Rendezési elv(telenség) – Deák Zsigmond publicisztikája

Gyorsan, már az elején megnyugtatok mindenkit, hogy ne ijedjen meg a címtől, a következőkben szó sem lesz a programozásban használt különböző rendezési algoritmusokról, esetleg településrendezési alapfogalmakról (beépítési határ, kiviteli terv, tájidegen, ilyesmi), sokkal inkább sporteseményekről, meg-, esetleg nem megrendezéséről, annak módozatairól. Az okok szerteágazóak, de mindenképpen aktuálisak. Egyrészt mi, magyarok – na jó, a legtöbben – rajongunk a sportért, amely a sikersztorink, nemzeti büszkeségünk része immár több mint egy évszázada. Ezzel összefüggésben szívesen adunk otthont kis, közepes és nagy versenyeknek, rendre megtöltjük a nézőteret, miközben a külföldiek korábbi jó tapasztalataik miatt boldogan jönnek hozzánk. Ám a koronavírus-járvány óta, az egymás után kialakuló háborús feszültségek árnyékában kétszer meggondolja mindenki, így mi is, megéri-e a házigazdaság, bármiről lenne szó. Másrészt a legnagyobbnak számító megaesemények kapcsán az érintett nemzetközi szervezetek vagy teljesen irracionális terveket szövögetnek, vagy a nyilvánvaló szándékot próbálják leplezni, noha erőteljesen kilóg a lóláb. Esetleg az irracionális tervek keverednek a leplezéssel...

Az előzőkkel összefüggésben lassan, de biztosan megváltoznak a pályázati rendszerek avagy a rendezési elvek. Hogy a legjelentősebb szervezetekkel kezdjük, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) Budapest 2017. februári visszalépése után azonnal kiutalta a következő nyári játékokat a két másik aspiránsnak, Párizsnak és Los Angelesnek, majd 2021 nyarán Brisbane-nek a 2032-est. Nyilvános kandidálás nélkül, a közgyűlés formális, már előre tudható szavazásával. Az indoklás főképp a költségkímélés, ettől még nehezen lehetne nyíltnak nevezni a döntési mechanizmust, sőt, hiszen egy NOB-bizottság elkezd tárgyalni „a” jelölttel, majd egyszer csak odaadja neki a jogot. Hozzáteszem, az is igaz, hogy egyre kevésbé kapkodnak a potenciális pályázók az olimpia után a nehezedő szervezési és financiális terhek miatt. Ez fokozottan igaz a téli játékokra, amelyet a globális felmelegedés is „fenyeget”. Már eleve igazságtalannak tűnik, hogy a földkerekség zöme hendikeppel indul, hiszen náluk hiányzik az ehhez a megméretéshez szükséges alapvetés, a tél. A tavaszi meg az őszi olimpiát pedig még nem találták fel... Nyilván szerepelnek olyan országok fiai-lányai, akik hazájukban csak tévén látnak havat és jeget, ám értelemszerűen releváns éremesélyes helyett kedves, bohókás egzotikumként.

Ha ezen túllépünk (nem könnyű, főképp nekik), akkor jön az említett új keletű nehézség, hiszen a NOB néhány napja, mumbai kongresszusán úgy határozott, hogy az éghajlatváltozás miatt egyszerre jelöli ki a 2030-as és '34-es házigazdát. (Mondjuk így tett, ugye, '24 és '28 nyári játékaival is, csak épp más indokkal.) A lényeg, hogy Thomas Bach elnök elmondása szerint mindössze három kontinens 15 olimpiai bizottsága – a 206-os NOB-tagság alig több mint hét százaléka... – felel meg a követelményeknek: meglegyen a havas sportágak helyszíneinek legalább nyolcvan százaléka, és ezek a klímaváltozás hatásait figyelembe véve is hóbiztosak maradjanak a következő évtizedekben. A 2030-as rendezés iránt mindenesetre Svájc, valamint Francia- és Svédország, 2034-ért pedig a 2002-es házigazda amerikai Salt Lake City érdeklődik. A 2036-os nyári játékok kapcsán a világ immár legnépesebb országa, India, valamint Lengyelország jelentkezett be, a hírek szerint Mexikó, Indonézia, Törökország, és a közel-keleti régió szintén érdeklődik.

Magyarországon érdekes a helyzet, valahol hátul az agyunkban ott lapul a szándék, s „részleteiben” – atlétikai és vizes vb, labdarúgó és kézilabda Eb, egyéb világversenyek tucatjai – már megrendeztük az olimpiát. Ám a legutóbbi visszalépés (az egységes politikai támogatás hiánya miatt), valamint a jelenlegi háborús recesszió jó indoknak tűnik a visszafogottságra. Némileg érdekes módon Fürjes Balázs, a NOB friss magyar tagja is ezt a narratívát hangsúlyozta megválasztását követően több fórumon, így a Nemzeti Sportban és a Sportrádióban egyaránt, pedig ő volt a legutóbbi magyar pályázat vezetője. Ezzel ellenkező előjelű nyilatkozatot tett viszont Orbán Viktor miniszterelnök augusztusban az atlétikai világbajnokság fogadásán, utalva arra, hogy hazánk nyolcadik a nyári olimpiák összesített éremtáblázatán: „Az első tíz helyezett ország közül mi vagyunk az egyetlenek, akik még nem rendezhettek olimpiai játékokat. Ez aligha maradhat így az idők végezetéig.” Maradjunk annyiban, hivatalosan nem az ország, hanem a helyi olimpiai bizottság (esetünkben a MOB) és egy város (esetünkben nyilván Budapest) NOB-nak jelzett közös kezdeményezése kell a szándék kinyilvánításához, ez a jelenlegi belpolitikai viszonyok között – a főváros ellenzéki vezetésű – elképzelhetetlen. Mégis, mit lehetne megrendezni az eddigiek után? Az Európai Játékok (EJ) és a több sportágat felvonultató multi Eb van még benne a pakliban, erről Fábián László, a MOB főtitkára azt mondta a nyári, lengyelországi EJ után, hogy ez majdnem akkora falat, mint az olimpia, s inkább „merjünk nagyot álmodni”.

A labdarúgó-világbajnokság kapcsán a nagy álmunk nem a rendezés, hanem hogy 1986 után végre megint szerepeljünk rajta. Erre legközelebb 2026-ban kerülhet sor, amikor Kanada, az Egyesült Államok és Mexikó közös amerikai vb-t szervez. Míg 2022-ben Katar főképp a jog elnyerésének módja, nyugati szemmel kevésbé demokratikus társadalmi berendezkedése és a téli időpont miatt kapott kritikát, azt nem lehetett elvitatni, hogy szurkolóbarát módon gyakorlatilag egy negyven kilométer sugarú körben zajlott a nagy seregszemle. Az egymáshoz közeli, sivatagi stadionok utóhasznosítása meg kit érdekel...? Három év múlva kicsit nagyobbak lesznek a távolságok: Vancouver és Mexikóváros között például légvonalban csaknem négyezer kilométer. Ettől még a maga nemében logikus döntést hozott a nemzetközi szövetség (FIFA) e két vb-helyszínnel, Katar már rendben letudta a magáét, s reményeink szerint 2026-ban sem lesz gond, az infrastruktúra például gyakorlatilag már megvan. De mire véljük a 2030-as „agymenést”? Regionális szempontból a spanyol-portugál-marokkói szándék logikus, hiszen földrajzilag közeli országok, mégis két kontinenst kötnek össze, s szerencsére az aktuálpolitikai szempontból majdnem berángatott ukránokról is sikerült őket lebeszélni. Ám a FIFA az 1930-as uruguayi premier centenáriuma kapcsán azt az unortodox megoldást választotta, hogy a szintén házigazdának jelentkező dél-amerikaiaknak összesen három országban hat ottani meccsel szúrja ki a szemét, aztán jöhetnek Európa és Afrika határára a többiekhez. Ennek aztán tényleg semmi értelme, Gianni Infantino FIFA-elnök indoklása („A tolerancia és a befogadás nagyszerű üzenete a mienk. 2030-ban egyedülálló, globális lábnyomot hagyunk magunk után!”) pedig elrettentő példa lehet minden sportvezetői szemináriumon, hogyan mondjunk szép szavakkal semmit, és indokoljuk meg a megindokolhatatlant. 2034-ben meg felkészül Szaúd-Arábia, amely bizonyára nem véletlenül lépett vissza 2030-tól, s vélhetőleg az ausztrál–új-zélandi duót kell majd „lehajráznia”. Menni fog.

Miközben érdekes elvek alapján megy az osztozkodás, valamire kevesen gondolnak érdemben, arra, hogy általános, globális béke nélkül a rendezés biztonsági kockázata az egekbe szökik mindenhol, lásd az 1972-es müncheni túszdrámát. Ráadásul a résztvevők közül mindig hiányozhatnak olyan vétlen versenyzők, akiknek a hazája az aktuális agresszor stigmáját kapja, noha a sporttörténelem során eddig minden kizárás vagy bojkott visszafelé sült el. Mi, magyarok csak tudjuk, mondjuk 1920-ból vagy 1984-ből.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!