Boldogság zöld melegítőben – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2023.01.10. 23:28

Az utóbbi években talán már rá is állt a ruházatidivat-iparág – és a ruhakölcsönzők is... –, hogy ilyenkor, január elején megnő az alkalmi darabok, nagy- és kisestélyik, szmokingok és elegáns öltönyök iránti kereslet. A régen volt időkben ilyentájt még csak készülődött a báli szezon, a farsangi periódus is csak naptárilag kezdődött el, de hát annyi minden változott már ebben a világban. Ami viszont állandó: az Év sportolója gála egyre nagyobb presztízsű eseménnyé növi ki magát, amelyen trendi jelen lenni, a szervező Magyar Sportújságírók Szövetsége illetékesei bőven tudnának mesélni az utolsó pillanatban kitörő belépőigénylési ostrommal való szembesülésről.

Hosszú vándorlás után néhány éve igazán rangos helyszínen látszott lehorgonyozni az a rendezvény, amelyen ünnepi külsőségek, látványos show-elemekkel tűzdelt program keretében tisztelgett a sport-, illetve sportújságírói szakma az előző év magyar csillagai előtt. És mivel a sport maga a versengés, nem is lehet másként, mint hogy itt is képzeletbeli dobogóra álljanak a legjobbak. Akiket a sportújságírók szavazatai juttattak abba a helyzetbe, hogy már a megérkezéskor szorítson a csokornyakkendő, párásodjon a dekoltázs, hiszen a hármasra szűkített kínálatból ott, a nyílt színen derül ki, kinek kell szavakba öntenie a győztes meghatottságát.

Amiben az emberi szubjektivitás dönt, abban mindig akad kifogásolnivaló, még akkor is, ha a sporteredmények érmekben, helyezésekben mérhetők, azaz felállítható némi, nyomokban akár objektivitást is tartalmazó kritériumrendszer. Ennek ellenére az évek során – ne feledjük, Magyarországon már 1958 óta megválasztják az esztendő legjobb sportolóit – akadtak forró pillanatok, fel-felizzó viták forrása volt, hogy kizárólag a világversenyeken szerzett érmek száma döntsön, vagy a sportágban mérhető nemzetközi „tolongás” is kerüljön mérlegre. Kezdetben az év magyar férfi sportolóinak jelentős része a „magyar” sportágakból került ki – ezzel együtt ki merné vitatni Balczó András öttusázó- és „ember­óriás” érdemeit –, míg aztán 1975-ben Hargitay András révén az úszás is megérkezett a pódium tetejére, és elszívta a fanyalgók elől a levegőt. S ha már megérkezett, Egerszegi Krisztina, Hosszú Katinka, Darnyi Tamás, Kovács Ágnes, Gyarmati Andrea, Gyurta Dániel, Cseh László, Milák Kristóf, Egerváry Márta, Wladár Sándor, Rózsa Norbert révén eddig 37 első helyet vitt el, egyelőre lefutottá téve az ebből a szempontból legeredményesebb sportágak versenyét. Cseppet sem kisebbítve természetesen a vívók, birkózók vagy kajakosok-kenusok érdemeit.

Legalább két dologban azonban egyetérthetünk: igazából sohasem kellett nagyítóval keresni a címre érdemeseket, illetve, hogy a magyar sporttársadalom megérdemli mindazokat a külsőségeket, amelyek egy országos ünnep velejárói. Az idén az Operaházban rendezett gála ugyancsak méltó keretként szolgált az eseményhez, amely azért – sportnemzet ide vagy oda – korábban nem mindig kapta meg az illő és kiérdemelt figyelmet. Pedig a minta nemcsak az alapötlet tekintetében volt adva, a francia L'Équipe sportnapilap a háború utáni éledés jegyében hozta létre a Francia bajnokok bajnoka elnevezésű díjat. Az évek alatt sorjázó francia – 1975-től kezdődően pedig a világ sportját fémjelző – nevek ma is vigyázzállást érdemelnek, legfeljebb az első, 1946-os díjazott, az evezős Jean Séphériades nevének láttán szaladna fel a legképzettebb sportrajongók szemöldöke is.

Tény azonban, hogy 1959. március 22-én a Bajza utcai sajtószékházban az újságírókat és szerkesztőket tömörítő sportklub, a Sajtó SC éves sportbálján az előző év legkiválóbb magyar sportolóinak is átadták a sportújságírók szavazatai alapján odaítélt díjakat. A történeti hűség kedvéért: az első győztes az 1958-as Roland Garrost megnyerő Körmöczy Zsuzsa teniszező volt, a férfiaknál pedig a Budapesten világbajnoki címet szerző későbbi olimpiai bajnok birkózó, Polyák Imre nyert, s a csapatok között az '58-as budapesti Európa-bajnokságon diadalmaskodó férfi vízilabda-válogatott lett a befutó.

A hagyomány megteremtődött, a rendezvény azonban hosszú „vándorútra” indult. A hatvanas évek második felében a Magyar Televízió Sportturmix című adásában adták át a díjakat, de még a hetvenes-nyolcvanas években is egy tv-stúdió szolgált helyszínül. Ami az országos ismertségnek kétségtelenül jót tett, az aktus ünnepélyességét azonban korántsem volt képes a mai szintre emelni. Első ízben 1987-ben a Budapest Sportcsarnokban tapsolhatott immár élőben is több ezer ember a bajnokoknak, majd különböző elitszállodákkal próbálkoztak a szervezők, egy ízben még a szabadság-hegyi vendégházát is „feldobta” a köztársasági elnök. Hogy aztán 2015-től a Nemzeti Színház fogadja be gálát, most pedig az Operaház pazar díszletei előtt készülnek fotók az ünneplőbe öltözött sportolókról és vendégekről.

2022 pikáns helyzetet teremtett, a döntések különböző előjelű értelmezését szinte várom. Az úszó Milák Kristóf két világbajnoki aranyérme, valamint világcsúcsa ugyanis többet nyomott a latban, mint a rövid pályás gyorskorcsolyázó Liu Shaoang olimpiai bajnoki címe és négy vb-aranya. Az eset körülményeiről az is értesülhetett, aki oltást kapott sport ellen, így nem kell magyaráznom, aligha kétségbevonható: a végeredmény kialakításában bőven szerepet játszhatott, hogy Liu Shaoang testvérével együtt kínai színekben folytatja sportpályafutását. Hogy ezzel sem nullázta le magát, fényképét senki sem törölte utólag a győztesek pannójáról, a szakma józanságának bizonyítékaként kezelem, mint ahogy azt is, hogy ezek után a kollégák – velem egyetemben – a továbbra is magyar színekben versenyző Milákot emelték pajzsra. Aki nem mellékesen a világ egyik legnépszerűbb, legnagyobb konkurenciát támasztó sportágában, az úszásban volt képes korszakalkotót nyújtani.

Az meg már külön privát örömöm, hogy egy „mindössze” ezüstérmes, a 100 méteres gátfutásban Eb-második Kozák Luca esetében sikerült túllépni a „csak a győztes számít” fétisén. Mindezt egy olyan év hajnalán, amelynek központi sporteseménye a Budapesten rendezendő atlétikai világbajnokság lesz, amelyen Lucának a müncheni Eb-nél is jóval sűrűbb mezőnyön kellene átverekednie magát. Díjazását fontos üzenetként értelmezem, egyben a sportújságírói szakma érettségének bizonyítékaként tekintem. Kozák Nemzeti Sportnak adott müncheni nyilatkozatát pedig az év egyik gyöngyszemének: „Reggel, mielőtt kimentem a stadionba, kis hezitálás után becsomagoltam a zöld melegítőmet is, hátha kell este az eredményhirdetésre...”

A döntés, hogy a magyar labdarúgó-válogatott lett az év csapata, aligha ragadható ki a szubjektív kategóriából, de annyi mindenképpen a javára írható, hogy a futball az elmúlt év egyik legintenzívebb örömforrásává nőtte vissza magát, és ez olyan színű „érem”, amely igazából sehová sem illik. Illetve mindenhová. Az Év edzője cím mostani nyertese, Marco Rossi szövetségi kapitány első hallásra protokolláris szavai is azt a megfoghatatlan érzelemintenzitást erősítik, amit csak a sport képes nyújtani: „Nagyon büszke vagyok rá, hatalmas megtiszteltetés, hogy itt lehetek. Magyarország számos kategóriában a világ legjobbjai közé tartozik, mégis engem díjaztak. Szeretnék köszönetet mondani a stábomnak és a játékosaimnak is. A játékosok nélkül ugyanis semmit sem érnek az edzők.”

Mi, többiek meg mérhetetlenül szegényebbek lennénk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik