Sportországból sportnemzet? (1.) – Szöllősi György publicisztikája

Miután az országgyűlés jó két hónapja 166 igen, 5 nem szavazattal 1 tartózkodás mellett a nemzeti összetartozás évének nyilvánította 2020-at, érdemes már most sorra venni, mit jelenthet ez a sportban.

Egyéb szomorú társadalmi, gazdasági, kulturális következményei mellett ugyanis Magyarország száz évvel ezelőtti megcsonkítása a sportban is máig ható változásokkal járt, amelyeket az újabbnál újabb történelmi traumák és a gúzsba kötő kommunista diktatúra miatt sem elemezni, feldolgozni nem tudtunk, sem elindítani azokat a folyamatokat, amelyek segíthetnek az egymástól elszakadt nemzetrészek egymásra találásában. Mármint a sportban, a sport révén, hiszen ezeken a hasábokon most kimondottan arról lesz szó, hogy a modern kultúrának ez a különleges nevelési eszköze, közösségépítő, közösségmegtartó ereje, amit sportnak nevezünk, miként vesz, vehet részt a nemzet határokon átívelő újraegyesítésében. Abban a folyamatban, amely tudatosan és hatékonyan 2010 után kezdődhetett el, s amelyben már ez utóbbi évtizedben is fontos szerep jutott a sportnak.

Az előzményeket most részletesen nem vizsgálva, általánosságban annyit említhetünk, hogy a kisebbségi sorba szoruló határon túli és emigráns magyar sportolók, közösségek az anyaország segítsége nélkül sokáig legfeljebb annyit tehettek, hogy igyekeztek megőrizni kulturális identitásukat, miközben óhatatlanul annak az országnak a sportját erősítették és gazdagították, amelynek polgárai lettek. Guttmann Béla Brazíliában vagy Portugáliában elért világhírű edzői eredményeitől a csíki jégkorongozók sikertörténetéig sokfelé, sokféle módon tört felszínre a magyar sporttehetség, ezekben a jelenségekben azonban egyvalami közös volt: a hivatalos Magyarország évtizedekig nem tudott, nem akart tudomást venni róluk. Sok tekintetben ma sem jobb a helyzet, jóllehet nagy és mélyreható változások kezdődtek 2010-ben. A magyar sport szemünk előtt zajló megújulása, a fél évszázados pusztulás után elkezdett nagyarányú létesítményfejlesztés, a tudatos utánpótlásprogramok önmagukban is húzóerőt jelentenek a régióban, de nem lehet nem észrevenni, hogy a magyar kormány által ösztönzött fejlesztések átnyúlnak a határokon, már most is erősítik a Kárpát-medence magyar közösségeit. A szlovák első osztályú DAC az ottani futballbajnokság legmagasabb átlagnézőszámával nemcsak a környék magyarságát vonzza, az anyaországból, sőt Erdélyből is járnak szurkolók Dunaszerdahelyre, ahol egy magyar gyökerű multicég, a Mol az új stadion névadója és egyik finanszírozója, s ahol minden meccs előtt felcsendül magyarul, hogy „egy vérből valók vagyunk”. Most jutott fel a szerb Szuperligába a Topolyai SC csapata, amely elkötelezett tulajdonosával, a magyar kormány által is támogatott akadémiájával a szerb foci „magyar” klubjának számít, hogy csak két kiragadott példát említsünk azon jelenségek közül, amelyek egyrészt helyben lehetnek nagyon fontosak a magyar fiatalok sportolási lehetőségei, a magyar közösségek önazonossága, kulturális megtartóereje szempontjából, másrészt a nemzet teljes közösségét is erősítik. Főként, ha megindul az az információáramlás, az a szervezőmunka, amely végre összeadja, megsokszorozza a korábban sokszor elszigetelt próbálkozások erejét, s amelyet a közelgő nemzeti összetartozás éve apropóján ez az írás is szorgalmaz.

Mert menekültek a két háború között Magyarországra bajnokok az elszakított területekről, és 1990 után is megindult egy spontán folyamat, de tudatos, állami ösztönzés, valódi nemzetpolitika nélkül ezek elhaltak, egyedi, alkalmi esetek maradtak. Emlékezhetünk Szenes Sándor, Rácz László, Muzsnay Zsolt, Jenei Imre, Mátéfi Eszter, Kercsó Árpád és mások hosszabb-rövidebb, nemegyszer kiugróan sikeres szerepvállalására a magyar sportban, és elmondhatjuk, hogy a családja vagy saját erőfeszítései révén lett magyar válogatott futballistánk Kárpátaljáról (Sándor György), Felvidékről (Priskin Tamás), Délvidékről (Nikolics Nemanja), Erdélyből (Csizmadia Csaba), sőt immár a nyugat-európai szórványmagyarság köréből (Willi Orbán) is, ám ezekben a történetekben inkább tetten érhető az esetlegesség, a különböző gyökerű egyéni ambíció, semmint a tudatos, központi törekvés vagy program eredménye. Sőt legalább ennyi esetet tudnánk sorolni, amikor egy-egy magyar tehetség kellő odafigyelés, segítség, ösztönzés hiányában más ország válogatottja lett, miközben nem lett volna ellenére az sem, hogy a magyar sport szolgálatába álljon. Közben persze nálunk is felütötte fejét az a jelenség, amikor magyar gyökerűnek csak nagy jóindulattal – vagy úgy sem – nevezhető külföldi sportolókat sikerült honosítani. Ami adott esetben lehet örömteli, és mutathatja egyes sportágaink és az ország vonzerejét, de e téma ennek az írásnak most semmiképpen sem tárgya.

Térjünk tehát a lényegre! Vagyis vegyük számba, mit tehetünk azért, hogy az Európai Unió és az internet – ideális esetben – határok nélküli világában a hangzatos „sportoló nemzet” kifejezésen valóban a nemzetet érthessük, és ne korlátozzák a fejlesztési programokat, a tehetséggondozást, a kiválasztást, a szurkolók lelkesedését önkényes határok ott, ahol a túloldalon is magyarok élnek vagy ahol – mégoly messze az anyaországtól – kulturálisan mégis a magyar sport áll a legközelebb a fiatalokhoz. Az egymásra találás, az erők összeadása sokszor tényleg csak kommunikáció, szervezés kérdése. Kezdjük a szabadidősport területéről vett példával: mi indokolja például, hogy egyes, mégoly emblematikus túraútvonalaknak, bicikliutaknak a mesterséges trianoni határok vessenek véget? Miközben sem a történelmi Magyarország fontos helyszínei, sem a természet csodái nem érnek véget ezeknél, az unióban már sokszor tényleg alig létező határoknál?

Érdemes a honosítás kérdését is őszintén végiggondolni. Ha azt vesszük, hogy a magyarok közül minden harmadik külföldön él, akkor az sem lenne túlzás, ha ez az arány tükröződne az egyes nemzeti válogatott keretek összetételében. Az Ausztráliából visszahonosított horvátoktól a Németországban toborzott török tehetségekig sorolhatók a nemzetközi példák arra, hogy mások miként csinálják, arról most nem is beszélve, hogy Hollandiának, Franciaországnak, Portugáliának még mindig merítési lehetőséget jelentenek volt gyarmataik, amelyek nekünk szerencsére sosem voltak, ám kulturálisan, anyanyelvileg hozzánk tartozó, de nagy tömegben más ország területére szorult honfitársaink nekünk is vannak, még ha az anyaország sokáig mostohaként is viselkedett velük. Félreértés ne essék, a határon túli sportfejlesztések „haszna” akkor is jelentős, ha ezekből a (kézilabda-, futball-, jégkorong-, kosárlabda-, birkózó- stb.) műhelyekből nem kerülnek ki magyar válogatottak, „csak” a helyi közösség egészségét, sportját, identitását erősítik. Ha azonban a legjobbak a magyar nemzeti színekben tudják és akarják kibontakoztatni a tehetségüket, ehhez minden segítséget meg kell adni nekik. Nem lenne túlzás, ha minden sportági szövetségnek külön stábja – vagy egy központi irodában minden sportágnak külön szakembere – lenne arra, hogy felfedezze, regisztrálja, felkeresse a világ különböző pontján élő és sportoló magyar gyökerű tehetségeket, és megpróbálja vonzóvá tenni nekik a magyar címeres mezt, vagy – hiszen sok esetben ez eleve adva van – csak segítene kialakítani a szükséges személyes, szakmai kapcsolatokat. Ehhez ráadásul a különféle sportágak bonyolult és különböző nemzetközi szabályrendszere, a vetélytársak mesterkedései miatt hathatós jogi segítséget is kellene kapniuk a honosítással foglalkozó kluboknak, szövetségeknek egy specialistákból álló jogi csapattól, amely adott esetben a nekik rendkívül kedvezőtlen, a „trianoni sajátosságokat” figyelmen kívül hagyó nemzetközi szabályok megváltoztatását is kezdeményezhetné.

Ne felejtsük el azt sem, hogy az aktív sportolók, a fiatal tehetségek honosításán túl mennyire fontos a szürkeállomány hazacsábítása. A magyar sport, különösen a magyar futball ugyanis a sok évtizedes kontraszelekció után jelentős lemaradásban van ezen a területen. Hiányoznak a tapasztalt, felkészült edzők, menedzserek. Ezért hihetetlen mulasztás, hogy amikor még sokfelé éltek, dolgoztak sikeres magyar, magyar származású szakemberek, akiktől már nem választott el bennünket a vasfüggöny, nem próbáltuk meg a magunk hasznára fordítani, becsatornázni a tudásukat a magyar sportba. A mai napig nem hallottam róla, hogy a külföldön rendkívül sikeres Árok Ferencet vagy Bölöni Lászlót akár csak egy edzőképző kurzusra meghívták volna előadni valaha Magyarországra. Netán Vermes Pétert Kansas Cityből, hogy a futballnál maradjunk, mert itt a legszembetűnőbb a lemaradásunk.

Publicisztikai rovatunk terjedelmi korlátai itt megálljt parancsolnak a további elmélkedésnek, de csak addig, amíg egy következő lapszámban nem folytatom (sport)nemzeti összetartozásunk erősítése lehetséges eszközeinek felsorolását a különféle internetes platformok létrehozásától és a kisebbségi magyarok sporttörténetének feldolgozásától, emlékeinek ápolásától a magyarok tervezett világjátékán át a sportdiplomácia, az oktatás lehetőségéiig. Vagy addig, miként lehetséges végre elérni, hogy a magyar vonatkozású sporteseményeket magyar nyelvű televíziós kommentárral izgulhassák végig a határon túli magyarok...