Egység, kétség – Ballai Attila publicisztikája

Spanyolország labdarúgó-válogatottja péntek éjjel 3–0-ra legyőzte Albániát az alicantei selejtezőn, így kijutott a jövő évi, oroszországi világbajnokságra, amelyen a kultikussá vált spanyol zsaru-filmsztár, Torrente rémálma szerint Argentína–Katalónia döntőt rendeznek majd. Legalábbis ez a prófécia áll a sorozat ötödik részében, a Misión Eurovegasban. A 2018-ban játszódó történetben a börtönből szabaduló Torrente már az Európai Unión kívüli Spanyolországba tér vissza, amelynek nem tagja a függetlenné vált Katalónia. Ez a múlt hét végi népszavazás, valamint az azt övező, mindkét oldalról egyre szélsőségesebb indulatok ismeretében talán nem is annyira abszurd felvetés, mint amilyen a film forgatásakor volt, de e hasábokon kísérletet sem teszünk a jövőbe látásra.

A jövőbe nézésre inkább, ez kisebb kockázattal jár. Ennek mentén például bátran kijelenthetjük, hogy Katalónia több okból sem fog labdarúgó-világbajnoki döntőt játszani, sem jövőre, sem máskor. Vagy ha mégis, a harmadik helyért létrejöhet akár a Székelyföld–Csallóköz parti is.

Ezzel a nyilvánvaló túlzással egyúttal jeleztük is, hogy minket elsősorban természetesen nem Katalónia jövőképe, függetlenségi törekvéssorozata tart lázban, hanem az, hogy milyen hatása, inkább üzenete lehet mindennek Magyarországra és a világra, illetve – sportnapilap lévén – a világ sportjára. Vagy csak a lelkünkre.

Sajnos semmi biztosat, megdönthetetlent nem ígérhetünk. Mélységesen mély kútba pillantunk bele, amelynek nem látjuk a fenekét, sőt, azok sem, akik éppen ugrani készülnek.

Ékes bizonyítéka ennek a múlt hétvégi Barcelona–Las Palmas mérkőzés, amelyet zárt kapuk mögött rendeztek a Camp Nouban, kettős céllal: egyrészt hitet tenni az önálló katalán lét mellett, másrészt azért mégiscsak muszáj kiállni, játszani, nehogy pontveszteség és hátrány érje a Barcát – a spanyol bajnokságban. Pompás ívű logikai bukfenc. (Zárójelben: az ügy másik pikáns szeleteként a vendég Las Palmas játékosai hitet tettek a spanyol egység mellett; pedig nem Madridból vagy Sevillából érkeztek, hanem a Kanári-szigetekről, amelyeket, vikingektől eredeztetett őslakóival egyetemben a 15. század utolsó évtizedére kebelezett be végérvényesen a spanyol kolonializmus.)

Ráadásul messze nem csak Ibériában kezdték újabban kiásni és újratelepíteni a gyökereket. A spanyolok selejtezőcsoportjában második, biztos pótkvalifikációs olaszok is Róma, Nápoly vegyes csapattal utazhatnának jövőre Oroszországba, ha a történelem malmai hirtelen sebesebb őrlési fokozatba kapcsolnának. Október 22-én ugyanis Lombardiában és Venetóban is népszavazást tartanak, rövid távon a minél szélesebb autonómiát, hosszabb távon a függetlenséget áhítva. Persze a XIX. század második felében összetákolt olasz egység sem tegnap lett „kétség”. Döbbenetes példát mutatott erre az 1990-es világbajnokság Olaszország–Argentína elődöntője Nápolyban, ahol a helyi nézők jelentős része a dél-amerikaiaknak, közöttük a Napoli bálványának, Maradonának szurkolt, szemben a számára idegen északolasz menőkkel.

Adódik a kérdés, létezhet-e katalán futball a spanyol, illetve lombard labdarúgás az olasz nélkül, és még izgalmasabb felvetés ez a régióba telepített iparra, multicégekre nézve – de térjünk vissza a futballhoz! Tovább tallózva a vb-selejtezős csoportokban, több évtizedes logikátlanság, hogy amíg egyéb csapatsportokban brit válogatottak szerepelnek, futballban még kijár az előjog, hogy az angolok, a walesiek és a skótok önálló alakulatként léphessenek pályára. Bár az utóbbiak esetében ez talán új értelmet és jogi megalapozottságot nyer, hiszen megint kifelé igyekeznek a közös államalakulatból, részben az EU-ban maradás céljával. Ugyanakkor az Egyesült Királysághoz tartozó északírek természetesen sziget- és nemzettársaikkal, az írekkel egyesülnének; ha mindketten másodikként zárnának a csoportjukban, csak össze kellene sorsolni őket a pótkvalifikációra, és már mehetne is Oroszországba a komplett ír csapat. A garantált első belgák is naponta szakadhatnának a flamand-vallon törésvonal mentén – a legerősebb parlamenti párt a flamand függetlenség elkötelezettje. Az ugyancsak vb-résztvevőnek ígérkező szerbekről, fegyverrel vagy fegyver nélkül, már minden kisebbségük levált – a magyart kivéve –, legutóbb a Koszovóval szakrális országrészüket, „mennyei királyságukat” veszítették el. (Az első rigómezei csatát, Lázár angyalok általi megkísértését és választását e helyütt nem részletezhetjük.)

A mi hatosunkban listavezető svájciak együttesében két koszovói születésű játékos is rendre helyet kap, két macedón és elefántcsontparti származású sporttárssal együtt. Épp lapunknak nyilatkozta a svájci Blick újságírója: velük nem is az a gond, hogy másutt születtek, hanem az, hogy nem is hajlandóak énekelni a svájci himnuszt.

Ha más és más tűz által is táplálva, de kontinensünk minden szegletében fortyognak az indulatok. Európa, amelyet sokan olvasztótégelynek vizionálnak, nem csak olvasztani, olvadni is kezdett. Erre a labdarúgó-válogatottjai is egyre látványosabb bizonyítékokat szolgáltatnak, hiszen a sporton kívül másutt elvétve fordul elő, hogy egy-egy „csapat” nyilvánvalóan egy nemzetet jelenítsen meg.

Annak idején, 1993-as kiadásakor roppant nagy felzúdulást keltett Samuel P. Huntington amerikai politológus tanulmánya a civilizációk összecsapásáról és a világrend átalakulásáról, ugyanis azt állította, hogy a jövőben az alapszabályokat a kulturális identitások adják, a politika nemcsak érdekek, hanem identitások meghatározásának is az eszköze lesz, az államok pedig igyekeznek majd civilizációk mentén szerveződni.

Huntington nemcsak fürkészte, nézte a jövőt, hanem látta is. Mi viszont legfeljebb tippelni merészelünk arra, milyen hatással lehet ez a világ labdarúgásának alakulására, népszerűségére, a szurkolók millióinak a lelkületére, irányultságára.

Ne feledjük ugyanis, hogy a futball harci játék. Közösség- és identitásformáló erejű. A kezdetektől az, ha máshonnan nem, hát Walter Scott műveiből is tudhatjuk, hogy már a középkori Angliában az volt. Az egyik falu népe „játszott”, azaz sokkal inkább küzdött a másikkal, réteken, mezőkön, olyan férfiak vetődtek a másik bokájára, térdére, akik a legközelebbi városnál távolabb sohasem jártak. Ennél tisztább, egyértelműbb „mi” és „ti” típusú meccseket azóta sem látott emberfia. És a labdarúgásban ez a fő ösztönző: „mi” győzzük le „őket”. A klasszikus angol romantikus regény atyja nem véletlenül mondta: az élet is egy futballjáték.

Hihetjük, hogy mindez ma már nem érvényes – de tévedünk. A mindenkori jelen generációja gyakorta követi el azt a hibát, hogy nem egy folyamat, jelesül a történelem részének, hanem lezárásának tekinti önmagát. Pedig száz, ötszáz év távolából visszanézve ugyanúgy a múlt egy szeletének látszik majd. 2117-ben – ha lesz még egyáltalán, aki visszanézzen – 2017 bizonyára olyan érának tűnik, amelyben alapvetőnek gondolt kategóriák, a „mi”, a „ti”, az „ők” halmaza egyre képlékenyebbé váltak. Amikor tanácstalanul forgattuk a fejünket: kik azok a mi, kik azok a ti?

Egyre nehezebb tartósan elköteleződni valami mellett – valamivel szemben mindig könnyebb –, a sport keretein belül maradva egy életen át szurkolni valakinek, valaminek, szilárdan tudni és érezni, hogy ez az én csapatom, ez a mi csapatunk.

Egy efféle publicisztika jobbára akkor teljes, ha egy probléma felvetésével kezdődik, és egy megoldási kísérlet felvázolásával végződik. Erre most, sajnos, esély sincs. Ahhoz egy másik világ kellene.