Személyi szám – Deák Zsigmond publicisztikája

A feleségemmel elkezdtük nézni a Netflixen az Alfahímek című spanyol vígjátéksorozatot, amelynek beharangozója így szól: „Négy jó barát, Pedro, Luis, Raúl és Santi kissé elveszettnek érzi magát az erős nők uralta új világban, és mindegyikük a maga szeszélyes módján próbál alkalmazkodni.” Természetesen sorjáznak a vicces jelenetek, ettől még nem tudom, valóban ilyen-e az új világ, még ha a férfisovinizmusnak lassan, de biztosan tényleg vége. Már annak is vagy három és fél évtizede, amikor valamikor a nyolcvanas évek végén a legendás kézilabdaedző, Laurencz László arra a kérdésre, hogy miért kapott ki akkori női klubcsapata, így válaszolt a játékosaira utalva: „Mert kettessel kezdődik a személyi számuk…” Igazából nem szeretném cáfolni az immár 89 esztendős mestert, maximum a kijelentés élét tompítanám, mert az a helyzet, hogy hála Istennek valóban különböznek egymástól a nők és a férfiak, akármennyire is próbálja ezt a jelenlegi „haladó” korszellem elhalványítani. Viszont azon a bizonyos női bajnokin értelemszerűen a rivális gárda tagjainak is kettessel kezdődött a személyi számuk, akkor ők meg azért nyertek? 

Tévedés ne essék, egyáltalán nem szeretnék felkapaszkodni a manapság oly’ divatos gendervonatra, azt a témát meghagyom annak, akit valóban érdekel, és nálam nagyobb jelentőséget lát benne. Sokkal inkább azt szeretném távolabbi és közelmúltbeli példákkal illusztrálni, hogy sportban nem igazán létezik férfi és női vereség, avagy győzelem, mindkét nem képes hasonló váratlan összeomlásra vagy a másik szemszögéből nézve bravúros feléledésre. Már csak azért is megnőtt az önbizalmam, mert tavaly leszámoltam egy másik sztereotípiával, a magyar sportban oly sokszor emlegetett „balsors, akit régen tép”, avagy az utolsó pillanatos kudarcok mítoszával. A bolgárok elleni öngólos egyenlítés, s ezzel az Eb-szereplés kivívása, a fradista Pesics találata a Csukaricskinek, a férfi kézilabdázók Izland- és a nők horvátverése a hajrában az Európa- és a világbajnokságon, férfi pólósaink spanyolok elleni vb-gólja egy másodperccel a vége előtt, vagy éppen a birkózó Muszukajev Iszmail akciója a címvédő iránin a vb-elődöntő hajrájában – úgy néz ki, 2023-ban eljött az utolsó pillanatos sikerek ideje. Vagy csak egyszer így, egyszer úgy? Muszukajevnél mindenképpen, hiszen az idei bukaresti Eb elődöntőjében nem ő fordított, hanem őt dobták el a legvégén. 

Ilyesfajta hullámhegy és -völgy ugyanazon versenyen belül is előfordul, gondoljunk csak például női kézilabdázóink 2000-es sydney-i olimpiai szereplésére, az osztrákok elleni földöntúli fordításra a negyeddöntőben, majd a dánok elleni hasonló alulmaradásra a döntőben. Nyilván egyikre sem mondhatjuk, hogy ez a csapat igazi arca, legfeljebb azt, ilyen a sport. S még mielőtt a női mivoltukat, a személyi számukat emlegetnénk, idézzük fel ugyanebben a sportágban a Veszprém férficsapatának a Kielce ellen hetesekkel elbukott 2016-os Bajnokok Ligája-fináléját, nem kevesebb mint kilencgólos vezetésről. 

No, de nézzük most a legfrissebb, 2024-es „női” vereségeket, először azt, amikor női kosárlabda-válogatottunk 22 pontos előnyt leadva eggyel kikapott a spanyoloktól, így elszalasztotta a 44 év szünetet követő újabb olimpiai szereplés történelmi lehetőségét. Először is, ez tényleg akkora trauma, hogy őszintén azért imádkozom, ne roppantsa össze a szakágat hosszú időre, hanem inkább dacot szüljön és motivációt jelentsen. A szakmai részletekbe nem mennék bele, ez nem az én asztalom, mondjuk, azzal indokolni a fiaskót, hogy az ellenfél áttért az évtizedek óta alapnak számító zónavédekezésre, ami meglepett minket, hát… A stáb tagjai között tudtommal bőven vannak férfiak, sőt, Székely Norbert szövetségi kapitány is az, mégis képtelen volt megállítani a lejtmenetet. Ilyenkor bizonyára egy rámenősebb habitusú tréner valamilyen drasztikus módszerrel kizökkenti a csapatát, esetleg az ellenfelet és a bírókat egyaránt (kosárban még egy technikai büntetés is lehet célravezető), Gerendás György, a legendás vízilabdázóból lett hasonló kaliberű edző ilyenkor széket dobott a medencébe.

Apropó, vízilabda! A magyar férfi (mondom, férfi) vízilabda-válogatott címvédőként érkezett a dohai vizes világbajnokságra, magabiztosan megnyerte a csoportját, majd egy kört kihagyva a negyeddöntő második negyedében 8-4-re vezetett a jelentős eredményeket még a sportág hőskorában elérő franciák ellen, s ötmétereshez jutott. Ez nagyjából a női kosarasok soproni 22 pontos előnyének felel meg. A végeredményt ismerjük: az ötméteres kimaradt, az esélytelennek számító franciák megtáltosodtak és fordítottak érthetetlenül leblokkoló honfitársaink ellen, akik azóta legfeljebb a hetedik helyet érhetik el, mert a szerbektől is kikaptak. Nyilván emlegethetünk mentális okokat (Varga Zsolt szakvezető például ezt tette), esetleg azt, hogy egyetlen embert kellett volna lefognunk, az ihletett formában lövő Thomas Vernoux-t, erre épp őt hagytuk üresen a végén, a lényeg mégis az, hogy a személyi szám eleje nem számított, s biztos, hogy nem kettessel kezdődött. Egészen pontosan az idősebb játékosoké egyessel, a fiatalabbaké hármassal, mert a jelenlegi szabályzat szerint az 1900-as években született férfiaké elején 1 szerepel, a nőkének 2, az 1800-as és a 2000-es esztendők szülöttjeinek 3 és 4, az eredetileg nem magyar állampolgárokénak hasonló logika mentén 5, 6, 7 és 8.

Visszatérve a dohai medencébe, a férfiak vergődése közben a női gárda szintén csoportelsőként végzett, majd a negyeddöntőben szétlövéssel legyőzte a címvédő Hollandiát, és utolsó lehetőségét megragadva olimpiai kvótát szerzett. Aztán szintén szétlövéssel a görögöket is megverte, a pénteki fináléban is szépen helytállva kapott ki a favorit amerikaiaktól. Itt még a kudarc is férfias volt, nemcsak a siker, pontosabban fogalmazva összeszedett, koncentrált, lélekben erős teljesítmény. Miért ne lenne erre képes egy hölgy sportoló, egy hölgykoszorú? Őszintén szólva az életben annál nagyobb „sportteljesítményt” nem tudok elképzelni, mint a szülés s az azt övező misztérium, márpedig arra kizárólag a nők képesek, logikus tehát ez a fajta helytállás a sportpályán is. Ha jól emlékszem, a 2008-as pekingi olimpia előtt esett meg valamelyik kínai cselgáncsozónővel, hogy egy évvel a rajt előtt megszülte a gyermekét, majd néhány hét múlva elvitték a kontinensnyi ország másik végébe edzőtáborozni, s csak webkamerán követhette csecsemője fejlődését. Aztán az ötkarikás dobogóra állhatott, mégsem ez a szememben a legnagyobb tett, hanem szívet tépő felkészülés az anyai ösztönökkel szemben. Nemtől függetlenül melyikünk csinálta volna utána?

Apai nagymamámnak semmi köze nem volt a sporthoz, viszont hosszú élete során túlélt világháborúkat, forradalmakat, országcsonkítást, menekülést Székelyföldről, s négy fiúgyermeket nevelt fel gyakorlatilag egyedül, egészen pontosan ötvennyolc évet özvegységben töltve. A négyből két fiát is túlélte, ehhez képest nála kiegyensúlyozottabb, kedvesebb, istenfélőbb embert nem ismertem. A személyi száma négyessel kezdődött, hiszen 1897-ben látta meg a napvilágot. Ennyit erről.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!