Tengerszinten – Ballai Attila publicisztikája

Örökké akartok élni? – szegezte neki Napóleon az egyiptomi hadjárat egy szorult hadi helyzetében aggodalmaskodó katonáinak az emberiséggel egyidős kérdést. Amelyre például Gilgames, Uruk királya bizonyára határozott igennel válaszolt volna, ezért kereste, kutatta az örök élet füvét, Janis Joplin blues- és rocksztár ellenben kategorikus nemmel, ő ugyanis ezt hirdette: „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!”

Ki így, ki úgy. Az egyiknek az élet hossza, a másiknak az általa vélt vagy valós minősége, tartalma a mérvadó, a harmadiknak esetleg mindkettő, a negyediknek lehet más, ami mindennél fontosabb. Akár az, miért áldozza az életét. E tekintetben Gilgamesről évezredek, Napóleonról évszázadok, Joplinról évtizedek távlatából sem alkotnék ítéletet, hiszen nem gondolkodhatok a fejükkel, nem érezhetek a lelkükkel. Suhajda Szilárdéval sem, talán az övével a legkevésbé. Dacára annak, hogy kor- és honfitársam. Illetve csak volt, mert a múlt héten eltűnt, halálát lelte a világ tetején, a Himalájában.

Nyilván nem azért ment oda, hogy meghaljon. De természetesen számolnia kellett, számolt is ezzel a tragikus, ám a hegymászásban egyáltalán nem rendkívüli végkifejlettel. Mert értékrendje alapja lehetett, hogy a hegymászásért, a nyolcezres csúcsok, az Everest meghódításáért érdemes élni – és életét kockára tenni is. Ezért egyesek – sokak – most hősként magasztalják, afféle közös idolként, aki példát mutatva értünk is vállalta, amibe belevágott, hogy általa mi is többek, merészebbek, erősebb hitűek legyünk. Mások, azt hiszem, még többen teljes értetlenséggel, elutasítással, már-már vádlón ítélnek róla a közösségi média különféle fórumain. Névtelen, arctalan kommentelők éppen úgy, mint egyes, semmihez sem értő, semmiben érzékelhető eredményt soha fel nem mutató, de minden elképzelhető kérdésben megnyilvánuló és észt, igazságot osztó, úgynevezett celebek is.

Ez a publicisztika nem Suhajda Szilárdról, hanem a halálát övező reakciókról, a szokás szerint kettészakadt közhangulatról, a szinte kizárólag „féloldalas” gondolkodásról és véleményekről szól. Ezért vártam vele ennyit. Hiszen nem az a kérdés, kinek van igaza, hanem az, miért akarunk megint igazságot hirdetni olyan ügyben, amelyben egyetlen, objektív, osztatlan igazság nincs, nem is lehet. Az emberi lélek és elme nem írható le matematikai módszerekkel, így nem határozható meg, hogy X képlete helyes, Y-é viszont helytelen.

Mégis, Suhajda Szilárd tragédiája kapcsán is, szinte csak erre látunk, olvasunk, hallunk kísérleteket. Az egyik szélsőség, a „posztumusz szemrehányások” sora így foglalható össze: istenkísértés, amit tett, hogy lehetett ennyire könnyelmű és önző, hiszen már nemcsak saját magáért felelt, hanem a családjáért is, ha meg is mássza az Everestet és túléli, kinek és mennyivel lett volna jobb tőle – és így tovább.

A másik véglet legkarakteresebb megfogalmazója Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye. Őt szó szerint idézem: „Mi itt élünk, vagy inkább mindennap meghalunk? Hajtunk a mókuskerékben, nap mint nap, rohanunk, gürizünk, szaladunk, csináljuk, ami hasznos. Miközben észre se vesszük, hogy közben épp az Életünket veszítjük el. Napról napra, és még csak nem is tudunk róla. Nem jut idő az egészségre, a családra, a kultúrára, a kedvelt hobbira, a barátokra, a közösségre, önmagamra. Fizikailag ugyan élünk, de azt az életet éljük, amit élni szeretnénk? A hegymászó él. Igazán él.”

Szerintem mindkét kiindulási alap eredendően téves. Az első arról formál határozott véleményt, amiről halvány ismerete, fogalma sincs. A második arról, aminek a megszállottja, ami nélkül meggyőződése szerint az „igazi” élet elképzelhetetlen, illetve főként azokról, akik e burkon kívül létezve „vegetálnak”, és ezt másként gondolják.

És lennénk még néhányan, nagyjából középen. Én is. Mivel a legmagasabb pont, ahol valaha jártam, a német-osztrák határon a Zugspitze 2962 méteres orma, nem sejthetem, micsoda érzések kerítik hatalmába az embert nyolc-, hét-, hatezer méteren. Nem éltem volna meg a magam vagy a hazám sikereként, ha sikerül Suhajda Szilárd csúcstámadása, nem vágtam volna neki nagyobb önbizalommal a mai napnak, ellenben szemernyi csalódást sem keltett bennem, hogy valószínűleg nem ért fel az Everestre, miközben, mint minden elkerülhető halál, ráadásul fiatal és egészséges ember halála, megérintett és megdöbbentett. De ettől még elhiszem és elfogadom, hogy akadnak, akik gondolataikban, érzéseikben teljes sorsközösséget vállalnak az áldozattal – szerintük nem is áldozat? –, mintha csak vele együtt araszoltak volna felfelé, vele együtt álltak, ültek volna le megpihenni, vele együtt fogyott volna el az erejük a folytatáshoz.

Sterczer Hildának pedig ezúton tisztelettel üzenem, hogy vagyunk néhányan, itthon is több milliónyian, akik tengerszinten is igyekeznek teljes életet élni. Nem halunk meg mindennap, és bár olykor tagadhatatlanul rohanunk, gürizünk, jut időnk a családunkra, a barátokra, az egészségünkre, „hébe-hóba” a kultúrára is. Még az sem zárható ki, hogy életünk egyik fő törekvése, értelme minél többet együtt lenni a szeretteinkkel, mert nekünk ez adja a „csúcsélményt”. Nem mellékesen, az emberek jelentős részének bizony „csinálni kell, ami hasznos”, mert különben nem működne az ország, a világ.

Ez az egész persze nemcsak Suhajda Szilárdról szól, általában így éljük az életünket. A közlekedésben a gyalogosok, kerékpárosok, autósok szakadatlan küzdelmében, a parkban, a játszótéren némely, „kutyába lemenő”, környezetét ezért harminc-ötven centiméter magasságból szemlélő ebtartó és a kutya puszta látványától sikítófrászt kapó polgár kölcsönös értetlenkedésében, a szaunában az ihletett csendre vágyó és a közönséget folyamatosan szóval tartó, ügyeletes jópofa kontrasztjában. Életünk „valamennyivel” fontosabb, komolyabb színtereiről, frontjairól már nem is beszélve.

Sportlap lévén a sportnak azért érdemes további gondolatokat szemlélni. Már csak azért is, mert ezen a terepen mi vagyunk a hegymászók. De létezik a másik oldal is. Amely szerint az olimpia a teljes néphülyítés, eszelős költségekkel, kizsigerelt, az emberi teljesítőképesség határán is túlhajtott sportolókkal, talmi büszkeségekkel, dicsőségekkel. A futball kifejezetten brutális, legrejtettebb indulatainkat előhívő, ráadásul dög unalmas tevékenység, hiszen simán 0–0-ra végződhet egy meccs, azaz nem történik semmi. A síelés az északi népek kényszertalálmánya volt, hogy bakancs- vagy csizmatalpon ne süllyedjenek nyakig a hóba, mégis a fél világot sikerült „meghülyíteni” vele, ezért gyakran már mesterségesen kell előállítani a havat, ami ellen óvintézkedésként alkották meg a sílécet.

Mindezzel szemben én is többször leírtam, elmondtam, hogy az olimpia az emberiség legnagyszerűbb és legnépszerűbb közös játéka, nemegyszer idéztem Bill Shanklyt, a Liverpool emblematikus menedzserét, aki azt vallotta, hogy a futball nem élet és halál kérdése, hanem sokkal, de sokkal több annál, és tartom, hogy megbolydult világunkban a sport őrzi leginkább a „boldog békeidők” hagyományait, értékrendjét. És elismerem, hajlamos vagyok csodabogárnak, tornából felmentettnek, már-már szándékos polgárpukkasztónak titulálni azt, aki ezt gyökeresen másként látja.

Pedig csupán nem fontos neki az, ami nekem. Nem ismeri azt, amit én. Nekem meg bizonyára nem fontos az, ami neki. És nem ismerem azt, amit ő. Mert őt sem ismerem igazán. Nem ismerjük egymást. De ítélünk egymásról. Ahelyett, hogy elfogadnánk, bizonyos témákban, ügyekben mindannyiunknak meglehet a saját igaza, mert többféle igazság létezik.

A Suhajda Szilárd sorsát övező véleményáradat, bulvármédia-őrület ezt ékesen bizonyítja. Megítélni, kérdőre vonni őt bármiért is elenyészően keveseknek van joguk. Nekem végképp nincs. Írni sem fogok már róla. Egyszer, tíz, húsz év múlva, egy interjúban talán a fiát kérdezném őszinte és óvatos érdeklődéssel, ki volt neki apa, mit jelentett az élete, a halála? Bár a választ e gyermek életútja részben önmagában megadja majd.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!