A villanások iparosa – Malonyai Péter publicisztikája

Ha veszik a fáradtságot, és végigböngészik Képes Sport mellékletünkben a ma nyolcvanesztendős Rédei Ferenc képeit, fogalmat alkothatnak arról, milyennek is kell lennie a sportfotónak. Nem elég egyetlen pillantás a felismeréshez, kell hozzá némi beleélés, fantáziálás arról, mi történhetett egy pillanattal előtte, s mi történhet utána, magyarán szeretni és képességeinkhez mérten érteni kell – a sportot.

Nos, az ünnepeltnél az értésből, a megérzésből Dunát lehetne rekeszteni, hiszen úszóként éppen úgy végigjárta a szamárlétrát, mint a fotózásban.

Az egykori MÁVAUT szépreményű úszója volt, inkább szorgalmas, mint kimagaslóan tehetséges – vallja –, ezzel együtt úszott országos csúcsot (1965: 200 pillangó, 2:18.8), esztendőkön át volt válogatott kerettag, megfordult Lipcsében, Coventryben és a hagyományos római Hét domb (Sette Colli) versenyen is. Bizonyíték még, hogy Bakó Jenő, a válogatott edzője a reménységekről beszélve elmondja, „pillangózásban Rédei és az Építők fiatalja, Pálinkás”.

Mindenesetre éppen az 1965-ös esztendő tekinthető jelképesnek, hiszen a Képes Sport március másodikai számában, a fedett bajnokságról szóló beszámolóhoz közölt képen ő tempózik, a szöveg pedig: „Az eddig ismeretlen Rédey Ferenc (MÁVAUT) 2:19.3-as pompás eredménnyel nyerte a 200-as pillangóbajnokságot.” A beugró tudósító (p. l.) nem lehetett bennfentes az uszodában, hiszen Rédei pillangózó akkor már 21 esztendős volt, ha a sportágért felelős Peterdi Pál írja a beszámolót még „y” sincs a dokumentált „i” helyett.

Mindez azért jelképes, mert később, 1969-ben éppen Peterdi Pál ajánlotta neki a Sportuszoda zuhanyzójában, hogy hallja, fotózik, kopogtasson be hozzájuk, a Képes Sporthoz. Megtette, és azonnal dolgozhatott külsősként. Az április elsejei számban már a hátsó címlapon szerepelt a munkája, rajta két Fradi-futballista, Albert Flórián és Juhász István tolja le élénken csapattársát, a szintén vehemensen tiltakozó Katona Sándort, feltehetően egy rossz megoldása után (képzelem hozzá, ahogy kell).

De vissza a gyerekkorba, az uszodába. A MÁVAUT-hoz, ahol úgynevezett sportállása volt, azaz edzéseket nem kellett kihagynia. Megbecsült dolgozó, sportoló volt, hiszen a sportkör elnöke, Battonyai István egy cikkben elmondta, „…és itt lett élsportoló az úszó Rédei”. Egyébként érettségi után szakmát tanult, vasesztergályos lett. Akkor már fényképezett, édesapja akkor óriási pénzért, 5800 forintért vett neki egy Rolleiflex gépet, ami nem volt akármi, hiszen – mint olvasom – „egészen a Hasselblad elterjedéséig a professzionális fotósok körében uralta a piacot.”

„A szüleim elképesztő áldozatokat hoztak azért, hogy ha úszom, akkor jól tudjak úszni, ha fényképezek, akkor jó felszereléssel fényképezhessek” – emlékezett, én pedig hozzáteszem, akárcsak náluk ő és a felesége, Jutka, akiről előttem a hajdani emlékkép, ahogy Fradi-úszóként, zöld köpenybe burkolózva, fázósan ül az ötvenes medence lelátójának sarkában, és várja, hogy Feri befejezze az edzést. A lányaik is az uszodában nőttek fel. Kata vízilabdában világ- és Európa-bajnok, volt légiós Olaszországban (nem véletlenül süti a legjobb pizzát a környezetemben), Zsuzsi előbb úszott a Bp. Spartacusban, aztán teniszezett.

Ahogy a papája is, ám nekem futballból van vele a legtöbb emlékem. A kispályás csaták mellett együtt játszottunk az újságíró-válogatottban, akkor még telt ház előtt a Népstadionban, a SZÚR-okon. „Az, hogy én majdnem nyolcvanezer néző előtt futballoztam, valami csodálatos élmény. Ha belegondolok, van néhány válogatott futballista, aki ezt nem mondhatja el magáról. Nem engem néztek persze, akik megtöltötték a lelátót, mégis különleges érzés volt” – mesélte. Ahogy akkor is megilletődött, amikor először érkezett fotósként az arénába.

Aztán persze megszokta. Enyhén szólva.

A Népszavához 26 esztendősen lépett be, itt is volt némi sporttársi ösztönzés. Ahogy korábban Peterdi Pál, ezúttal szintén uszodai ember, a Magyar Ifjúságnál dolgozó Szabó Ferenc súgta meg neki, hogy üresedés van a lapnál. Vele töltötték be, és ez már új fejezet. Sőt fejezetek, hiszen később a Népszabadságnál is iskolát teremtett.

Más idők jártak akkoriban a fotóriportereknél is. Hol volt még a digitális technika, spórolni kellett a filmmel, egyetlen képbe kellett sűríteni a történetet, láthatóvá tenni, ami a fotóst gondolkodásra késztette. Egy-egy meccsen, versenyen el kellett kapnia a legjellemzőbb pillanatokat, amihez enyhén szólva sem ártott, ha ő maga is megfordult a pályákon, tudta, milyen helyzetből mi következhet. Meglehet, a gyerekkor fogékonysága miatt, de máig emlékszem rengeteg korábbi felvételre, Képes Sport-címlapra.

Nem mellesleg lapunknak is fotózott, 1970 márciusában például a MAFC–Bp. Honvéd kosárlabda-rangadón. „A palánk alatt megszerzett labda kettős értékű. Képünkön balról: Pálvölgyi, Gabányi, Gyurasits (a labdával), Salgó, Bánhegyi” – ez az aláírása a mozgalmas képnek. Nem sokkal később az Operaház Sámson és Delila előadásán fellépő világhírű olasz tenor, Mario Del Monaco öltözői (nem beállított) portréját jegyzi az akkori lapban szokásos művészinterjúhoz. Del Monaco igazsága persze örök: „Versenyezni önmagammal – a legszebb. Legyőzni önmagamat– csodálatos.”

De a Képes Sport volt az igazi iskola, bevallása szerint rengeteget tanult ott arról, milyen is egy igazi fotós műhely. Nem véletlenül, hiszen Almási László, Farkas József, Hemző Károly mesterei voltak a szakmának. Mindez azért fontos, mert műhelyfőnökként (ha hívhatom így) a legnagyobbak közé emelkedett. „Én nem vagyok a legkiválóbb fotográfus” – tartja, majd: „Iparos voltam világéletemben, hiszen mindig napilapnál dolgoztam, rohantam, és csak a pillanatok megörökítésére koncentráltam. (…) Így az előre átgondolt, komponált képek helyett maradtak számomra a villanások. Ezekből merítettem, remélve, hogy a külső szemlélők is megtalálják benne a nem várt helyzetek csodáját, és talán tovább gondolják a történetet” – állt a terem falán, ahol kiállítását láthatták tisztelői, megjegyzem 2016-ban, 72 esztendősen örülhettünk az első tárlatának.

Szavai egyrészt szerénységre vallanak (egy uszodai fordulat szerint: könnyű neki, hiszen van mire…), másrészt egy felismerésre: „Olyan tulajdonságaim vannak, amelyek fontosabbak a rovatvezetésben, mint a fényképezésben. Ezt én fölismertem, ezért soha nem is jelentett konfliktust. Azaz nincs arról szó, hogy sajnálnék valamit, amit elveszítettem, éppen ellenkezőleg, akkor veszítettem volna sokat, ha erőltetem a riporteri munkát” – olvasom egy interjúban.

Az idő pedig igazolta mindezt. Nem sorolom föl, ki mindenki bújt elő a köpönyegéből, inkább idézek. Például a lapunknak is dolgozó Balogh Lászlót, aki így jellemzi atyai jó barátját, aki 17 esztendősen kezdte beavatni a szakmába: „Mindenki apukája…” Ugyanez bővebben Szandelszky Bélától: „Aki nem dolgozott a Feri keze alatt, fogalma sem lehet, hogy mit tud ő adni egy kezdő fotósnak.”

Van jó néhány elismerése, a legutóbbi a sportújságírók (MSÚSZ) életműdíja, de ha valakire nem a címek, a rangok, a kitüntetések jellemzők, az ő. Ha engem kérdeznek – nem ma ismertük meg egymást –, azt mondanám rá, hogy méltóságteljes, amiben ugyebár a tartás éppen úgy benne van, mint a tisztelet. Megadatott, hogy balhátvéd lehettem mellette az újságírócsapatban, jellemzően klasszikus centerhalf volt, lelépegette a távolságokat, helyezkedett, irányított, kisegített. Ura volt a játéknak.

Jó volt vele futballozni (is). Mert azon ritka egyéniségek közé tartozik, akiknek úgymond van levegőjük. Már a jelenlétükkel is hatnak a környezetükre.

Elfogultság? Persze hogy az.

Nyolcvanévenként megbocsáthatja nekem (is).

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!