A vívás és a pedagógia mestere volt Batizi Sándor kardedző

Az október 31-én 89 éves korában elhunyt Batizi Sándor kardedző vívómester igaz, magyar ember volt. Nem véletlenül mondta róla Illyés Gyula: „Kétszeresen magyar állampolgár.”    A kárpátaljai Técsőn született 1934. március 30-án, szülei arra tanították, nyitott szemmel járjon a világban, s becsülje magyarságát, ugyanakkor a munka szeretetét is beleplántálták. Az élete alkonyán kerekesszékbe kényszerülő Batizi a Múlt és jelen sorozatban Gulyás László riporternek kendőzetlen őszinteséggel beszélt arról, hogy nehezen vette az orosz iskolák akadályait, de mindig voltak céljai. A lembergi (Lviv) Testnevelési Főiskolán kiderült, remek érzéke van a víváshoz. Úgy lett a szovjet kardválogatott tagja 1955-ben, hogy egy moszkvai világkupaversenyen bejutott a döntőbe. Az edzőtáborban ő tolmácsolt a magyaroknak, jóban volt Gerevich Aladárral, Kárpáti Rudolffal és Kovács Pállal is – később büszkén mesélte, a fiaikat ő tanította vívni. Nem volt hajlandó Sándor keresztnevét Alekszandrra változtatni, nem csoda, hogy nem utazhatott külföldre. Számos alkalommal a repülőtéren szembesült a megkülönböztetéssel, a csapatvezető csak annyit mondott: „Batizi, nem kaptál útlevelet, nem utazhatsz.”      Utólag így summázott:   „Nem voltam megbízható ember.”  Az 1956-os melbourne-i olimpiára sem vitték el, egyéniben Kárpáti nyert, csapatban pedig a szovjeteket is megverve Magyarország. A legyőzött Leonyid Bogdanov, Lev Kuznyecov, Jakov Rilszkij, Jevgenyij Cserepovszkij, David Tisler összeállítású csapat bronzérmet szerzett, akárcsak egyéniben Kuznyecov.

Már versenyzőként kiderült, képes átadni a tudást, az is tény, súlyos közlekedési baleset következtében viszonylag hamar be kellett fejeznie aktív karrierjét. Tanítványaival már hajnalban gyakorolt, nagy hangsúlyt fektetett a megfelelő lábmunkára. A később csapatban olimpiai bajnok Viktor Szigyak is megfordult a keze alatt – más kérdés, Batizi jobban szeretett volna a határ innenső oldalán dolgozni, mondván:   „Én magyar vagyok, Magyarországon szeretnék élni.”   Persze nem akarták, hogy a nagy vetélytárs magyarok trénere legyen –, nem véletlen, hogy kilenc évig kérelmezte az áttelepülést... Egészen pontosan 1974. augusztus 3-án érkezett meg a Keleti pályaudvarra, ahol az Újpesti Dózsa és a Vasas vezetősége várta, ő az utóbbi egyesületet választotta, annak is köszönhetően, hogy az ott vívó Kemenes Ernő közgazdász – később az Országos Tervhivatal elnöke – jó barátja volt. Generációk nőttek fel a keze alatt, de olyan remek kardozók is mesterüknek vallhatták, mint az olimpiai ezüst- és bronzérmes, csapatban világbajnok Marót Péter, az egyéni vb-első és olimpiai 3. Gerevich Pál vagy a szöuli olimpián csapatban aranyérmes és kétszeres vb-első Bujdosó Imre.

A kardedző fia, Batizi Tamás elmondta, édesapja kihívásnak érezte, hogy az úgymond problémás sportolókkal foglalkozzon, a szakmai tudása kiváló pedagógiai érzékkel párosult. A mester felelevenített egy történetet Bujdosóval kapcsolatban: hajnalban iskoláztak, s megérezte a vívón az alkoholszagot. „Mi van, Bujdi, te másnapos vagy?”  – kérdezte. Mire a mindig egyenes kardozó csak annyit válaszolt:   „Nem, mester. Mai napos!”   Batizi így emlékezett kettőjük kapcsolatára: „Noha volt gondom vele, de adja Isten, hogy olyan tanítványa legyen az embernek, mint Bujdi.”  Az ugyancsak kardozó – korábban világkupaversenyen is induló – Batizi Tamás hozzátette, igazi nevelőedzőként egy korosztályos siker legalább annyit ért a szemében, mint egy felnőttként elért jó eredmény:   „A pedagógus énje volt csodálatra méltó, és a vívás iránti alázata.”  Egy német kisváros idősotthonában néhányan kedvet kaptak a víváshoz, a mester képbe került, nem érdekelte, hogy csak hatan vannak és a legfiatalabb 72 éves, megtanította őket az alapokra. Nem véletlen, hogy a 2019-es budapesti vb-re néhányan közülük eljöttek, csak úgy meglátogatni „Sanyi bácsit”.

A rendszerváltozás idején Batizit megkeresték az NSZK-ból, a vegyipari Bayer-holding Dormagenben vívóklubot üzemeltetett. Csak azt akarták, a gyárban dolgozók gyerekei jó kezekben legyenek, ehhez képest a Batizi által nevelt válogattak sorával a legerősebb klubbá nőtte ki magát. Később ő hívta a román színekben kardcsapatban 1984-ben olimpiai bronzérmes Szabó Vilmost, aki továbbvitte a Batizi-örökséget: Dormagen a német vívás fellegvára lett. Amikor a Vasas kiváló nevelőedzője, Gerevich György 2008-ban elhunyt, tanítványai közül Szilágyi Áront és Iliász Nikolászt Batizi ajánlotta be Szabóhoz, a fiatalok az átmeneti időszakban a 2009-ben világbajnok Nicolas Limbach nevével fémjelzett válogatottal gyakorolhattak. Az sem véletlen, hogy Szabó Vilmos, Bujdosó Imre és Bokor Gergő személyében három Batizi-tanítvány is dolgozik edzőként Dormagenben.

A mester sohasem feledkezett meg magyarságáról, többek között Kányádi Sándor erdélyi költővel is tartotta a kapcsolatot. Németországi munkáját mindig átmenetinek tekintette, 2000-ben hazatérve Magyarországra Gödöllőn telepedett le. Régi tanítványa, a város polgármestere, Gémesi György hívására a helyi klubban vállalt munkát, elmondása szerint igazi családi közösségre lelt. Valamennyi korosztállyal foglalkozott a kicsiktől a versenysportolókig. Munkájának nagy része van abban, hogy a gödöllői klub felnőtt a hagyományos vívóegyesületek közé. Még életében a vívóterem társnévadója és Gödöllő díszpolgára lett – a város ezzel ismerte el fáradozásait.

Élete alkonyán fiatalkori balesete és több mint fél évszázadnyi edzői tevékenysége következményeként kerekesszékbe kényszerült. Tönkrementek a térdei, a műtétek sem hoztak kellő eredményt, ráadásul a látása is meggyengült, sőt, a kórházban műtéti fertőzés után kilencven százalékban elvesztette a szeme világát.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 25-i lapszámában jelent meg.)