Könnyek nélkül – Ruszanov András publicisztikája

Temetni jöttem Caesart, dicsérni – feltéve, ha Shakespeare nem veszi zokon, hogy szállóigévé lett mondatából szándékosan kihagytam a nem szót, ugyanis egy Niki Laudáról szóló írásban annak helye nincs! Ahogy a könnyeknek sem, amellyel Niki amúgy is hadilábon állt egész életében. Kezdve onnan, hogy sohasem az érzelgősség és a vágyak vezérelték útján, legyen szó élet- avagy versenypályáról. Inkább jellemezte őt a ferraris korszaka óta karján viselt TAG Heuer óraműhöz hasonló pontosság, gépiesség, racionalitás.

Ezen értékek és értékmérők nélkül képtelen volt élni, ezért (is) volt az, aki. Még maga a Carrera 1158-as típusú kronométer is úgy összenőtt vele, mint baseballsapkája, így mikor a házába betörve meglovasították, maga a gyártulaj Jack Heuer rohant egy bécsi ékszerész barátjához, és szerzett neki az eredetivel megegyezőt. Természetesen abba is belegravírozva Niki nevét és vércsoportját, a precizitás mestere pedig értékelte a gesztust. S ha már a fenti örökbecsű szavak magyarázatánál járunk, a Caesar kifejezés sem túlzó, sőt!

A sportág igazi uralkodójává nőtte ki magát a minden apró részletre kiterjedő és ügyelő felkészülésével, munkamániájával, ami eleinte meghökkentő volt sokak (még csapattársai és szerelői) számára is. Művészi szintre emelte az autók beállítását, a teszteléseket, zseniális érzékkel megáldott ember módjára próbálta ki a versenyszimulációkat és kalkulálta ki a követendő stratégiát mindent egy célnak alárendelve, ami nem volt más, mint a legjobbnak lenni! Nem véletlen, hogy gépembernek hívták és tartották egész pályafutása alatt, olyannak, aki nem ejtett könnyet, még akkor sem, ha minden oka megvolt rá.

Az élet ellenben nagy rendező, és ez alól még ő sem lehetett kivétel, s végül ama bizonyos könnyek vették el tőle az 1976-os év világbajnoki címét. Hogyan? Miután túlélte a nürburgringi pálya horrorisztikus, égő katlanját (800 fokban égve csaknem egy percig), az életmentő műtéti beavatkozásokat, végigszenvedte – már-már önkínzásba hajló módon és a maga által diktált öngyilkos tempóban – a tüdőleszívásokat és rehabilitációt, egy láthatatlan porszem beakadt a képzeletbeli fogaskerekek közé és örökre megváltozatott mindent.

A csodával határos módon, 42 nap pokoljárás után egy testileg összefoltozott, lelkileg pedig instabil Niki Lauda várta a rajtjelet munkaadója hazai versenyén. Monza és az egykori vadaspark méltó és stílusos hely a Ferrari feltámadására. Kívülről szinte változatlan szerepkörben az 1-es (az aktuális világbajnokot megillető) rajtszámmal a versenyautóján, piros sisakkal a fején, legbelül viszont gyötrő kételyek között tette fel magának a kérdést az első sebességváltás előtt: vajon tudok-e még vezetni?

Tudott. S bár lemaradt a dobogóról, de a tifosók és a teljes szakma előtt is a győzelemmel felérő negyedik helyet érte el. Aztán a mindent eldöntő szezonzáró Japán Nagydíj szakadó esőjében a második kör után kiállt a versenyből... Megijedt? Bevillantak a balesetet megelőző képsorok? A válasz ennél prózaibb. A majdnem végzetes esetnél Lauda könnycsatornái oly mértékben sérültek, hogy szeme folyamatosan könnyezett, a szemhéját képtelen volt összezárni, szó szerint pislogni sem tudott. Fel kellett adnia a versenyt. A hajó és a világbajnokság elment, a rivális James Hunt ünnepelt, bár ő is tudta, az év csatáját Niki Lauda nyerte meg kettejük közül. A sors azonban kárpótolta az osztrák pilótát, aki egy évvel később igazolta, őt nem lehet leírni. Ahogy visszatérése után is helytállónak bizonyult a fenti tétel, és harmadszor is megkoronázták olyan mezőnyben, amelyben az aranygeneráció minden tagja (Senna, Prost, Piquet, Mansell) már ott körözött...

Brutálisan és fájóan őszinte volt, sohasem kertelt és nem fogalmazott árnyaltan, s habár sokakat megsértett, rengeteg álmot, illúziót szertefoszlatott, mégis az élet minden esetben őt igazolta. Ő volt az első és utolsó, aki a Parancsnok és Elnök úr megszólításhoz szokott Ferrarit is úgy köszöntötte: „Ciao, Enzo!” Szintén Lauda volt talán az egyetlen, aki az F1 akkori ura, Bernie Ecclestone eszén is túljárva emeltette fel a gázsiját, mégpedig úgy, hogy skrupulus nélkül felhívta a Brabham-csapat főszponzorát és megkérdezte, őt vagy az istállót támogatná-e. Írnom sem kell, ebből az ütközetből is Lauda került ki győztesen. Félelem nélkül élt, nem volt mitől és kitől tartania. McLaren-es munkaadója, Ron Dennis hízelgését sem tűrte el, amikor a fizetésre terelődött a szó: „Egy dollárba kerül a vezetési tudásom, a többit a személyiségemért kell fizetned!”

Tiszteletet parancsolóan ténykedett a földön és a levegőben, akár versenyautó, akár a légitársaság pilótaülésébe szólította a sors. De mind az aszfaltcsíkon, mind azon kívül a korrektség, a tiszta jellem vezette, sohasem szőtt álmokat, a megvalósításra váró célok felé tört, és mindig a rideg realitás talaján futotta köreit. Amikor egyik repülőgépe 1991-ben Thaiföldön lezuhant, a dzsungelben ő maga bóklászott a roncsok között kutatva, önmarcangolón keresve a választ a miértre.

Lemondását végül csak a Boeing szakvéleménye miatt nem adta be, amelyből kiderült, a gyártó hibázott. Imádta a repülést, de nem a (faj)súlytalanság állapotában. Amikor a konkurencia ki akarta golyózni saját hazájában egy minisztériumi rendelettel, teketória nélkül felhívta a kancellárt, és harcolt az egyenlő bánásmódért. Ha a helyzet és az ügy megkívánta, maximális erőbedobással vállalta fel a harcot. Így állt a versenyzők tanácsának élére a gyászos imolai hétvégét (Ayrton Senna és az osztrák Roland Ratzenberger halálos balesetét) követően, és emelte fel szavát a biztonsági intézkedésekkel kapcsolatban. A szava szentírásnak számított, ahogy anno Maranellóban, legutóbb a sikerszériában úszó Mercedesnél. Mediátorként sem vallott szégyent, rajta kívül sokan nem mondhatják el, hogy egy légtérben tudtak gondtalanul és emberi hangon taktikáról diskurálni Rosberggel és Hamiltonnal...
Nem kért a kiváltságosoknak járó előjogokból, és gyermekeit is hasonló felfogásban nevelte. Kisebbik fia csak tinédzseréveiben vághatott bele az autóversenyzésbe, s amikor a két fiúval elköltött vacsora közben Matthiast finoman erről kérdeztem, csak annyit mondott, a maga útját járja. Tíz évvel későbbi találkozásunk során ugyanazt a mosolyt láttam rajta, ugyanazokat a gesztusokat fedeztem fel, mint édesapján, amikor anno Zeltwegben összefutott a kiváló újságíróval, Dávid Sándorral, a népszerű Lapajjal, és szívélyesen üdvözölte. 2003-at írtunk, Matthias a dobogón a World Series Lights ausztriai futamán, Niki a tömegben lent, sokat látott és megélt arcán a csibészes vigyorral. Mi, magyarok rajta, az ő versenyein nőttünk fel, majd kezdtünk arról álmodni, hogy egyszer nálunk is lesz hasonló futam. Igaz, pechünkre azon már nem indulhatott, de még 1969-ben, a Népligetben hagyott ránk valamit abból, hogy milyen az, amikor egy őstehetség nyomja a pedált. Az akkori partin Böröczky Pepi szórakoztatta a sógorok ifjú reménységét, sőt még egy répával is meglepte – persze poénból –, utalva kiálló fogaira.

Noment est omen, és ez igaz rá minden vonatkozásban! Laudare latinul annyit tesz, dicsérni, s mintha a neve, az élete arra predesztinálta volna, hogy magasztalják. Nem vallott szégyent, beváltott és igazolt minden várakozást, jóslatot. Megjárta az élet útvesztőjét, visszajött a halál torkából, túltette magát azon, hogy csapata szinte már akkor ajánlatot tett egy versenyzőtársának, amikor ő összeégve, élet-halál között a mentőhelikopterben a kórház felé tartott. Nem kért a szánalomból, az együttérzésből, bizonyított többször, több fronton, és közben nem ejtett könnyet. Bizonyosan azt szeretné, hogy mi se ejtsünk érte. De tudod, Niki, ez most valamiért nem megy... Lehet, hogy a könnycsatorna vagy a szél miatt, de könnyezünk.