Hálátlan jószág az emberi emlékezet. Rengetegszer hallhattuk, hogy a katari labdarúgó-világbajnokság sok mérkőzéséről, de a döntőjéről aztán végképp, évekig fogunk beszélni, aztán amint az európai topbajnokságokban újrakezdődött a klubfutball – amely egyes országokban az áhított karácsonyi elcsendesülésnek sem szentel különösebb figyelmet –, máris egyre kevesebb szó esik a katari víg napokról. Az emlékeket máris hátrább tolták az új gólok, a vb lassan már csak a holtfáradt, a túlzott igénybevétel miatt folyamatosan a sérülésveszély határán billegő focisták okán kerül szóba. Persze a járulékos következmények révén is, a megnövekedett játékosértékek, a következő idényre prognosztizált átigazolások körüli hírek memóriafrissítésként is szolgálnak. Minden egyéb hadakozás kilátástalan, az emberi agy befogadó- és tárolóképességének kapacitása ebben a műfajban is ugyanolyan mértékben korlátozott, mint a közösségi oldalakon özönlő hírek összeillesztésének esetében. Főleg, hogy immár a téli holt szezon is fikció, hiszen gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem áll le a verkli.
Egyetlen tekintetben vélek felfedezni némi fáziskésést: az örömök és csalódások feldolgozása terén. Úgy tetszik, az érzelmek homokvárát nem tudják olyan ritmusban elmosni a sűrű egymásutánban partnak csapódó eseményhullámok, mint a tény- és adatszerűségeket. Az argentin diadal kiváltotta össznépi boldogságot nyilván nem érdemes megpróbálni mértékegységrendszerbe gyömöszölni, azt a nagy győzelem utáni vágyakozás időtartama, a hősök szerethetőségi indexe, a néplélek, a mindennapok temperamentuma mind-mind erősen befolyásolja. És itt még nem is csak az „őrült spanyol” elcsépelt metaforája érvényesül, hiszen négy éve a magát döntőig verekedő horvát válogatottat is többmilliós, alapismereteink szerint jóval hűvösebb közép-európai emberek alkotta tömeg igyekezett agyonszeretni.
Mindezek fényében aligha kifogásolható, hogy Buenos Airesben másfél kilométer per órás sebességre kárhoztatták az aranybuszt az esetenként a testi épségüket sem kímélő embermilliók. Ám miközben a szeretettségbe is kétségtelenül bele lehet fáradni, olyan nagyon azért mégse sajnáljuk a hősöket. Közöttük bizony akadtak olyanok, akik viszolygást keltő „kicsúszásokra” ragadtatták magukat, nem ismerve fel, hogy ez az a pillanat, amikor érdemes szerénynek maradni. Mert hogy épp van mire.
Meggyőződésem, hogy a tizenegyesölő Emiliano Martínez rövid időn belül cseppet sem lesz büszke a világ legjobb kapusteljesítményéért kapott trófea egészen más tevékenységre használatos eszközként való felmutatására. Hacsak nem olyan esettel van dolgunk, amikor az illető nem adhatott mást, mint mi a lényege. A francia szurkolók részéről érkező verbális inzultusra adott ilyetén válasz mindenesetre őt is alpári szintre süllyesztette. Amúgy elképzelhető, hogy máris egyfajta józanító kúra alanya, miután klubmenedzsere, Unai Emery nem rejtette véka alá, hogy nem díjazza kapusa performance-át. A Liverpool elleni legutóbbi bajnoki alatt mindenesetre az Aston Villa első számú kapuvédője a partvonalon kívül elmélkedhetett többet között arról, hogy vajon jó ötlet volt-e a Mbappé-figura vudubabaként megjelenítése.
„Dibu” Martínez esete egyértelműen a negatív, s mint olyan, elítélendő tartományba tartozik. De mit kezdjünk az ellenkező véglettel? Nem tudom, ki hogy volt vele, de bennem, a bevallottan Messi-rajongóban is olyasfajta telítettségérzést keltett a pályafutása beteljesüléséhez érkező argentin futballzseni ünneplése, mint amikor az ember túl sok émelyítően édes süteménnyel terheli meg a gyomrát. Miközben mi, magyarok is szívesen kipróbálnánk, milyen a kilátás a világ tetejéről, a trófeával szerelmespárként az ágyban pózoló Messiről készült képre azt mondom: túl sok. Azzal együtt, hogy a szuper tízest a szó legjobb értelmében véve emberszabásúvá tette ez a világbajnokság, egyfajta jóságos nagybácsivá, aki a körülötte hancúrozó ifjoncokat nemcsak bölcs tanácsokkal, hanem gondokon átbillenő cselekedetekkel is terelgette az aranykapu felé. Majd élükön át is lépett rajta.
Ha a sikert nehéz is megemészteni, helyére tenni, megszabadítani a vadhajtásoktól, még nehezebbnek tűnik elfogadni a vereséget. Ebben eleinknek van már némi tapasztalatuk, hiszen Bern sötét árnyéka máig ránk vetül. A sikerkorszakukat élő franciák vélhetően nem fogják hasonlóan történelmi léptékű traumaként hordozni a vesztes döntő emlékét, egyelőre azonban elkényeztetett, durcás gyerekként kezelik az ügyet. Már-már megmosolyogtató módon keresik a vétkeseket, ellenség az egész világ, de leginkább a nemzetközi szövetség, illetve a mérkőzés lengyel játékvezetője. Bírói műhibát azonosítanak abban, hogy Szymon Marciniak hitelesítette Messi gólját, miközben a pálya sarkánál melegítő argentin tartalékok már indultak ünnepelni. Az optika torzulását jelzi az is, hogy bár Pierluigi Collina, a játékvezetők főnöke az öltözőben gratulált a brigád működéséhez, a brit szaksajtó pedig egységesen igen magasra, 8-as jegyre érdemesítette a lengyelt, a világ sportsajtója alfájának és ómegájának számító francia L'Équipe napilap 2-esre taksálta a játékvezető teljesítményét. Hiába, a fájdalom köde néha a profik látását is elhomályosítja. Amivel a lelátó igazát helyezi a valóság helyébe, és ez bizony jelentős veszélyeket rejt.
Ilyenformán verődik vissza az élet különböző szegleteiből a világbajnokság hangja. Közben újra megünnepelhettük a Megváltó születését, változatlanul abban a tévhitben, hogy a kisdedet folyamatosan gyermekként kell kezelnünk. Egyfajta aranyborjúként, amelyet tévelygő, az eredettörténettel kapcsolatos alaptudást egyre sekélyesebbé tevő viszonyulásunk egyfajta bálvánnyá változtat. A futball-világbajnokság utóélete pedig kísértetiesen emlékeztet az aranyborjú körüli táncra, hiszen a különböző megnyilvánulási formák lassan az anyagi előnyök megszerzését célzó orgiába csapnak át.
A németországi Lübeckben álló Jézus-szobor „képaláírása” kesztyűként illik a helyzetre. „Ti mesternek hívtok – és nem kérdeztek engem; Útnak neveztek – és nem jártok rajtam; Világosságnak hívtok – és nem néztek reám; Életnek neveztek – és nem kerestek engem; Bölcsnek hívtok – és nem követtek engem; Hatalmasnak neveztek – és nem kértek engem; Irgalmasnak hívtok – és nem bíztok bennem; Igazságnak neveztek – és nem féltek tőlem; Ha egyszer örökre elvesztek – ne okoljatok engem!”
Percekkel egy világbajnokság befejezése után máris abban a keresgélésben vagyunk, hogy az év legjelentősebb sporteseményét hová helyezzük el az emberi értéktárban. A győzelmek és vereségek keltette érzelemviharok csak első látásra hasonlítanak az 1950-es Maracanazzo világvége-hangulatához vagy az eddigi egyetlen angol győzelmet hozó 1966-os vb elegánsan visszafogott, britesen hűvös ünnepléséhez. De még a mai napig „leg”-ként emlegetett 1970-es mexikói világbajnokság idegborzoló meséjéhez is csak felületesen.
A világ aggasztó változása elcsúsztatta az ünneplés és a gyászolás hangsúlyait is, ezért nem is érdemes a régi helyeken keresgélni. Az újak viszont állandóan mozgó változók, amelyeknek ingatagságát csak fokozzák az ideiglenességet azonnal bizonyosságként világgá kürtölő kommunikációs csatornák. Megkérdőjelezhető viselkedési minták kínálják magukat, s a negatív spirál óhatatlanul a mélybe húz.
Csak az örök, ami a pályán történik.
Egyetlen tekintetben vélek felfedezni némi fáziskésést: az örömök és csalódások feldolgozása terén. Úgy tetszik, az érzelmek homokvárát nem tudják olyan ritmusban elmosni a sűrű egymásutánban partnak csapódó eseményhullámok, mint a tény- és adatszerűségeket. Az argentin diadal kiváltotta össznépi boldogságot nyilván nem érdemes megpróbálni mértékegységrendszerbe gyömöszölni, azt a nagy győzelem utáni vágyakozás időtartama, a hősök szerethetőségi indexe, a néplélek, a mindennapok temperamentuma mind-mind erősen befolyásolja. És itt még nem is csak az „őrült spanyol” elcsépelt metaforája érvényesül, hiszen négy éve a magát döntőig verekedő horvát válogatottat is többmilliós, alapismereteink szerint jóval hűvösebb közép-európai emberek alkotta tömeg igyekezett agyonszeretni.
Mindezek fényében aligha kifogásolható, hogy Buenos Airesben másfél kilométer per órás sebességre kárhoztatták az aranybuszt az esetenként a testi épségüket sem kímélő embermilliók. Ám miközben a szeretettségbe is kétségtelenül bele lehet fáradni, olyan nagyon azért mégse sajnáljuk a hősöket. Közöttük bizony akadtak olyanok, akik viszolygást keltő „kicsúszásokra” ragadtatták magukat, nem ismerve fel, hogy ez az a pillanat, amikor érdemes szerénynek maradni. Mert hogy épp van mire.
Meggyőződésem, hogy a tizenegyesölő Emiliano Martínez rövid időn belül cseppet sem lesz büszke a világ legjobb kapusteljesítményéért kapott trófea egészen más tevékenységre használatos eszközként való felmutatására. Hacsak nem olyan esettel van dolgunk, amikor az illető nem adhatott mást, mint mi a lényege. A francia szurkolók részéről érkező verbális inzultusra adott ilyetén válasz mindenesetre őt is alpári szintre süllyesztette. Amúgy elképzelhető, hogy máris egyfajta józanító kúra alanya, miután klubmenedzsere, Unai Emery nem rejtette véka alá, hogy nem díjazza kapusa performance-át. A Liverpool elleni legutóbbi bajnoki alatt mindenesetre az Aston Villa első számú kapuvédője a partvonalon kívül elmélkedhetett többet között arról, hogy vajon jó ötlet volt-e a Mbappé-figura vudubabaként megjelenítése.
„Dibu” Martínez esete egyértelműen a negatív, s mint olyan, elítélendő tartományba tartozik. De mit kezdjünk az ellenkező véglettel? Nem tudom, ki hogy volt vele, de bennem, a bevallottan Messi-rajongóban is olyasfajta telítettségérzést keltett a pályafutása beteljesüléséhez érkező argentin futballzseni ünneplése, mint amikor az ember túl sok émelyítően édes süteménnyel terheli meg a gyomrát. Miközben mi, magyarok is szívesen kipróbálnánk, milyen a kilátás a világ tetejéről, a trófeával szerelmespárként az ágyban pózoló Messiről készült képre azt mondom: túl sok. Azzal együtt, hogy a szuper tízest a szó legjobb értelmében véve emberszabásúvá tette ez a világbajnokság, egyfajta jóságos nagybácsivá, aki a körülötte hancúrozó ifjoncokat nemcsak bölcs tanácsokkal, hanem gondokon átbillenő cselekedetekkel is terelgette az aranykapu felé. Majd élükön át is lépett rajta.
Ha a sikert nehéz is megemészteni, helyére tenni, megszabadítani a vadhajtásoktól, még nehezebbnek tűnik elfogadni a vereséget. Ebben eleinknek van már némi tapasztalatuk, hiszen Bern sötét árnyéka máig ránk vetül. A sikerkorszakukat élő franciák vélhetően nem fogják hasonlóan történelmi léptékű traumaként hordozni a vesztes döntő emlékét, egyelőre azonban elkényeztetett, durcás gyerekként kezelik az ügyet. Már-már megmosolyogtató módon keresik a vétkeseket, ellenség az egész világ, de leginkább a nemzetközi szövetség, illetve a mérkőzés lengyel játékvezetője. Bírói műhibát azonosítanak abban, hogy Szymon Marciniak hitelesítette Messi gólját, miközben a pálya sarkánál melegítő argentin tartalékok már indultak ünnepelni. Az optika torzulását jelzi az is, hogy bár Pierluigi Collina, a játékvezetők főnöke az öltözőben gratulált a brigád működéséhez, a brit szaksajtó pedig egységesen igen magasra, 8-as jegyre érdemesítette a lengyelt, a világ sportsajtója alfájának és ómegájának számító francia L'Équipe napilap 2-esre taksálta a játékvezető teljesítményét. Hiába, a fájdalom köde néha a profik látását is elhomályosítja. Amivel a lelátó igazát helyezi a valóság helyébe, és ez bizony jelentős veszélyeket rejt.
Ilyenformán verődik vissza az élet különböző szegleteiből a világbajnokság hangja. Közben újra megünnepelhettük a Megváltó születését, változatlanul abban a tévhitben, hogy a kisdedet folyamatosan gyermekként kell kezelnünk. Egyfajta aranyborjúként, amelyet tévelygő, az eredettörténettel kapcsolatos alaptudást egyre sekélyesebbé tevő viszonyulásunk egyfajta bálvánnyá változtat. A futball-világbajnokság utóélete pedig kísértetiesen emlékeztet az aranyborjú körüli táncra, hiszen a különböző megnyilvánulási formák lassan az anyagi előnyök megszerzését célzó orgiába csapnak át.
A németországi Lübeckben álló Jézus-szobor „képaláírása” kesztyűként illik a helyzetre. „Ti mesternek hívtok – és nem kérdeztek engem; Útnak neveztek – és nem jártok rajtam; Világosságnak hívtok – és nem néztek reám; Életnek neveztek – és nem kerestek engem; Bölcsnek hívtok – és nem követtek engem; Hatalmasnak neveztek – és nem kértek engem; Irgalmasnak hívtok – és nem bíztok bennem; Igazságnak neveztek – és nem féltek tőlem; Ha egyszer örökre elvesztek – ne okoljatok engem!”
Percekkel egy világbajnokság befejezése után máris abban a keresgélésben vagyunk, hogy az év legjelentősebb sporteseményét hová helyezzük el az emberi értéktárban. A győzelmek és vereségek keltette érzelemviharok csak első látásra hasonlítanak az 1950-es Maracanazzo világvége-hangulatához vagy az eddigi egyetlen angol győzelmet hozó 1966-os vb elegánsan visszafogott, britesen hűvös ünnepléséhez. De még a mai napig „leg”-ként emlegetett 1970-es mexikói világbajnokság idegborzoló meséjéhez is csak felületesen.
A világ aggasztó változása elcsúsztatta az ünneplés és a gyászolás hangsúlyait is, ezért nem is érdemes a régi helyeken keresgélni. Az újak viszont állandóan mozgó változók, amelyeknek ingatagságát csak fokozzák az ideiglenességet azonnal bizonyosságként világgá kürtölő kommunikációs csatornák. Megkérdőjelezhető viselkedési minták kínálják magukat, s a negatív spirál óhatatlanul a mélybe húz.
Csak az örök, ami a pályán történik.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!