Észrevenni, ami másoknak észrevétlen – a Kossuth-díjas Koltai Lajos szenvedélyes Fradi-drukker

– Igaz, hogy szenvedélyes Fradi-drukker?
– Igaz.

– Honnan a rajongás?
– Édesapám nagy fradista volt. Mindig magával vitt a meccsekre. Már hatévesen ott ültem a lelátón, és figyeltem.

– Felejthetetlen élmény lehetett!
– Az volt… De nem a pályán látottak miatt, hanem mert apám minden barátja nekem vett fruttit és nápolyit. A játék nem annyira érdekelt, sokkal inkább figyeltem a szurkolók arcát. Milyen érzelmeket vált ki belőlük egy gól, egy kimaradt helyzet, vagy éppen az, amikor összevesznek valamin. Ott voltam a Népstadion nyitó meccsén is 1953-ban, a Bp. Honvéd–Szpartak Moszkva összecsapáson. Azt is láttam, amikor Puskás Öcsi a fenekét mutatta a nézőknek, és azt sem felejtem, amikor leszakadt a Fradi-pálya fatribünje.

– Nagy idők nagy tanúja. Csak futballemléket őriz?
– Szerencsém volt, mert a meccsek előtt vagy a szünetben gyakran voltak futóversenyek. Láttam Iharos Sándor, Mikes Ferenc, Rózsavölgyi István, Tábori László, majd később dr. Szabó Miklós és Béres Ernő nagy futásait is. Ja, és Kovács József, „Bütyök” legendás győzelmeit a Népstadionban, amikor megverte Vlagyimir Kucot, majd Emil Zátopeket. Ilyenkor is azt figyeltem, milyen, amikor a gyötrelem, az elszántság kiül az arcokra, de a siker utáni vágy mindennél erősebb. Félelmetes! Viaskodnak a másodpercekkel, hallani a levegővétel embert próbáló zakatolását.

– Már akkor operatőrnek készült?
– Nem… Nem hiszem. De valamiért érdekelt az a kifejezés, ami csak egy arcon látható. Mert az ellesett pillanatokból sokat megtudhatunk. Gondolatokat, érzelmeket. Lehet, hogy a Jóisten ezt az utat már akkor kijelölte nekem, és a filmjeimet ez a sajátos ábrázolásmód, megfigyelés tette, teszi különlegessé.

– Sportkarrierre sohasem vágyott?
– Valamiért a sport és én nem találtunk egymásra. Pedig fociztam a III. Kerületi TVE-ben, emlékszem, az első edzésen a labdalevételt tanította az edző. Hogy miként kell a magasból jövő labdát szemmel követni, és megszelídíteni a földön. Kajakoztam, kosárlabdáztam és atletizáltam is. Az atlétika ma is az egyik kedvencem, különösen a kalapácsvetés. Micsoda szenzáció volt a helsinki olimpián Csermák József világcsúcsa, amikor harmincnégy centivel túldobta a hatvan métert.

– Szívesen emlékszik az akkor történtekre, a gyerekkorára?
– Nem voltunk gazdagok, ritkán volt új ruhám, de édesanyám – a nővérem használt kabátjából – csodálatos, új felöltőt varrt nekem egy éjszaka alatt. Naphosszat egy tizenötös izzó világánál varrt, olykor odabújtam hozzá délután, és elaludtam a vállán. Amikor felébredtem, a varrógépet körülvevő tompa fény, az a melegség olyan volt, mint a legszebb alkonyat. A mézbarna félhomály, a tapintható fény az én világom, a filmesek ezt ma „Lajosingnak” hívják. Ennek szeretetüzenete van, ettől jobban érzi magát az ember, és ez azóta is része az életemnek.

– Mi vonzotta a filmkészítés felé?
– Már gyerekkoromban papírból csináltam magamnak kamerát. A rádióban dolgozó édesapám egyik munkatársa megtudta, és meglepett a Filmtechnika című könyvvel. Amikor pedig iskolás statisztaként megláttam, hogy miként fűzi be a filmet a segédoperatőr, ámulatba estem. Addig könyörögtem a szüleimnek, amíg kaptam egy Altix-V Tessar optikás fényképezőgépet, majd egy Admira 8-as kamerát. Mindent filmeztem, ami körülöttem és a családban történt, és forgatókönyvet is írtam hozzá. A Kerítés című első amatőr filmemmel díjat nyertem, az Improvizáció forgatásán pedig megismertem azt a lányt, aki a feleségem lett.

– Mivel hódította meg?
– Egy ismerősöm ajánlotta, hogy ő legyen a főszereplő. Amikor megláttam, rögtön beleszerettem, olyan gyönyörű volt. Hogy imponáljak neki, mindent mondtam a bemutatkozáskor: „Én vagyok az operatőr, a rendező, a forgatókönyvíró, vagyis nélkülözhetetlen személy.” A film is nyert és én is– Hat évig udvaroltam neki, majd ötvenkét évig éltünk boldog házasságban.

– A különleges látásmódját miként fogadták a főiskolán?
– Hétszáz jelentkező volt, és elsőre felvettek. Egy évig nem indult operatőr-rendező szak, így ezalatt a tévénél dolgoztam. Kiváló előiskola volt. Csináltam mindent, tévéjátékot, élő színházi közvetítést és sportot is az 1966-os budapesti atlétikai Eb-n. A főiskolán a legjobb tanároktól, Máriássy Félixtől, Makk Károlytól és Illés Györgytől tanulhattunk. Innentől mondhatom azt, hogy közel kerültem a filmezéshez. Közben elindult a Balázs Béla Stúdió, amely összekötő híd volt a főiskolai és a nagy filmek között. Eljutottunk mozikba és különböző fesztiválokra is. Ekkor figyeltek fel arra, hogy van itt valaki, aki másként látja a világot.

– Operatőrként mi a titka?
– A pillanatok megörökítését, az emberi arc fénnyel való szeretetét, simogatását mindig is fontosnak tartottam. Az időt megállító villanások a legszebbek. Észrevenni a másoknak észrevétlen vagy érdektelen dolgokat. A vizualitás az egyik legfontosabb üzenet. Ehhez különleges adottság, gondolkodás, érzékenység kell. Hároméves lehettem, Tiszadobon nyaraltunk a nagyszüleimnél. A Tisza holtágába járt mindenki fürödni. A nagyobb testvéreimet követtem a vízben, de ők nem tudták, hogy megyek utánuk. Már elmerültem, amikor egy sokszoknyás néni, aki csak a lábát áztatta, észrevett, és kiabálni kezdett: „A gyerek!” Nem tudom, miért, de tisztán láttam a szemközti oldalt és a fasort. A víz alatti képet a mai napig őrzöm magamban…

– Ha jól tudom, az Angi Vera című film hozta meg a nemzetközi ismertségét.
– Igen, valóban annak köszönhetem, hogy felfigyeltek rám. Egy rendezőben olyan mély nyomot hagyott, hogy azt mondta: neki az az ember kell, aki ezt fényképezte… Ebből lett egy film Mexikóban Liv Ullmann-nal a főszerepben. Majd jött a Mephisto, amely után valóban beindult a külföldi karrierem. És azóta már közel száz népszerű, kiemelkedő film köthető a nevemhez.

– Többek között olyan világsztárokkal dolgozott, mint Jack Lemmon, Walter Matthau, Vanessa Redgrave, Sean Connery, Glenn Close, vagy a legnagyobbak legnagyobbja, Meryl Streep. Milyenek közelről?
– Vanessa Redgrave egy alkalommal azt mondta nekem az Este című filmem newporti felvételén: „Lajos, te most boldog vagy? Tudod, elég nagy színész vagyok ahhoz, hogy ezt a szerepet akár százféleképpen is eljátsszam, de azért csinálom úgy, ahogy kéred, mert szeretlek, hiszek benned és az anyagban. Ha te most azt mondod, hogy boldog vagy, akkor én is úgy megyek haza.” Ritka, hogy egy ilyen kivételes színész ennyire közel kerüljön hozzád. A Megáll az idő őrületes világsiker volt. A mai napig, ha Amerikában forgatok, mindig akad valaki, aki a hátam mögött súgva megkérdi: „Ez az a pali, aki a Megáll az időt forgatta?” Kell ennél több?

– Megszámlálhatatlan sikerfilm operatőre, rendezője. November óta megy a hazai mozikban, és már több nemzetközi díjat is nyert új filmje, a Semmelweis. Miért ezt a témát választotta?
– Nem tudományos és nem életrajzi filmet akartam forgatni, hanem Semmelweist, az embert bemutatni. Azt a hitet, elszántságot ábrázolni, ahogyan alkotott, gyógyított. Felhívni a figyelmet arra: mindegy, hogy a körülmények rosszak, az emberek cserbenhagynak, ha téged erő, szenvedély hajt, az akadályok ellenére is célba érsz. A nagy érdeklődés azt mutatja, a közönség érti, mire gondoltam. Egyszer azt mondta, a világ szeretethiányban szenved.

– Miért?
– Mert így van! Az egyetlen, amiről beszélni érdemes, az a szeretet. Szeretetben nevelkedtem, e nélkül üres lenne az életem. A legszebb dolog, ami végigkíséri mindennapjaimat. Sokan azt hiszik, hogy a sikereimtől vagyok boldog. Nem! Attól, hogy a magam módján osztom a szeretetet, és tudom, hogy vissza is kapom. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint amikor hömpölyög felém a szeretet. Abban fürödni semmihez sem fogható…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. február 3-i lapszámában jelent meg.)