Sportországból sportnemzet? (2.) – Szöllősi György publicisztikája

Miután az országgyűlés három hónapja 166 igen, öt nem szavazattal egy tartózkodás mellett a nemzeti összetartozás évének nyilvánította 2020-at, érdemes már most sorra venni, mit jelenthet ez a sportban.

A publicisztikasorozat első részében taglaltam, hogy a téma kibeszéletlen és feldolgozatlan, s csak az utóbbi évtizedben kezdődött el a nemzet tudatos, határokon átívelő újraegyesítése a sport eszközeivel is. Leírtam, hogy történtek szerencsés honosítások, elkezdődött a spontán egymásra találás, de ha csak azt nézzük, hogy a délvidéki magyar úszótehetség, Szabó Szebasztián honosításakor milyen szélsőséges és igazságtalan kirohanásokat intéztek a hazai vetélytársak edzői a jelenség ellen, akkor látjuk, van még tennivaló az ügyben. Plagányi Zsolt, Cseh László edzője szerint „…a magyar úszósportnak nem kizárólag, de elsősorban a »hazai« (sic!) utánpótlásra kell támaszkodnia, kész versenyzők importja sem rossz dolog, egészen addig, amíg nem válik szokássá, és nem alakul ki olyan vagy ahhoz hasonló helyzet, mint a profi kézilabdacsapatokban.” (forrás: SZPress Hírszolgálat) A nyilatkozat egyik fele csöppet sem elegáns csúsztatással a külföldi zsoldosokkal veszi egy kalap alá a valójában nem külföldi, hanem – figyelem, milyen finom magyar nyelvi lelemény! – külhoni magyar sportolókat, másfelől éppen azt a sajátos tényt igyekszik figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar sport utánpótlása nem korlátozódik a trianoni országhatáron belülre. Selmeci Attila, Milák Kristóf edzője egyenesen azt mondta: „Merem remélni, hogy a tehetséges Szabó honosítása nem indít el egy folyamatot, mert a magyar úszósport eddig elsősorban »saját« (sic!) erőből termelte ki a nagyságait, olimpiai, világ- és Európa-bajnokokat.” Nos, mi viszont éppen azt reméljük, hogy elindít végre egy folyamatot, és tessék megérteni, hogy a mi „saját erőnk” sokkal nagyobb, ha nem szorítjuk be magunkat önként a mesterséges, már csak az EU szabályai miatt is egyre kevésbé létező határok közé.

Miután, láthatjuk, az egyes sportági szereplők sokszor ellenérdekeltek lehetnek, és rövid távú, egyéni érdekeik miatt nem méltányolják a hosszú távú, közös nemzeti szempontokat, érdemes sportágak fölötti, általános koncepcióban és központi jogi segítségnyújtásban gondolkodni, hogy a külhoni magyar tehetségek honosítása ne csupán egy-egy család, klub vagy elhivatott edző elszigetelt magánügye maradjon. Ugyanez vonatkozik a tudás hazacsábítására is, kimondottan törekednünk kellene rá, hogy ahol lehetséges, a legjobb magyar gyökerű, magyar érzelmű szakemberek a hazai sportsikerek és/vagy a magyar közösségek szolgálatába állítsák, állíthassák tudásukat.

A világon szanaszét létező, de kulturálisan a nemzet részeként élő honfitársaink törekvéseit, erőforrásait sokszor csak segíteni kellene egymásra találni, a világnemzetként létező magyarok – akiknek egyharmada a mai Magyarország területén kívül él – szempontjából a modern kommunikáció távolságokat eltüntető tulajdonsága valódi áldás. Itt az ideje, hogy a világháló segítségével az eddigieknél hatékonyabban, globálisan kössük össze a magyar sport mindenféle kezdeményezéseit, műhelyeit, sikereit. Egy példa: a DAC 5–2-es Slovan-veréséről szóló tudósítást az NSO-n éppen úgy örömmel olvassa a felvidéki, mint az anyaországi magyar futballszurkoló vagy éppen a Londonban dolgozó erdélyi magyar, netán a dunaszerdahelyi járásból Montrealba került atyafi. De ha a kommunikáció működik, akkor a Chicagóban nyolc magyar hátterű kisfiúból kispályás focicsapatot szervező és őket meggypiros mezbe öltöztető apuka sem érzi magát egyedül, mert mások is tudomást szereznek az erőfeszítéseiről, és hozzá is eljut a hasonló kezdeményezések híre a diaszpórából. Ezért nagyszerű, hogy a cikksorozat első részének megjelenése óta elindult a köztelevízióban a Nemzeti Sporthíradó, amelynek deklarált küldetése legalább műsoridejének harminc százalékában a külhoni magyar sporttal foglalkozni, napi rendszerességgel, sőt, naponta többször. Reméljük, egyre gyakrabban kerül a nemzeti sportcsatorna, az M4 Sport képernyőjére DAC-, Sepsi- vagy Topolya-meccs is. Valamint egyre hatékonyabban sikerül megoldani az adások határon túli dekódolását, a magyar vonatkozású események magyar kommentárral való követésének lehetőségét, ami jogilag, anyagilag és gyakorlati megvalósítás szempontjából sem egyszerű kérdés, de újra és újra megfogalmazódó, jogos kisebbségi igény, amelynek kielégítését a miniszterelnök is többször szorgalmazta. Ebbe a sorba illeszkedik bele a sporthataroknelkul.hu oldal Tusványoson bejelentett elindítása is, az NB II-es Budafoki MTE és az nb1.hu ausztrál-magyar tulajdonosa, Robert Belteky finanszírozásában. Talán itt nem kell bizonygatnom, hogy a Nemzeti Sport is kiemelt figyelmet szentel a külhoni magyar sportnak, és további terveink, ötleteink is vannak.

Fontos ugyanakkor megint leszögezni, hogy a magyar közösségek sportjának csak lélekemelő extra hozadéka, csak hab a tortán, ha például egy-egy zseniális tehetségű erdélyi, délvidéki, szórványból hazatérő magyar gyökerű és érzelmű sportolóból magyar színekben válogatott, bajnok lesz az egész nemzeti közösség örömére, ami persze szűkebb közösségének tagjait is inspirálja, de a legkevésbé sem elhanyagolhatók a lokális hatások. Hiszen a nemzeti kultúrához, az anyanyelv használatához való jog részének tekinthető, hogy a magyar közösségek fiataljai és idősebbjei a közös sportolás, szurkolás, a magyar nyelvű edzéseken való részvétel, az együtt átélt sportsikerek, a magyar identitású sportklubhoz tartozás révén is megélhessék magyarságukat. Ahogyan a Székelyföld Labdarúgó Akadémia számos partneregyesületénél az a szabály, hogy bár nem muszáj magyarnak lenned, ám ha ott akarsz sportolni, vedd tudomásul, hogy az edzések nyelve a magyar. Székelyföldön ez sokfelé természetes, de Nagyváradon például már különleges lehetőség a magyar családok gyerekeinek. Annak a jelenségnek a közösségteremtő erejét sem szükséges ecsetelni, amikor a romániai magyar identitású csapatok meccseinek végén (például a székelyudvarhelyi kézilabdázóknál, de sok-sok más esetet is említhetnénk a csíki jégkorongtól a sepsiszentgyörgyi futballig) a közönség együtt énekli a székely himnuszt, a már kultikus, önmagában tömegeket a lelátóra vonzó dunaszerdahelyi „Nélküled-éneklésről” nem is beszélve.

A határon túli sportbefektetések tehát nagy részben helyben hasznosulnak, a helyi magyarok élete, közérzete, egészsége, önbecsülése erősödik általuk, a nem elhanyagolható gazdasági vonatkozásokat (építkezés, munkahely- és értékteremtés) nem is részletezve. A gazdasági befektetéseken túl, amelyeket, úgy tetszik, a magyar kormány is szívügyének tekint és évről évre tízmilliárdokkal támogat, új lendületet vehet végre a munka kulturális természetű része is: a helyi magyar sportemlékek ápolása, sporttörténeti munkák megjelentetése, emléktáblák állítása, sportmúzeumok berendezése. Kovács István házsongárdi, Guttmann Béla bécsi vagy Orth György portói síremlékének ápolásától a legújabb magyar nyelvű sporthonlapok fejlesztéséig van feladatunk bőven. Ez a munka pedig a világon bárhol magyarul alkotó kollégákat az elmúlt években a saját szervezetébe integráló Magyar Sportújságírók Szövetségének vezetésével kezdődött el, amely Nagy Béla-programja révén kimondottan preferálja a külhoni magyar sport történetét, életét bemutató kiadványok megjelentetését, Csillag Imre Ösztöndíjprogramja pedig például a Marosvásárhelyi Rádió magyar tudósítóit segítette hozzá, hogy a helyszínről számoljanak be Magyarország első téli olimpiai bajnoki címének megszületéséről Pjongcsangból. De sok évtizedes tabut romboltunk le az MSÚSZ-szel akkor is, amikor az Év sportolója gálán kitüntettük Károlyi Bélát, majd díszvendégnek hívtuk Novák Edét, Szabó Katit, Szeles Mónikát, Hunyady Emesét.

Ám ha a sok helyi kezdeményezés az anyaország és a globális kommunikáció segítségével hálózattá áll össze, végre tényleg elérkezik az idő arra, hogy – más hasonló javaslat és a sikeres Maccabi Európai Játékok mintájára – a világon szanaszét élő és sportoló magyar fiatalok időről időre a Magyarok Világjátékán mérjék össze tudásukat, erejüket és kulturális fesztivál keretében találkozzanak, ismerkedjenek, töltekezzenek, így is erősítve az együvé tartozás érzését, semmi máshoz sem hasonlítható, a helyi közösségeket is megerősítő élményét. A munka itt is elkezdődött, erről is írok majd a folytatásban…