Nos, az álom csak álom maradt, az újvárosi hoki egészen más úton indult el. Az időközben Mol Ligáról Erste Ligára átnevezett magyar-erdélyi sorozat jelenleg is zajló rájátszásában például hiába keressük a Dab nevét. Az együttes addig sem jutott el, hogy a negyeddöntőbe kerülésért „wild card meccset” vívhasson. Pedig a 2021–2022-es idénynek még abban a reményben vágott neki, hogy nem teljesít gyengébben, mint az előzőben, amikor a tízcsapatos alapszakaszt a tizedik helyen zárta. Csakhogy sikerült azt a szereplést is alulmúlni: az immár tizenegy gárdát felvonultató bajnokságot a Dab a tizenegyedik pozícióban fejezte be. De talán ennél is elkeserítőbb lehet a csapat szurkolóinak, hogy kedvenceik a tizedik Titánoknál 16 ponttal gyűjtöttek kevesebbet, s a negyven mérkőzésből mindössze hármat nyertek meg rendes játékidőben és további kettőt hosszabbításban, illetve még háromszor kapartak össze egy-egy pontot azzal, hogy a ráadásban maradtak alul. A Leo Gudas betegsége miatt januártól a vezetőedzői teendőket is ellátó ifjabb Azari Zsolt klubigazgató aligha véletlenül mondta azt, hogy „nagyon sok reformra lesz szükségünk, s fel kell kötni a gatyánkat, ha szeretnénk ebben a bajnokságban továbbra is részt venni”.
Nem ez az első alkalom, amikor a Dunaújvárosban megkondulnak a vészharangok – a hoki lassan fél évszázados története a városban igazi hullámvasutazás. A nyitány persze fényes volt és bizakodással teli. A naptár 1973. november 7-ikét mutatta (e nap abban az időben ünnep volt a szovjet bolsevik forradalom tiszteletére), amikor Újvárosban felavatták az ország első, a Kisstadionéval azonos méretű, világítással is ellátott vidéki műjégpályáját. A hajdani Pentelének, a későbbi Sztálinvárosnak ugyan volt egy hagyományos jégfelülete, de az legfeljebb arra lehetett alkalmas, hogy kiderüljön, a településen milyen sokan szeretnek korcsolyázni. A hétmillió forintba kerülő műjégpályát egy év alatt húzták fel az elavult régi helyére, részben a korra jellemző társadalmi munkában. A legaktívabbak e téren – a korabeli sajtóbeszámolók szerint – a Dunai Vasmű, a Papíripari Vállalat és a 26-os Számú Építőipari Vállalat fiataljai voltak.
Vajon jár-e közülük manapság valaki hokimeccsekre…?
Noha Sápi Tibor, a Dunaújvárosi Kohász Sportegyesület elnöke a megnyitó kapcsán arról beszélt, hogy „a jégkorongozást csak a későbbiek során kívánjuk fejleszteni, attól függően, mennyire válik népszerűvé a városban”, azért az ünnepélyes avatást követő barátságos meccsre az akkortájt itthon egyeduralkodó Ferencvárost és a még fővárosi telephelyű Volánt hívták meg a szervezők. A mérkőzés megvolt, a barátság kevésbé; a harmadik harmadban a jégen kitörő csetepaté elcsendesítésében a rendőrök is közreműködtek. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért… – a jégkorong és Dunaújváros gyorsan egymásra talált: egy évvel a pályaavató után, 1974. december 22-én a Kohász serdülőcsapata már le is játszotta első bajnokiját (igaz, 13–0-ra kikapott a KSI-től). S mindössze öt évvel később a felnőttmezőnyben is megjelentek az újvárosiak, még ha csak az ob II-ben is.
A következő mérföldkő 1985, ekkor érkezett Székelyföldről a városba Kercsó Árpád, akinek meg nem alkuvó, konok elszántsága, törhetetlen hite, no és persze magas szintű szakmai felkészültsége hokiforradalmat indított el. E revolúció csúcspontjaként a szocialista sportpolitika által 1945 után évtizedekig „zsékategóriássá” leminősített sportág kitermelt egy A-csoportig menetelő válogatottat. Áttelepülése után Kercsó a Kohász felnőttcsapatát vette át, mi több, története során először elindította az ob I-ben is, és a hétszereplős mezőnyben a negyedik helyig repítette. Azt a gárdát – mások mellett – olyan nevek fémjelezték, mint a kapus Póznik György, a két Rajcsányi, Péter és László vagy éppen a manapság Gyergyóban edzősködő Szilassy Zoltán papája, Szilassy Béla. Ám ezzel párhuzamosan elkezdte az alapoktól újjáépíteni az utánpótlást, s két év elteltével már csak a fiatalokra összpontosított. Az eredmény közismert: a szinte kizárólag ifikből álló együttes 1993-tól a felnőtt élvonalban vitézkedett, az 1995–96-os idény végén pedig – akkor már Dunaferr néven – megszerezte első bajnoki aranyát. Noha Kercsó a következő évad elvesztett bajnoki döntője után lemondott, a sikersorozat folytatódott. Igaz, nemcsak a hokisok remekeltek: azt az időszakot a dunaújvárosi sport aranykoraként szokás emlegetni. A jégkorongegyüttes 1998-ban, 2000-ben, 2002-ben is a csúcsra ért, a 2003–2004-es idénnyel azonban lezárult e fényes fejezet. Az anyagilag megrendülő Dunaferr SE már nem vállalta a hokicsapat fenntartását, amely jobb híján átmenekült az önkormányzati Dunaújvárosi AC-ba, csakhogy 2006-ban ott is lehúzták a rolót.
Ekkor lépett színre idősb Azari Zsolt, akinek szintén Zsolt keresztnevű fia az újvárosi hoki egyik reménységének számított. Azari papa a konyhapénzből persze nem lett volna képes egy egész szakosztályt finanszírozni, viszont a családon belül talált egy nagyvonalú támogatót az unokatestvére személyében. Gattyán György webes szolgáltatásokat fejlesztő és üzemeltető cége révén vált ismertté, majd a teqball egyik kiötlőjeként aratott világsikert az új sportággal. A manapság Megoldás Mozgalom elnevezésű pártjával politikai babérokra törő üzletember kilenc éven át finanszírozta névadó szponzorként a Dab.Doclert, amely két bajnoki címmel, két Erste Liga-elsőséggel és öt Magyar Kupa-diadallal „hálálta meg” a gondoskodást. A Docler Holding 2006 és 2015 között nagyjából egymilliárd forintot áldozott a jégkorongklubra, mely 2013-ban még arra készült, hogy felnőttcsapatát átigazolja az osztrák központú EBEL-be. Ehhez Budapestre kellett volna költöztetni a gárdát, Azari ki is nézte Káposztásmegyert, de hiába: az Acélbikák felvételére az EBEL-klubok többsége végül nemet mondott.
A Docler 2015-ös kilépése újra lejtőre taszította az újvárosi hokit, és a bajokat tetézte, hogy tavaly július óta a csapatot működtető Dunaújvárosi Jégkorong Kft. nyakába szakadt az 1999-ben átadott városi jégcsarnok működtetése is. Ha ezt nem vállalja, lakat került volna a bejáratra. A létesítményüzemeltetés elvben üzleti esélyt is kínálhatna, ha nem az ország egyik legdrágábban fenntartható jeges otthonáról lenne szó. A Dunaferr 2011-es kilépése óta az utánpótlást is versenyeztető Dab büdzséjét muszáj volt átcsoportosítani, s ezzel párhuzamosan áthangolták a szakmai szempontokat is: előtérbe került az utánpótlásnevelés, stratégiai cél lett, hogy minél több, a saját műhelyből kikerülő fiatal kapjon játéklehetőséget a felnőtteknél.
Csak hát a jövő ködébe vesző eredményű csapatépítés nem vigasztalja és nem is kárpótolja a jelen megpróbáltatásaiért az Acélbikák drukkereit, akik nem ahhoz szoktak, hogy együttesük statisztaszerepre kényszerül. Márpedig az utóbbi időben nem egy alkalommal törték le az Acélbikák szarvát: 2019-ben utolsó előtti, 2021-ben és 2022-ben pedig ligautolsó lett a Dunaújváros. Pedig a mostani idényben még januárban is nyolc légióst foglalkoztatott a klub, de az amúgy nem különösebben merész szakmai tervet – a „minirájátszásba” kerülést, ami a negyeddöntőt jelentette volna – velük sem sikerült abszolválni (a 2020-as évad a koronavírus-járvány miatt félbeszakadt).
Tiszta erő, tiszta fej, tiszta szív – szól az Acélbikák jelmondata. Alighanem mindháromra nagy szükség lesz az elkövetkezőkben, hogy az évtizedeken át a honi hoki egyik bástyájának számító Dunaújvárosban merjenek a túlélésnél megint nagyobbat álmodni. Ifjabb Azari után szabadon: gatyafelkötés indul!
