Állat az emberből – Csinta Samu publicisztikája

Meglehetősen felfokozott idegállapotban lévő futballistákat láthattunk a világbajnokság negyeddöntős párharcai során. Naná, mondhatná bárki, a négy közé jutást célzó kör „életveszélyes”, tipikusan az a fázis, amelynek vesztesei esetenként úgy indulnak haza, hogy kudarcot vallottak. Mert hát a vb-n nem ér pontot az összesítésben elért hatodik helyezés – aminek a megállapítására nincs is objektív mérce –, aki a nyolc közé jut, az már többről is joggal álmodozik. Legalább az elődöntőről, amelynek veszteseként is fenntartja az éremszerzés melengető esélyét. A fináléban szereplésről nem is beszélve, bár annak elvesztése mindig külön fájdalom, bármennyire is hatalmas bravúr odáig masírozni vagy settenkedni. Mi, magyarok csak tudjuk.

A feszültség elviselése, kezelhető mederbe terelése egyrészt személyfüggő, másrészt a felkészülés fontos része, azaz bizonyos mértékig tanulható. Általános értelemben persze, hiszen aligha lehet előzetesen modellezni, mondjuk, olyan élethelyzeteket, mint amit például a hosszabbítás utolsó másodperceiben lőtt egyenlítő gól képes előidézni. Igen, itt az argentin–holland összecsapásra – erre aztán végképp nem illene a „találkozó” szinonima – gondolok, amelyet részben a játékvezetői erélytelenséget kompenzáló sárgalap-áradat változtatott futballháborúvá. De csak részben, a történtek utólagos, egyre hidegebb fejjel való elemzése ugyanis csak erősíti az eredetileg megérzés szintjén körvonalazandó felismerést: a cél elérése érdekében gondosan megtervezett provokációval van dolgunk.

A dolgot persze régen feltalálták, se szeri, se száma az olyan történeteknek, amelyek az ellenfél idegi kikészítését célzó műveleteket idéznek: folyamatos csipkelődés, tarkóba lihegés, fülbe duruzsolás, kíméletlen rugdosás. Abban a megalapozott reményben, hogy az áldozat idegei előbb-utóbb felmondják a szolgálatot, elveszíti a türelmét, és törleszt, az agresszor pedig olyankor angyali ábrázattal tekint az égre, nem értve, mitől rohan vesztébe a világ.

Akadnak egyenesen művészei is a „szakmának”, alapos tanulmányokat lehetne írni arról, ahogyan fokozott nyomás alá helyezik, majd tartják az ellenfél kulcsjátékosát, a játékvezetőt. Utóbbi nem is érzi, hogyan árad szét a méreg a szervezetében, hogyan válik a pszichés befolyásolás áldozatává. Hogy aztán az állandó reklamálás hatására egy kritikus pillanatban szinte öntudatlanul is a folyamatosan reklamáló fél javára döntsön. Természetesen erkölcsi kérdést is lehetne fabrikálni az egészből, mert hát nem minden cél szentesít bármilyen eszközt, de ettől még létezik a jelenség. És természetesen a sportszerűség is, amelynek egyre ritkább megnyilvánulásait sokan inkább a balekség bizonyítékaként kezelik.

A Hollandia–Argentína negyeddöntőt nézve már a mérkőzés kezdetétől nehéz volt eldönteni, melyik együttes viselkedik visszataszítóbban. Mindkét válogatott szinte valamennyi játékosának mozdulatában, gesztusában érződött a „torkát is kész vagyok átharapni” típusú meggyőződés, ami a szerelések tisztátalanságában, a megfélemlítés szándékát alig rejtő ütközésekben szinte tapintható volt. A mérkőzés dramaturgiája pedig alkalmasnak bizonyult még feljebb srófolni a minden irányú eltökéltséget. A farkasvigyor azonban a tizenegyesrúgások során ment át egyértelmű vicsorgásba, a mindent eldöntő felvonás során a játékosszolidaritásnak írmagja sem maradt. Az agyak megzavarását, a koncentráció szétverését célzó alpári próbálkozásokban a hollandok vitték a prímet, a soron következő tizenegyesrúgó kis híján olyan szintű verbális lincselésen ment keresztül, mint hajdanán a megkövezendő közbűnösök. Az utolsó befolyásolási kísérletet a kapus Andries Noppert hajtotta végre, neki is mindig volt néhány szava a büntetőhöz készülődő ellenfélhez. A mindent eldöntő rúgáshoz készülő Lautaro Martínezt pedig mint köröző farkasfalka vették körül a kezdőkörből szabályellenesen kilépő hollandok, ott már-már a tettlegesség veszélye kísértett. Mindez a spanyol játékvezető érthetetlen passzivitása mellett, aki ily módon szinte bűnrészessé lépett elő a példátlan hadjáratban.

Történt mindez olyan labdarúgókkal, akiknek többsége néhány naponta találkozik a különböző topbajnokságok meccsein, illetve a nemzetközi kupaküzdelmekben. Egy olyan kaszt tagjaiként, amelybe akár fél életét felajánlva is igyekszik a futballkarrier-reményeket táplálók serege. Nehéz ilyenkor a példamutatás felkent szövegeit hangoztatni, mégsem mondhatunk le róla, amikor mindennapjainkban egyre fokozódik az értékvesztés. Az angol Jack Grealish gólörömének – talán még fel tudjuk idézni az Irán ellen lőtt gólja utáni pingvinszerű mozgássort – eredettörténetéről kisfilm is készült, meghatottan néztük a képsorokat, amelyben a világbajnokság előtt megígérte egy sérült kisfiúnak, hogy ha Katarban gólt rúg, ezzel a performance-szal üzen neki. Az ominózus negyeddöntő során viszont legfeljebb az eredményhajsza gátlástalanságáról lehetett volna oktatófilmet csinálni – talán az sem lett volna kevésbé hasznos.

Arról, hogy talán mégsem vagyunk percekkel az apokalipszis előtt, egy másik negyeddöntő, a francia–angol igyekezett meggyőzni. Kylian Mbappénak a Harry Kane kihagyott tizenegyesét követő harsány öröme persze véleményes, de a francia sztár kacaja inkább tetszett spontán örömkitörésnek, mintsem megkomponált gonoszkodásnak. Ami viszont a mérkőzés lefújása után következett, alkalmas volt a sportszerűségben megroppant hitünk gyógyítására. Ahogy Olivier Giroud vigasztalta a büntetőt elhibázó angolt, abban nemcsak a szakmabeli pátyolgatása volt benne, hanem a potenciális sorstárs együttérzése is. A fülbe súgott szavakat képtelen voltam dekódolni, de aligha hiszem, hogy mérgezett tőrt forgatott volna velük a Tottenham-csatár szívében.

Az alapkérdés persze leginkább az, hogy törvényszerűnek tekinthető-e bármilyen kis szegmensében a holland–argentin össznépi futballbecsmérlés. Milyen mértékű empátiával kell kezelnünk egy hatalmas tétet hordozó, majdnem akkora pénzre menő játék körüli gyomorforgató eseményeket? Elnézhető-e, hogy egészen szélsőséges érzelmi környezetben előjön az állat az emberből? Bár a metafora ott mindenképp sántít, hogy míg az állati megnyilvánulásokat túlnyomó részt az ösztönök irányítják, az ember esetében ezen a szinten azért egy ideje túljutottunk már. Legalábbis a százmilliós nagyságrendű nyilvánosság előtt zajló események esetében.

Ezek után kíváncsi vagyok, meglesz-e a böjtjük a valóban hihetetlen alattomosságú holland–argentin mérkőzésen mutatott viselkedésmodelleknek. A szurkoló ugyanis nem felejt, memóriája frissen tartásáról már a digitális emlékezet is gondoskodik. Őszintén remélem, hogy a főkolomposok jövőbeli megmozdulásai egy ideig élénk füttykoncertet váltanak ki, gesztusaikat pedig megkülönböztetett figyelemmel kísérik a játékvezetők. Akár egy visszaeső bűnös esetében, akinél talán még a nyomkövető viselése sem lenne teljes mértékben indokolatlan.

Ilyenkor szinte visszasírjuk Nobby Stiles őszinte pokrócságát, Claudio Gentile hidegvérű „láncfűrészkezelését” Diego Maradona megállítása érdekében, meg a futballtörténelem többi, egyetlen ember kiküszöbölését célzó „hóhérjának” ténykedését. Katarban egy mérkőzés erejéig szinte alulmúlhatatlan szintre süllyedt a játékosok egymás iránti megbecsülése. Az, hogy saját elhatározásból, vagy szakmai utasítást követve, szinte mindegy is. A hollandok újabb hívek ezreit veszítették el, de az argentinoknak is csipkedniük kell magukat, hogy feledtessék némileg az esetet, amelynek jelentős részben maguk is aktív szereplői voltak.

Önmagunknak pedig részleges amnéziát kívánok – akár önvédelmi mentálhigiénés szempontból is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!