Angol rulett – Ballai Attila publicisztikája

Ha magyar sportnapilap teszi fel a kérdést, hogy melyik a világbajnokságok történetének legbalszerencsésebb labdarúgó-válogatottja, adódna a válasz: a mienk. Pedig dehogy. Az angol.

Legalábbis az volt 2018. július 3-ig. Hogy az is marad-e, az pedig az előttünk álló tíz napban dől el.

Egyelőre annyi történt, hogy az oroszországi vb keddi nyolcaddöntőjében Anglia tizenegyespárbajban legyűrte Kolumbiát, így a nagy tornák szétlövéssel záruló végjátékaiban 2–6-ra, csak a vb-ket tekintve 1–3-ra javította még így is rettenetes mérlegét. A három vb-traumát napok óta a fél futballvilág emlegeti (az évszám, az ellenfél, és a torna fázisa: 1990, Nyugat-Németország, elődöntő; 1998, Argentína, nyolcaddöntő; 2006, Portugália, negyeddöntő), ám a kontinensviadalokon ugyancsak háromszor sújtott le ugyanez az átok. Kedd éjszakáig csupán egy siker állt szemben a hat csapással. Ráadásul inkább az se lett volna, mert az 1996-os, hazai rendezésű Eb-n, miután az angolok a negyeddöntőben „szétlövéssel” kerekedtek felül a spanyolokon, az elődöntőben ugyanígy maradtak alul legádázabb, legkeservesebb vetélytársukkal, a németekkel szemben. Tizenegy hibátlan kísérlet után a hatodik párban egyedül Gareth Southgate, a jelenlegi szövetségi kapitány rontott. Részben talán ezért is figyelte infarktusközeli állapotban a mostani, moszkvai orosz rulettet, és ezért, no meg a múlt „kollektív bűnei” miatt gyakoroltatta fiaival egész tavasszal a tizenegyeseket.

Csakhogy ha valamit nem lehet edzésen szimulálni, az éppen a tét. Erőből, lendületből, lelkesedésből, fanatizmusból a labdarúgásban sok mindent meg lehet oldani – a tizenegyest nem. Másrészt, az ezúttal bakizó Henderson szerencséjére egy tizenegyespárbaj, egy mérkőzés, egy bajnokság nem olyan, mint egy pénztárca; nem lehet csak úgy elveszíteni, azt valakinek meg is kell „nyernie”. És Kolumbia megtette azt a szívességet, hogy győztes állásból bukott.

Ezzel talán megfordult a szél. Mert miközben sokan emlegetik, hogy Anglia az 1966-os, hazai pályán rendezett vb óta képtelen világbajnokság dobogójára állni, kevesen lajstromozzák a „háromoroszlánosokat” ért példátlan balszerencse-sorozatot. Pedig érdemes.

A tizenegyeseket természetesen nem Fortuna rúgta, ezekben benne van az önsorsrontás. Ám azt se feledjük, hogy az újkori vb-história két döbbenetes játékvezetői hibájának is az angolok az áldozatai. 1986-ban Maradona nekik ütötte be kézzel a fejesnek látott, érvényesnek ítélt gólt, amellyel Argentína végül 2–1-re nyert (igaz, másik találata, saját térfeléről indulva, minden idők legremekebb egyéni akciója), 2010-ben, a németek elleni nyolcaddöntőben, 1–2-nél Lampard lökete hiába pattant Budapestről is tisztán láthatóan a gólvonal mögött, az uruguayi játékvezető továbbot intett, innen is eredeztethető az 1–4-es összeomlás. Utólag nekünk érdekes, az elszenvedőknek önmarcangolás eljátszani a gondolattal: miként alakul a sorsuk, ha már akkor is alkalmazzák a videobírót?

Aminek igazán hasznát vehették volna két vitatott, kísértetiesen hasonló kiállítás estében is. A két „királyfi”, David Beckham 1998-ban 23, Wayne Rooney 2006-ban 21 évesen kapott piros lapot. Előbbit Diego Simeone provokálta, mire ő visszarúgott, de később az argentin elismerte, hogy túljátszotta a szituációt, a játékvezetőnél persze hevesen méltatlankodott. Csakúgy, mint nyolc esztendővel később Cristiano Ronaldo Rooney rovására, aki állítólag szándékosan megtaposta Ricardo Carvalhót, ám a britek állítják, csupán egyensúlyát veszítve hátralépett.

E két ügyben már sohasem ismerjük meg az osztatlan igazságot, két bődületes kapushiba kapcsán azonban nincs mit vitatni. A másodikra az ifjabbak is emlékezhetnek. A 2002-es negyeddöntőben a szépreményű angol csapat 1–0-ra vezetett a brazilok ellen, ám az első félidő hosszabbításában, a 47. percben Beckham pipogya labdavesztéséből indulva egyenlített a későbbi aranyérmes. Az 50. percben viszont Ronaldinho 32 méterről, az oldalvonal közeléből úgy ívelte a hosszú felsőbe az ötösön ábrándozó Seaman felett a labdát, hogy a Guardian tudósítása szerint ennek az elbambulásnak csak a középkorú férfiak kapuzárás előtti pánikja lehetett a magyarázata.

A németek – ki mások? – elleni, 1970-es negyeddöntő még talányosabb. Az első kapushibát a bálvány, Gordon Banks azzal követte el, hogy két nappal a nagy meccs előtt ételmérgezést – meg nem erősített hírek szerint sör volt az „étel” – kapott, így Peter Bonettinek kellett beugrania a helyére. Az angolok így is elhúztak 2–0-ra, ám 2–1-nél Alf Ramsey, az emblematikus mester érthetetlen módon lecserélte Bobby Charltont és Martin Peterst. Ezt tetézendő, Bonetti minimum egy olyan gólt is benyelt, amilyet Banks még nagybetegen sem szedett volna be, így lett a biztosnak hitt győzelemből 3–2-es vereség.

Ha csak az elmúlt fél évszázadot és a vb-ket tekintjük, három vesztes tizenegyespárbaj, két történelmi játékvezetői és kapushiba, két erősen véleményes kiállítás, egy szövetségi kapitányi elmezavar. És akkor még nem szóltunk 1982-ről, amikor a faramuci lebonyolítás miatt az angolok öt mérkőzésen elért három győzelemmel és két döntetlennel, 6–1-es gólkülönbséggel búcsúztak a legjobb tizenkettő között. Az egyetlen, semmiféle menekülési útvonalat nem kínáló kudarcot 2014 hozta: utolsó hely a csoportban Costa Rica, Uruguay és Olaszország mögött. Mondjuk érdekes sorsolás; három világbajnok egy négyesben, és a negyedik, a kakukktojás végez elsőként.

Ennyi szerencsétlenség/szerencsétlenkedés egy lelkes amatőr futballnemzettől is valószerűtlenül sok lenne. Az alapító atyáktól viszont felfoghatatlan. Hiszen a brit sziget a labdarúgás bölcsője és csodája. Itt űzték már a kora középkorban két falu között Walter Scott romantikus regényei szerint e harci játékot. Itt írta le Shakespeare több mint négyszáz éve a „football player” kifejezést, amit a tanácstalan Vörösmarty kínjában süvölvényként fordított. Itt vívták angolok és skótok az első válogatott mérkőzést, még 1872-ben. Itt jelentette ki a klasszis középhátvéd, amikor a dél-amerikaiaktól először látott becsúszást, hogy úriember így nem szerel. Itt nem vettek tudomást egészen 1950-ig a vb-ről, hogy aztán első nekibuzdulásra 1:0-ra kikapjanak az Egyesült Államoktól. Egyes lapok hírügynökségi bakit gyanítottak, ezért 10:1-et közöltek. (Ez persze önmagában nem erény, de mi, magyarok aztán igazán tudjuk, hogy bizonyos sportágakban a hagyomány – ezáltal önnönmaguk – tisztelete, valamint a valós vagy vélt szakmai fölény, a „nehogy már ti mondjátok vagy mutassátok meg nekünk, hogy kell ezt csinálni, tudjuk azt mi nagyon jól” érzete hova vezethet. Nemegyszer átéltük, a futball mellett például vívásban és vízipólóban is.) Visszatérve Angliába, itt eshetett csak meg még az 1990-as években is, hogy Robbie Fowler, a Liverpool csatára a javára tévesen megítélt büntető miatt felpattant, és heves mozdulatokkal jelezte a játékvezetőnek, őt bizony nem bántották. Itt állhat csak, ugyancsak a Liverpool stadionjában, Bill Shankly szobrának talapzatán az egyszerűségében zseniális felirat: „He made the people happy”, azaz boldoggá tette az embereket.

Mára mindez oda. Együtt azzal az intelligenciával, amelyet az előző generációkban Brooking, Hoddle, Lineker, Lampard, Gerrard képviselt és megjelenített. Együtt a „futballkultúrfölénnyel”, amelyet a kontinentális európaiak ugyan sokszor megmosolyogtak, sokszor meghaladtak, de tiszteltek és irigyeltek. Mert nemcsak a labda volt folyamatosan a levegőben, hanem a daliás idők emlékezete is.
Most minden egyszerűbb, misztikummentes, földközeli. Anglia a világfutball szerves része lett. Mint Izland, Irán, Szenegál vagy az éppen most, a nyolcaddöntőben legyőzött Kolumbia. Ugyanúgy veszít, ugyanúgy nyer. Legutóbb a keddi tizenegyespárbajt.

És egy olyan ágat, amelyen 1966 után ismét világbajnoki döntőbe kapaszkodhat. Vagy „megreccsenhet” – már a svédek ellen.