Játék két királyig – Ballai Attila publicisztikája

ROMÁN ÁLLAMPOLGÁR lett Rapport Richárd – futotta körbe az elmúlt napokban a hazai médiát a hír, azaz, mint gyorsan, az érintett cáfolatából kiderült, álhír. Nem állíthatjuk, hogy a villamoson vagy a sörözőkben felajzott tömegek tárgyalták a (dez)információ lehetséges hatásait, következményeit, de a téma megér némi utánagondolást. Leginkább azért, mert az idén ősszel Budapesten rendezik a sakkolimpiát – és akkor már egyrészt késő, másrészt sokkoló lenne rácsodálkozni, hogy Rapport, a mi legmagasabban jegyzett sakkozónk a román csapat első táblásaként legyőzi magyar ellenfelét. Most persze ez az egész olyan távolinak, valószínűtlennek, lényegtelennek, elmosódottnak tűnik, hiszen előttünk a futball Eb válogatottunk részvételével és a párizsi olimpia.

Csakhogy utána eljön az ősz. A foci, a nyári játékok, minden, ami most még az izgalmakkal, várakozásokkal teli közeljövő, az szeptemberre már a lezárt múlt lesz. Jelennek pedig adódik minden idők legjelentősebb magyarországi sakkversenye. Ezért sem árt tisztázni, legalábbis latolgatni az alábbiakat.

Majdnem két éve már, hogy Rapport Richárd – ahogyan visszatérően fogalmaznak – román színekben sakkozik. Bevallom, azt sem igazán látom át, ezt állampolgárság híján hogyan teheti, de nem is izgat különösebben. Miként mást sem. Persze ha mindez ötven éve történik, és mondjuk, Portisch Lajossal, az országos felzúdulást von maga után, de mai köz- és sportéletünkben a sakk egészen más helyet foglal el. Így aztán, ha Rapport nem lesz egyéni világbajnok, különösebben senkit sem foglalkoztat, milyen zászló alatt nem lesz az. Ha bármilyen rangos tornát nyer a világ egyik eldugott szegletében, ugyancsak nem vonulnának attól tömegek az utcára, ha neve mögött a román állna nemzeteként a tudósításokban. Már csak azért sem, mert e cikkeket elenyésző kisebbség olvasná.

A hazai sakkolimpia viszont más szféra, mindent átír. A viadal hivatalos, 1927-es rajtja óta Budapest az idén lesz először házigazda – igaz, az 1926-os tesztversenyen már az volt –, nem is értettem, hogy a földkerekség egyik sportági nagyhatalmaként, mondjuk, az 1980-as években miért nem kandidáltunk, vagy hogyan nem esett ránk egyszer sem a választás, miközben például Újvidékre vagy öt éven belül kétszer is Szalonikire igen. Most bezzeg háromszáznál is több nemzeti csapat (ez a szám persze csak a férfi- és a női tornát külön számítva alakulhat ki) egyszerre 750 táblán feszül egymásnak. A magyar sportkedvelőket, a szurkolói lélektant ismerve a nyitó napon még nem szaggatja szét az érdeklődés a csarnokot, de ha az első egy-két fordulóban gyengébb ellenfelekkel szemben a fiúk nagyobb különbségű győzelmeket aratnak, és ezeknek köszönhetően ott virítanak az élbolyban, akkor beindul a szokásos öngerjesztő folyamat. Az esetleges magyar–román mérkőzés már kitüntetett figyelmet kap, és ha Rapport Richárd az első táblán, ne adja Isten, legyőzi magyar riválisát, már előre hallom a döbbent reakciókat: ez világbotrány! Hogyan, miért történhetett meg? Kik a felelősök?

Mindez most még bizonyára túlzásnak hat, de modellezzük a helyzetet a tavalyi atlétikai világbajnoksággal és Halász Bencével. Klasszis kalapácsvetőnk már a 2019-es vb-ről hazahozott egy bronzot, de ettől még nem állították meg a körúton percenként autogramért, közös szelfiért. Ám tavaly Budapest rendezhette a vb-t, és fő éremvárományosunk döntőjére csurig telt a stadion, Bence minden dobását több tízezer drukker sóhaja, üvöltése repítette még messzebbre. Adjuk át magunkat ennek a bizsergető emléknek! Aztán az analógia kedvéért képzeljük el, hogy román színekben áll fel a dobogóra, és onnan éppen ezért szorítja le az utána következő legjobb magyart. Na jó, inkább el se képzeljük.

A fantázia birodalmából visszatérve a valóságba, hadd idézzek fel egy régi, de megtörtént esetet! Szatmári Lajos Arany Jánoshoz hasonlóan Nagyszalonta szülötte, a román válogatottban futballozott jobbhátvédként, megbízhatóan és különösebb hajcihő nélkül. Tükörfordításban, Satmareanu néven – így említette őt Szepesi György riporter is, amikor az 1972. áprilisi Eb-selejtezőn megszerezte első és egyetlen gólját a román nemzeti együttesben. Balszerencsénkre éppen a Népstadionban, a mieink ellen fejelt a hálóba, és mondják – bár az archív felvételeken nem látszik –, utána vetett is egy cigánykereket örömében. Amitől a derék székelyek állítólag úgy méregbe jöttek, hogy azt tervezgették, elmennek Szalontára, és felgyújtják a házát. Pedig egészen addig nem akadt gondjuk vele. És akkor is, mit tett szegény Szatmári Lajos? Futballozott. Tőle telhetően a legjobban. Bekk létére, fontos tétmérkőzésen, erős ellenféllel szemben, még egy gólt is szerzett, amivel kiegyenlített. Ráadásul meg is ünnepelte. Az üres kapu mellé kellett volna bólintania? Vagy a saját gólja miatt szomorkodnia? Persze hogy nem. Elemenként, egyesével minden rendben volt – csak így, együtt lett sok az egész.

Mintha Rapport, szeptemberben, az első táblán… De ezt fentebb már megpendítettem. Két éve, amikor felvetődött, hogy egy szerb milliárdos nagyságrendileg kedvezőbb anyagi lehetőségekkel Romániába csábítja bajnokunkat, és ő eleget is tesz az invitálásnak, felelevenítettem egy korai találkozásomat vele. 2011 őszén egy időszakos, exkluzív kiadványba készítettem portrét az akkor tizenöt éves, de máris érett, roppant tudatos ifjú tehetségről, aki lakóhelyéről, a Vas megyei Sé faluból egyedül vonatozott „fel” Pestre, a beszélgetésre. Három szakkönyvet hozott magával, útközben azokat böngészte, az interjúban pedig egyebek mellett leszögezte: „Már most olyan szinten sakkozom, hogy abból meg lehet élni. Jövőre a 2600 pontos határt szeretném elérni, ettől már csak ötven pont választ el, aztán 18 éves koromra jó lenne 2700-ig jutni, az már az első húszat jelenthetné. … Pénzt igazán a csapatbajnokságokon lehet keresni, mert a focival ellentétben mi minden országban választhatunk magunknak egy klubot, így nekem már hat csapatom is van. De igazán az keres jól, aki tagja az első húsznak.”

Kendőzetlen beszéd. Olyan emberé, aki tudja, mit miért csinál. Richárd ezt követően tagja is lett az első húsznak, majd az első tíznek, sőt – bár azóta lejjebb adta – az első ötnek is. Világbajnokjelölt, sakkolimpiai ezüstérmes. Viszont, mint állítja, nem román állampolgár. Amikor a minap e kérdést nekiszegezték, úgy nyilatkozott, hogy ugyanúgy felajánlották a lehetőséget, mint más sportolóknak is, de ő ezt visszautasította. Ezt azért nem éreztem olyan kategorikus cáfolatnak, mintha én arra válaszolnék, jártam-e a múlt héten a Holdon, de jelentősége egyébként is annak van, Rapport melyik csapatban játszik majd a budapesti sakkolimpián. Önmagában is kellemetlen, hogy itthon nem minket erősít – hát még, hogy az ellenfelet.

Ezért dűlőre kellene jutni vele, vagy legalább az ügyével – e logika alapján tettekkel, de minimum kommunikációval. Nem ígérkezik könnyűnek, mert mint ama bizonyos 2011-es interjúnkban szellemesen és szemléletesen jellemezte magát, eléggé küzdő típusú játékos, a döntetlen ajánlatot két királynál fogadja el. Ebből kiindulva a remire, azaz a reális kompromisszumra is csekélyek az esélyeink, de a kialakult helyzetre semmiképpen sem a sakkolimpia szeptemberi nyitó fordulójában, rosszabb esetben a magyar–román mérkőzésen kellene rácsodálkozni. Addig kell megtenni az első lépéseket, végigvinni egy pontosan megtervezett megnyitást.

Különben egyszer csak túl korán lesz túl késő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!