Magyarság, eredet – Csinta Samu publicisztikája

Már-már túlzóan gazdag hét végéhez értünk, amelynek során két magyar tudóst is a legmagasabb kitüntetésre érdemesítette az arra hivatott zsűri. A hír már nem friss, de változatlanul jó összefoglalni: Karikó Katalin orvosi-élettani, Krausz Ferenc pedig fizikai Nobel-díjban részesült. Elképesztő siker, olyan önbizalom-cunami, illetve bizalomlöket kiváltására alkalmas, amilyet a legjobban menedzselt ország-, illetve oktatási imázsalkotás sem lenne képes produkálni. Üzenet a világnak egy kis ország hatalmas szellemi potenciáljáról.

Ha sportban következnek be hasonló győzelmek, másnap talán kordonokkal kell irányítgatni az illető sportág művelésére jelentkező gyerekek áradatát. A tudományban ez másképp, főleg hosszabb kifutással működhet, de a hasonlóan katartikus élmények talán még arra is alkalmasak lehetnek, hogy egy ifjú valamelyik iskolai laboratóriumban felejtse magát a délutáni focizás helyett. Mondom a magam szélsőséges naivitásában, annak tudatában is, hogy bőven él még a köztudatban a tézis, mely szerint a sportban a tudománynál könnyebben, de főleg gyorsabban, no meg kevesebb erőkifejtéssel lehet a csúcs közelébe jutni. Olimpiai bajnokaink természetesen tételesen meg tudnák cáfolni e képzet tévességét, ám önmagában a párhuzam is sok tekintetben sántít, az alma körtével való összehasonlításának klasszikus esetével lenne dolgunk, ha a tudományos eredményességet a sportsikerek valószínűségével vetnénk össze.

Egyetlen tekintetben nincs különbség – legalábbis nem szabadna lennie – a két sikerkategória között: a magyar identitásban. Bár az utóbbi időben egyre több alkalommal van alkalmunk kétségbe vonni az állítás hitelességét, mely szerint mindenki szeret a győztes csapathoz tartozni. A hovatartozás percepcióját nyilván sok szempontból felülírta az elmúlt harminc esztendőben felfoghatatlan módon kinyíló világ, amelyben a hazafiság sokak számára értelmezhetetlen fogalommá vált. De a hasonló identitáselemek iránt fogékonyaknak további jó néhány, a szülőföldhöz, hazához fűző érzelmi viszonyulást is alapjaiban kell újra kell értelmezniük. Talán indokolt lenne az időben korábbra eredeztetés is, hiszen a kommunista rendszerek „purifikációs” módszerei sokakat űztek messzire az otthontól, ölték ki, de legalábbis ásták mélyre a ragaszkodás érzését. A magyarságérzetét talán kevésbé, a sérelmek, a mellőzöttség, a rendszer megtagadásának parancsszava azonban sokakban bizony hasonló érzelmi szakadást is előidézett.

Az idei magyar Nobel-díjasok magyarságának „felfedezése” meglepően sokaknak nagyon nehezen megy. Nem is értem, hogy miért. Mindkét legutóbbi kitüntetett Magyarországon született, itt kezdték a pályájukat, aztán szerteágazó okokból – nyilván személyes fejlődési és karrierlehetőségek által is sarkallva – elhagyták az országot. De korántsem végleg. Szakmai sikereiket mindig is az itthoni oktatásból eredeztettették, arról nem is beszélve, hogy egyetlen pillanatig sem tagadták meg a származásukat.

Egyesek ezeknek az embereknek a sikereit próbálják „vadprivatizálni”, elüldözött áldozatokként feltüntetve őket. Időnként épp a hősök álláspontját hagyva teljes mértékben figyelmen kívül, szinte megalázó módon, mint olyanokét, akik nincsenek tudatában saját értéküknek, illetve hogy kinek is tartoznak – tartoznak? – hálával a megfelelő pillanatban alájuk tolt ugródeszkáért. Ha meg kikérik maguknak a tudatlanság vagy megvezetettség bélyegét, épp attól válnak páriákká, egy politikai kurzus kiszolgálóivá.

Korántsem összehasonlító célzatú leltárnak szánom, de érdemes rögzíteni: eddig 17 magyar Nobel-díjassal büszkélkedhetünk, valamint 184 olimpiai aranyérmessel. Utóbbiból 135 aranyérem egyéni, 49 pedig csapatsportágban, versenyszámban elért eredmény, míg Nobel-díjat csak „egyéni számokban” osztanak. Olimpiai bajnok sportolóink óriási többsége Magyarországon született, a magyar iskolai rendszer, tehetségkutatás és -ápolás, valamint tapasztalat révén jutott a sportvilág tetejére, karrierjük magyar edzők szakértelmét dicséri, illetve azt a sportági közeget, amely sok esetben egyszerűen nem hagyja elveszni a tehetséget. Történelmünk kanyarjai révén persze jóval nagyobb a származásszórás, mint azt a jelenlegi országhatárok sejtetni engednék, de csak nagyon kevesen – mint például a korondi születésű birkózó, Lőrincz Márton vagy a dunaszerdahelyi Gergely István vízilabdázó – érkeztek az anyaországba felnőtt, „konyhakész” sportolóként. A többi, nem a mai Magyarország területén született olimpiai hősünket Trianon vagy a második világháború sodorta el gyerekként a szülőföldjéről, ők már a magyar sport bűvöletében választottak sportágat. Az ötvenhat drámája által kiváltott nagy kirajzás révén sokan kerültek új hazába, és bár csak néhányan futották tovább változatlan szinten a sportkarrierjüket, azért talán senki sem merészkedik odáig, hogy azt állítsa, Puskás Ferenc valaha is megtagadta volna magyarságát. Nem véletlenül emlegetik ma a legismertebb magyarként.

Kétségtelen tény, hogy a 17 magyar Nobel-díjas közül nem mindenki ismerkedett magyar iskolában a különböző tudományok alapjaival. A fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjban 1976-ban a kuru fertőző természetének felismeréséért Baruch S. Blumberggel megosztva részesülő Carleton Daniel Gajdusek ugyan már az Egyesült Államokban született, szlovák édesapja még az első világháború előtt vándorolt ki az akkor Magyarországhoz tartozó felvidéki Büdöskőről, édesanyja azonban Debrecenből származó magyar család sarja. Az ő esete szolgáltathatja a fanyalgók számára az egyik „kikezdhetetlen” példát, holott a „magyar származású” megfogalmazás amúgy sem több káros nyelvi örökségnél, amelyet a kádárista nyelvpolitika termelt ki a magyar emigráció megbélyegzésére. Elie Wiesel identitása fölött – aki 1986-ban az „emberiség hírvivőjeként” kapott Nobel-békedíjat – többen is „marakodnak”. A Máramarosszigeten született zsidó író szülővárosában, majd Debrecenben és Nagyváradon végezte iskoláit, mielőtt családjával együtt 1944-ben a lengyelországi haláltáborokba deportálták volna. Bár pályáját az Egyesült Államokban teljesítette ki, a magyar oktatási rendszer által szocializált, a magyar kultúra nagy és deklarált rajongójaként – és sajnos a kor magyar fajüldöző politikája áldozataként is – felnövő fiatalként sohasem tagadta meg a magyarságát. Akkor mi miért vonnánk kétségbe?

A múlt század produkálta hatalmas történelmi kavalkádban rengeteg hasonló polémiára okot – inkább indokot – szolgáltató eset kínálja magát. Csak azt kell eldönteni, ki milyen alapállásból vág bele a témába. Aki nem képes, nem akar sorsközösséget vállalni a magyar sportsikerekkel és kudarcokkal, aki álságosan racionális érveket sorakoztat fel annak bizonyítására, hogy miért nem indokolt használni a „mi győztünk” kifejezést, az Karikó Katalin vagy Krausz Ferenc „tudományos magyarságát” is bármikor megkérdőjelezheti. Miközben sajnálom őket, hadd osszak meg egy vallomást, amelyet, ha egyedül lennék vele, ma már akkor sem szégyellnék. A 2002-ben kapott irodalmi Nobel-díj pillanatában semmit sem tudtam Kertész Imréről, de természetesen első dolgom volt pótolni mindazokat a hiányosságokat, amelyeket az önéletrajzi ihletésű, a holokausztról és az önkényuralomról szóló művei terén – a díjat odaítélő bizottság indoklását idéztem – felhalmoztam. A Szent-Györgyi Albert utáni második magyar Nobel-díjas, aki egyértelműen itthon végzett munkájával érdemelte ki a kitüntetést. Mindannyiunk közös büszkeségére és dicsőségére.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!