Van képünk hozzá – Moncz Attila publicisztikája

A sportkedvelő közönség mindössze 39 százaléka elégedett maximálisan általában a sportközvetítésekkel a Deloitte nemzetközi könyvvizsgáló és tanácsadó cég két-három évvel ezelőtti közvélemény-kutatásának publikus adatai szerint. Az én messze nem reprezentatív, mindössze kéttagú fókuszcsoportom (nem sportfogyasztó barátok-kollégák) ezt annyival egészítette ki, hogy akkor hajlandók felszállni a mi „vonatunkra”, ha a közvetítés során megfelelően tájékoztatjuk őket, lehetőleg törekszünk az interaktivitásra, a tetejébe pedig elhiszik, hogy a képernyőn látható sportolók ők is lehetnének.

Más-más kiindulási helyzetből ugyanoda sikerült eljutni: alighanem bőven van még tartalék a rendszerben, a sportközvetítésekben, mind idehaza, mind külföldön. Persze a kérések között már nincs olyan forradalmi újítás, mint a hatvanas években az ABC sportközvetítésekért felelős vezetője, Roone Arledge által megálmodott lassítás, kézi kamera vagy pályaszéli mikrofon használata, netán az addig szigorúan „leíró” jellegű kommentálás helyett a kritikus hang megjelenése. Az olimpiai közvetítéseket a maga idejében megreformáló Arledge a saját korában akkora sztár volt, hogy a Life magazin 1990-ben beválasztotta a száz legfontosabb amerikai ember közé, míg a Sports Illustrated 1994-ben Muhammad Ali és Michael Jordan mögött a harmadik helyre tette azon a listán, amelyen a megelőző negyven évben a sportra legnagyobb hatást gyakorlókat vette számba. Minden idők legnagyobb bokszolóját, illetve a kosáristent aligha kell bárkinek is bemutatni, ha valakit a média világából velük egy lapon említenek, az jelzi egyrészt az ő kiemelkedő mivoltát, másrészt pedig azt, hogy már évtizedekkel ezelőtt is milyen fontos szerepet töltöttek be a sportközvetítések a mindennapokban.

Utóbbi a jelenben talán még inkább igaz, már csak azért is, mert a klasszikus televíziózásban, illetve a streamingszolgáltatók világában a sport talán az utolsó bástya, amelynél nagyon fontos az időbeliség.

Hiszen itt a nézők döntő többsége a Klaksvík–Ferencváros meccset vagy a dartsvilágbajnokság döntőjét a valós idejében szeretné megnézni, míg egy-egy mozifilm vagy sorozatepizód esetében az „élő adás” mint fogalom értelmezhetetlen. Utóbbi területen a fogyasztási szokások átalakultak, amit a 2020-ban kezdődő koronavírus-járvány csak felgyorsított, de amíg a többségnek mindegy, hogy kedden vagy szerdán látja, amint Tom Cruise megmenti a világot, addig ha Bernardo Silva szombaton 22.30 körül dönti el a BL-döntőt, azt a nagy többség akkor szeretné látni, nem pedig másnap délután.

A sportfogyasztók hajlandók pénzt és időt áldozni a szórakozásukra, ráadásul a piac nagyon hangos kisebbségét alkotják, tagjai jelentős zajt csapnak, ha az általuk óhajtott esemény elérhetetlennek tetszik.

A Deloitte 2018-as felmérése szerint a sportfogyasztók csaknem fele hetente minimum hat órán keresztül nézett sportot, illetve 1.5 és 3 közötti az a szorzószám, amivel ők többet költenek tv-nézésre, mint a filmrajongók. Az elszántság pedig elkötelezettséggel párosul, a fenti felmérés válaszadóinak 60 százaléka ugyanis azt mondta, a jó közvetítéseknek hála közelebb kerültek kedvenc csapatukhoz, több mint harmaduk pedig azt is elismerte, ezáltal könnyebben azonosul a szponzorukkal is.

Ilyen számok, illetve ilyen várakozás láttán pedig megkerülhetetlen a televízió felelőssége is.

Szögezzünk le gyorsan néhány dolgot: mindenkinek tetsző sportközvetítés sohasem lesz, mert a képpel, a kameraállással vagy a kommentálással valakinek biztosan baja akad, különösen utóbbi esetében a szurkolói attitűdöt nem lehet figyelmen kívül hagyni; a fiatalabb, az elektronikus médiát jóval gyakrabban használó nézők igényei mások, mint az idősebb, konzervatívabb rajongóké, így például a kommentátorok vagy szakértők megítélése is élesen eltérhet egymástól; a döntő többségükben sportszerető műsorkészítőknek nem az a céljuk, hogy rossz adást adjanak ki a kezükből (vagy ahogyan egy kommentátor ismerősöm fogalmazott: „Tételezzék fel rólunk a jót, hallgassanak meg bennünket is, mást is, ne a saját szurkolói véleményük legyen az egy és oszthatatlan igazság”); a felgyorsult világban egyre nagyobb az igény a rövidebb, folyamatosan akcióval szolgáló sportágakra.

A hagyományos sportágak esetében a közhelyeken túl nehéz újat mondani-mutatni (de hadd legyek őszinte: előfordul, hogy a kötelező minimum sem jön össze, amiért ezúton is mindenki nevében elnézést), de bevallom, engem mostanában jobban foglalkoztat az a fajta felelősség, ami egy-egy új vagy addig nem feltétlenül ismert sportág meghonosításában, népszerűsítésében bennünket, médiamunkásokat terhel. Az egész akkor erősödött fel bennem, amikor a mögöttünk hagyott héten az Eurosporton láttam Vas Blanka szakaszgyőzelmét a Giro Donnén. Abszolút megérdemelt, hogy az ő sikere vagy Valter Attila rózsaszínben tündöklése is ezen a csatornán volt élőben látható, hiszen az ott dolgozóknál senki sem tett többet a média oldaláról a kerékpársport népszerűsítéséért. A Sipos János, Knézy Jenő kettőssel indult a kaland, ma pedig ott tartunk, hogy Bodnár Gergő, Rév Dániel, Lantos András és a többiek óriási szakmai alázattal adott esetben százezer (bele)néző figyelmét is képesek lekötni négy-öt-hat órán keresztül. Már most szólok, hogy a falmászásra tessék figyelni a jövőben ugyanitt, ugyanezért.

De bátran hozhatok példát a saját munkahelyemről, a Sport TV-től, ami már csak azért sem öndicséret, mert mindkét sikersztori indulásakor én még bőven a Nemzeti Sportnál dolgoztam. A póker volt az első 2004–2005 táján. Az első adások elkészültek, de nemigen érdekelte a nézőket, az üdítő kivételt Korda György jelentette. Gyuri bácsi nézte, aztán telefonált és jelezte, hogy ő ebben szívesen benne lenne.

Fél évtizeddel később, részben a közvetítések keltette ­hype-nak köszönhetően, Traply Péter (művésznevén Bélabácsi) személyében megszületett az első magyar világbajnoki cím pókerben. Aztán jött a darts az okosan felépített karaktereivel, a kitűnően összerakott éves menetrendjével, na meg azzal a hittel, hogy igen, én is lehetek az a túlsúlyos csávó a színpadon, aki célba veszi a tripla húszat.

A dartsnál vagy a pókernél pedig megkerülhetetlen a gyártó cég, illetve a szakértők szerepe. Hogy például a pókernél rájöttek, abban semmi izgalom sincs, ha csak a licitet látjuk, meg jó esetben a végén a lapokat. Ez a XXI. század emberének kevés. Viszont az asztalba épített üveglap megoldja, hogy a versenyzőkkel ellentétben a néző lássa a lapokat. Így az érzelmek és az izgalmak az első pillanattól ott vannak, és mindenki sokkal bátrabban mond ítéletet a játék minden lépéséről. A dartsnál pedig a számolóprogram behozatala jelentett forradalmat, hogy a kulcspillanatokban mindig egyből lehet látni, mire is kell dobni. Ehhez már csak a játékosokat és az ő gondolkodásmódjukat ismerő szakértők (Vereczkey Lajos, Ziegenhám Medárd), valamint néhány vagabund kommentátor (főképp Fülöp „180” László, valamint az időközben játékosnak is álló Bartha Zoltán) kell, és a karácsonyi eszem-iszomhoz tudunk sportos alternatívát kínálni.

Na meg hitelest és szórakoztatót. Én például biztosan nem ismerem fel a másodperc törtrésze alatt a bringában az áttét nagyságát és annak fontosságát, vagy hogy 157-ről mi Peter Wright kedvelt kiszállója. De az már a mi felelősségünk is, hogy ismeretlen vizeken olyan üljön a mikrofon mögé, aki hibátlanul képes navigálni a hajónkat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!