Elvarázsolva – Ballai Attila publicisztikája

Addigi életem során ma negyven esztendeje, 1978. június 2-án ébredtem legizgatottabban. Okom volt rá bőven. Éppen befejeztem az általános iskola nyolcadik osztályát; nem lehettem biztos benne, hogy rajzból ötöst kapok-e, és ez veszélyeztette a kitűnőmet; ballagás előtt álltam, búcsúztam szeretett osztálytársaimtól; szigetszentmiklósi gyerek létemre – akkor még sokkal inkább vidéknek számított, mint ma, az agglomeráció kifejezést nem ismertük – felvettek az ország legerősebb gimnáziumába; Mika Waltaritól a Szinuhét olvastam, ami máig meghatározó élményem; emellett vándortáborba indultam a Zempléni-hegységbe, leginkább egy lány miatt, amit magamnak is alig vallottam be, nemhogy neki.

Ez azon a pénteki napon semmit sem számított. A magyar labdarúgó-válogatott számomra első világbajnoki mérkőzésére készülődtem. Nem csak én. Az apám, a nagyapám, a nagybátyám, az osztály – még egy-két lány is –, a suli, Szigetszentmiklós, az egész ország. Közép-európai idő szerint 23.15-kor kezdtünk a házigazda argentinok ellen.

A család a nap folyamán végig azzal húzta a nagyapámat, hogy megnézi-e a meccset. Nem is értettem, miért. Hiszen az öreg a körkapcsoláskor a Salgótarján–SZEOL „rangadótól” is bármikor görcsbe rándult, ült a fotelban, hallgatta a rádiót, és ha a riporter emelte a hangját, mert helyzetet szimatolt, papa lába lövésre lendült. A zrika azért szólt neki, mert mint megtudtam, 1966-ban nem látta a tündökletes magyar–brazilt. Az angliai vb nyitányán, a portugáloktól elszenvedett vereség után ugyanis kijelentette, ő „ezekre” többet nem kíváncsi. Ezért a konyhában szenvedte végig, amint Bene átkígyózik a brazil védelmen, Albert megdicsőül, Farkas bevágja kapásból, Mészöly értékesíti a tizenegyest, majd felkötött karral visszatér. A többiek, mint mesélték, könyörögtek a papának, de ő nem tágított, inkább csuromvizesre izzadta magát a konyhában. A bolgárok ellen még tartotta az önkéntes száműzetést, a szovjetek elleni negyeddöntőre visszatért, ki is estünk.

A magyar válogatott pedig 1978. június 2-án tizenkét év után ismét vb-mérkőzést vívhatott. 1966 és '78 között kétszer is elbuktuk a selejtezőt, a svédek elleni, népstadionbeli 3–3 és a kiesés súlyát 1973 kora nyarán, még kissrácként közvetve érzékeltem. Akkor vezették be hozzánk a gázt, és a szerelők elkérték a szép magyar zászlónkat, mert mentek a meccsre. Másnap aztán lehorgasztott fejjel, kókadtan kezdték a műszakot, szidták Illovszky szövetségi kapitányt, mint a bokrot – később, már futballra eszmélve, én sem értettem, hogy lehetett sorsdöntő összecsapásra így összekutyulni a hátsó alakzatot – nagyanyám pedig néhány perc után megkérdezte tőlük, hol a zászlónk. „Ne tessék haragudni, azt el kellett égetni" – felelték bűnbánóan, de magától értetődően. Jó harminc évvel később egyszer a Császár, Albert Flórián mesélte, hogy az 1954-es berni döntőt otthon, Hercegszántón hallgatta, szülőfaluja egyetlen rádióján, amelyet aztán dühükben kisbaltával szét is vertek az emberek. Szegény zászló vagy rádió mit tehetett az egészről? – kérdezhetnénk hideg, tiszta fejjel, de évtizedeken át úgy járta, ha a magyar válogatott kikapott, nem voltak hideg és tiszta fejek. Minden személy, minden tárgy összeesküdött ellenünk, nemcsak a kapufák, a gaz rádiók is.

Az 1978-as vb selejtezőire már én is ebbe az ideg- és lelkiállapotba hergeltem magam. Tragédiaként éltem meg, hogy Görögországban 1–1-gyel kezdtünk, az akkor jelentős esélyvesztésnek tűnt. Az első szovjet elvtárs, akire igazán haragudtam, szegény Kipiani volt; nemcsak azért, mert a Népstadionban 2–0-s vezetésünknél az utolsó percekben szépített, hanem mert felkapta a labdát a hálónkban, és rohant vissza vele középkezdéshez. Elmondhatatlan örömként éltem meg, hogy a szovjetek kikaptak a görögöktől is, így nekünk már csak az utóbbiakat kellett itthon megvernünk a csoportelsőségért.

A Bolívia elleni interkontinentális selejtező kapcsán utólag álmélkodom azon, az internet előtti világban sejtelmünk sem lehetett az ellenfél valós erejéről – nekünk, egyszerű drukkereknek, de a szakmának sem. A mérkőzésről viszont az ugrik be, hogy október végén, csúszós úton, tejfölszerű ködben autóztunk apámmal, és ő, a mindig óvatos vezető félőrült módjára száguldott, hogy a kezdőrúgásra a tévé előtt ülhessünk. Én eközben frászt kaptam mellette; nem attól, hogy szörnyethalunk, az kit érdekel, attól, hogy lekéssük az első perceket.

Aztán mindenhova odaértünk, a világbajnokságra is. A sorsolást először közvetítette egyenesben a Magyar Televízió, és mi 1930 és 2018 között minden idők legerősebb négyesébe kerültünk, a házigazda argentinok, az olaszok és a franciák mellé. Baróti Lajos szövetségi kapitány a stúdióban értékelt, és ahelyett, hogy lefordult volna a székről, angyali nyugalommal jelentette ki: ebből a csoportból tovább kell jutnunk.

Még szép. Mind így gondoltuk. Mert nincs annál felemelőbb, mint hogy a hazai klubmeccsek rettegett ellenfelei együtt játszanak a mi csapatunkban, a válogatottban. Nyilasival, Törőcsikkel, Pintérrel hogy ne nyernénk bárki ellen is?Jó, az argentinok éppenséggel 1977 februárjában Buenos Airesben, felkészülési meccsen 4–0-s félidő után 5–1-re tángálták el a fiainkat, akik a vb-re menet Londonban is beszedtek egy négyest, de az első nem számít, a másodiknak ez az „idióta emelesz” az oka.

Fogalmunk sem lehetett róla, hogy Argentínában katonai junta uralkodik, és Videla tábornok túléléséhez elengedhetetlen a siker. Hol egy vb-diadal, hol egy háború, a Falkland–Malvin-válság. Az utóbbit persze a britek nyerték meg, mert azt nem Garrido, a portugál bíró vezette.

A magyar–argentint igen. A bevonuláskor riadtan figyeltük a mifelénk ismeretlen konfettizáport, az őrjöngést, a testhez simuló latin mezeket, gatyákat, bivalyerős combokat, loboncos hajakat. Ezek vademberek, mondtuk, de Csapó „Csárli” gyors gólja után felüvöltöttünk, hogy most helyre tesszük őket. Hamarosan már másért sikoltoztunk. Hogy az egyenlítés előtt miért ítéltek ellenünk szabadrúgást, hogy Gujdárt akadályozták, azért ejtette ki a labdát, hogy Passarella büntetlenül végzi ki Törőt, hogy pillanatokig sincs nálunk a labda, hogy Bertoni győztes lövésénél, a 83. percben letarolták a védelmünket, és még merészelték kiállítani a két áldozatot, Törőt és Nyílt. Már csak a nagybátyámat érte egyetlen percnyi öröm. Az is a szünetben, amikor kiment a nem az első söréért, arra jött vissza, hogy Csapó gólját mutatják, de a „ködben” azt hitte, 2–1 ide, ezért hatalmasat rikoltott, mire a nagyapám csak annyit szólt: hülye, ismétlés.

Én a magam újrajátszásával három évtizedet vártam. A 2–1-es vereség harmincadik évfordulóján, 2008-ban néztem végig a teljes mérkőzést. Döbbenetes felismerést jelentett, mennyire képesek az érzelmek torzítani a kollektív tudatot és memóriát. Azt láttam, hogy a játék képe alapján az 1–2 ránk nézve hízelgő, az argentinok mindkét gólja szabályos volt, a mieink pedig az utolsó percekben iszonyatos ámokfutást rendeztek, csoda, hogy megúszták két pirossal.

De akkor, '78-ban másnap kótyagosan, több ezer méteres lelki mélységben ébredtem, ám estére bárkivel beszéltem, abban maradtunk, természetesen így is legyőzzük az olaszokat. Nos, enyhén szólva nem így történt.

A vb-be azonban nem csak mi őrültünk bele. Hosszú évekkel később olvastam el bizonyos Claudio Tamburrini másodosztályú argentin kapus kálváriáját. A diktatúra kommunistának bélyegezte, ezért 1978 márciusában börtönbe vetette, a cellában meztelenül élt, a földről, kézzel evett, míg szíjjal összekötött kezekkel meg nem szökött. Helikopterekkel sem akadtak a nyomára, hónapokig bujdosott egy odúban. Először 1978. június 25-én merészkedett ki az utcára, de akkor többezred magával mindjárt őrjöngeni kezdett, hiszen Argentína a Hollandia feletti 3–1-es diadallal megnyerte a világbajnokságot!

Utólag is megnyugtató tudni, hogy nem csak mi voltunk akkoriban egészen eszementek. Vagy teljesen normálisak. Mert mindent felülírhat, minden esendő embert elvarázsolhat, ha van egy igazi csapata.