétált az utca túloldalára...
Ha a Nemzeti Sportot rangon aluli olvasmánynak tartotta az 1930-as évek fordulóján egy éles hangú tiniköltő, nyilván megvolt rá az oka, egyéni ízlés, irodalmi igényesség és talán némi sznobéria is közrejátszhatott értékítéletében. Védhetnénk utólag a két világháború közötti szerkesztőséget azzal, hogy az adott időszakban Krúdy Gyulát és Karinthy Frigyest is fel lehetett fedezni a szerzők között, az 1931-ben indult sportnyelvmagyarító mozgalom egyik szellemi ösztönzője pedig Kosztolányi Dezső volt, egy újságot a külvilág előtt mentegetni mégsem szerencsés. A lapot megítélni minden időben az olvasó joga volt és lesz, tetszését és bizalmát leginkább a másnapi kiadás megvásárlásával (illetve manapság az online kattintással) fejezheti ki. Nekünk, az újság készítőinek a felelőssége abban áll, hogy a köz szolgálatát követve odafigyeljünk az utca hangjaira is, azokra talán még inkább, amelyek kritikusan kiáltják oda: „Hogy olvashat valaki Nemzeti Sportot?”
Van hová visszanyúlni, ha szellemi fogódzót, biztos értékeket keresünk a százhúsz éves újság múltjában. Nagyjából az Izabella utcai közjáték időszakában, 1929 szeptemberében ünnepelte a sportlap a világháború utáni újraindulás tizedik évfordulóját, és a jubileum alkalmából hosszú vezércikkben tekintett vissza az eltelt évtizedre. Az itt megfogalmazott kulcsgondolat azóta is mintaként figyelmezteti a mindenkori utódokat: „Sohasem választottuk pedig a könnyű utat, sohasem hajoltunk a megalkuvás felé. A nemeset, a tisztát, a szépet és becsületeset szolgáltuk a magyar sportban.”
A főszerkesztő 1919 és 1943 között Vadas Gyula, a magyar sajtótörténet nagy formátumú alakja volt, az ő idejében élte a Nemzeti Sport talán legszebb virágkorát. Mondhattak akármit az Izabella utca járókelői, az 1930-as években a szerkesztőség falai között pezsgő szellemi műhelymunka zajlott, az említett nyelvtisztító kezdeményezést a Magyar Tudományos Akadémia is felkarolta, az írások magas színvonalára pedig jellemző, hogy a kerékpárrovat-vezető Molnár Géza egyik színdarabját a Nemzeti Színház játszotta. Egy nemzetközi összevetés a Nemzeti Sportot 1933-ban Európa második legjobb sportlapjaként rangsorolta (a svéd Idrottsbladet után), és nem is véletlenül, ha az akkori statisztikákat nézzük: a magyar sportlapnak nem kevesebb mint 123 vidéki, 67 budapesti és 48 külföldi tudósító szállította a híreket, segítve a harminctagú belső stáb magas szintű napi tevékenységét. „Az én érdemem mindössze annyi, hogy az Istentől kapott emberismeretem segítségével ilyen gárdát tudtam összeválogatni és minden helyre ki tudtam keresni azt az embert, akire ott a magyar sport érdekében szükség van” – mondta „válogatottjáról” megbecsüléssel és leplezetlen elfogódottsággal Vadas főszerkesztő. Régi igazságként szokás hangoztatni, hogy a magyar sajtóban teljes függetlenség sohasem létezett, egy 1934-es szerkesztőségi cikk alapján azonban akkoriban a sportlap mégis közel állhatott hozzá: „A Nemzeti Sport nem kap szubvenciót, nem támogatják politikai és más érdekeltségek, még vámmentes papiroshoz és kedvezményes telefonhoz sem jut. [...] A Nemzeti Sport független, önálló.”
A szellemi szabadság nem külső körülményekhez képest megragadható, sokkal inkább az újságíró egyéni felelőssége, vállalása, ezt igazolták példájukkal az elmúlt százhúsz év kimagasló egyéniségei a legnehezebb pillanatokban is. A szerkesztőség aranytartaléka szinte kifogyhatatlan, ha a nagy elődök által felhalmozott erkölcsi, szakmai, minőségi tőkét nézzük. Már az első, 1903. március 15-én megjelent szerkesztőségi vezércikk leszögezte: „Programmja megvalósításában a Nemzeti Sport felül fog állani a kicsinyes egyéni és egyesületi érdekeken, és csupán a magyar sport ügye előbbre vitelét fogja szem előtt tartani. Pártatlan tárgyilagosság lesz a jelszava: dicséret az érdemnek, gáncs az arra méltónak, de egyenlő mérték mindenkinek.” Érdemes beleolvasni a négy év főszerkesztői munka után távozó Polónyi Dezső 1912-es búcsúcikkébe is: „Kedvesebb munkám, mint a Nemzeti Sport szerkesztése, nem volt soha. [...] Olcsó sikerekre nem pályáztunk soha, nem tettünk engedményeket a tömegek ízlésének, mi kívántunk irányt szabni, eszméket adni, tanítani. Ezekkel az elvekkel a Nemzeti Sport nem lehetett boulevard lap, mely futótűzként terjed, de hatása futótűzként alszik is ki.”
Nem volt a futótüzek híve a laptörténet alighanem legnagyobb hatású, széles műveltségű és humanista gondolkodású újságírója, Feleki László sem. A sportlapírói munkája mellett, mintegy „hobbiból” négykötetes Napoleon-életrajzzal jelentkező polihisztor 1949 és 1954 között vezette főszerkesztőként a lapot, ám a tisztség saját bevallása szerint úgy állt neki, mint tehénen a bikini, a formaságok ellenzőjeként jobb szerette például, ha a szerkesztőségben simán Lacinak vagy belső használatú becenevén Darázsnak hívják. „Kétféle ember létezik – vallotta. – Amelyiknek meg lehet mondani, ha horkol, és amelyiknek nem.” Neki valószínűleg meg lehetett. Még úgy is, hogy megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintélye révén már fiatalon kialakult körülötte egy spontán tanulókör, az úgynevezett Feleki-istálló. A csoportosulást ő maga így jellemezte: „A mai újságíró-iskola szerény őse lehetett. Keresztülmentünk minden műfajon a riporttól kezdve a glosszáig. Talán azért csináltam, mert a magam bőrén éreztem, mi az, amikor egy kezdőnek senki sem segít.”
A szocializmus évtizedeinek sportsajtója, a Népsport-időszak a politikai kötöttségekkel együtt is hozott előnyöket a magyar sportújságírásnak, a szakmailag kidolgozott, részletes és alapos mérkőzéstudósítások hagyománya például ekkoriban vált a sportlap talán legfőbb értékévé. Amikor a Népsport négy és fél évtized után, 1990-ben ismét visszanyerte régi nevét, az újság spontán közvélemény-kutatást tartott a Skála-piacon. Egy nyugdíjas olvasó így kommentálta a váltást: „Helyére került végre a cím! Nemzeti Sport nélkül nincs nemzeti sport…”
És ez a mondat akár jubileumi jelszónak is megtenné most. Az elmúlt százhúsz év fordulatai és tanulságai alapján mégis indokoltabb a Nemzeti Sport dupla szlogenjét idézni az ezredforduló időszakából. A lakonikus mondatpár a szerkesztőségi reklámpóló egyik, illetve másik oldalát díszíti, vagyis a két üzenet egyszerre sohasem látszik.
„A sport játék.”
„A sport nem játék.”
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!