Egy szelet sport – lekerült a diszkoszvető a kedvenc csokinkról

A közelmúltban több portálon is megjelent az azonos tartalmú promóciós cikk arról, hogy megszűnik a 25 grammos Sport szelet, a gyártó ugyanis az alumíniumfóliás termék készítését nem tartja környezetbarátnak (a döntés a termékcsalád más elemeit nem érinti). Miután az ominózus írás a csokoládé kapcsán több sporttörténeti vonatkozást is említ, igyekszünk ezeken a hasábokon a tárgykörbe tartozó számos információt összegyűjteni, és amennyiben indokolt, cáfolni. Az imázsanyag szerint a történet 1953. augusztus 20-án, a Népstadion megnyitóünnepségén kezdődött, a tematikus honlap márkakrónikája állítja, az alkalomra rukkolt elő a Csemege Édesipari Vállalat a sportos termékkel – ez azonban aligha állja meg a helyét. A Magyar Nemzet ugyanis már fél évvel korábban, 1953. február 15-i helyzetjelentésében (Mi keserű az édesség-fronton?) a legnépszerűbb darabok között említette – a Bajtárs és a Csiki mellett – a Sport szeletet, az Esti Budapest 1953. január 13-i számában pedig ezt olvassuk: „Egy cukorkaüzlet előtt a pajtások nagyobb tömege állott meg, ahol rögtönzött ankét kezdődött arról, hogy melyik csokoládé jobb, a Sport-szelet vagy a Pajtás. Többen az Éltanuló mellett kardoskodtak, mások a Béke-szelet mellett tették le a garast.”

Mutatkozik némi ellentmondás a gyártó kilétével kapcsolatban is, az 1954-es sajtócikkekben – például a Belkereskedelem című lap termékhiányra panaszkodó közlésében – a Budapesti Csokoládégyár szerepel előállítóként, és az 1 forint 10 fillérért kapható szelet készítéséről szóló, Szabad Ifjúságban publikált részletes riport is ennek a gyárnak az üzemében készült. Magától értetődő, hogy a szocialista munkaverseny szellemében, a politikai propagandaszólamokat visszhangzó beszámoló szerint az alábbi módon.

„A »Forradalom« ifjúsági brigád tagjai jókedvvel várják az úttörőket. A kongresszusi héten már harmadszor kapnak virágot, így nem éri őket meglepetésként. Tudják, hogy megérdemlik, tegnap is 145 százalékuk volt, a »Sport« szeletet vonják be színcsokoládé masszával. Róth Judit adagoló fakanala grammra egyenlő súlyú csokoládét tesz a lapokra, amelyeket Csapó Anna forgató tesz elébe. Simon Bori brigádvezető a kés lapjával szétsimítja a csokoládét, Tóth Ferencné pedig halomba rakja – száradni. Így leírva könnyűnek tűnik, de egy-egy berakónak naponta 14 métermázsát kell emelnie, Simon Bori csuklója is megérzi a kést, hiszen simítás közben forgatni kell a lapját. De legjobban a derekuk, meg a lábuk érzi. Azért mégis ők a leglelkesebb sportolók, legjobb táncosai a csoportnak. Ezért is megérdemelnék a köszöntőt, de most újításukért kapják. A csokoládé simítás közben lecsurog a nugátlap szélére – eddig otthagyták, hiszen egy-egy lapon 1 deka ha kárba vész. Most letördelik. Ez a felajánlásuk a kongresszusi hétre. És a héten 15 kilót gyűjtöttek így össze. Ebből a mennyiségből 4800 »Sport«-szeletet lehet bevonni. Ezért kapják a csokor virágot, amit minden köszöntőnél más-más brigádtag – most Csapó Anna – visz haza. – Vigyázz – mondja nevetve Tóth Ferencné –, nehogy úgy járj, mint én. Az uram gyanakodott, hogy valami fiatalembertől kaptam a nefelejcset. – Én még nem tartozom beszámolni senkinek… Ezen jót nevetnek mindannyian és folytatják a munkát, hiszen ígéretük van rá, hogy ha elérik a 150 százalékot, akkor a brigád minden tagja kap egy csokor virágot.”

Valószínűleg sohasem derül ki, Tóth Ferencné és Csapó Anna mellett a többi brigádtagnak is sikerült-e kiérdemelni a Sport szelet kenéséért a csokor virágot, a cikk néhány részletét megvizsgálva azonban érdemes egy pillanatra megállni, és kibontani a csokipapírból a történelem masszáját. A Szabad Ifjúság címlapján éppen 1954. május 23-án, vagyis a Magyarország–Anglia mérkőzés napján, az 1953-as londoni angol–magyar (3:6) budapesti visszavágójának felvezetőjeként lehetett olvasni a cikket. Az utóbb 7:1-es magyar sikert hozó mérkőzéssel kapcsolatos hírekről egyébként a 8. oldalon tájékozódhattak az érdeklődők, és az éles szeműek kiszúrhatták, hogy a fejlécen a DISZ központi vezetőségének lapja a sportrovat „Sport” feliratában éppen az azonos nevű csokoládészelet márkanevének betűtípusát használta – mondhatjuk, a sportpropaganda újságtól csokipapírig összehangoltan működött. A politika még a légy zizzenésében is jelen volt: a csokigyári riportot bizonyos Ember Judit jegyezte, a szerző alighanem azonos az 1935-ben született, Balázs Béla-díjas későbbi filmrendezővel, aki életben maradását csak a szerencsés véletlennek köszönhette, miután 1944-ben számos zsidó sorstársával együtt bevagonírozták, ám a szerelvényt tévedésből nem az Auschwitz felé induló vágányra tolták. Ami pedig a Budapesti Csokoládégyár múltját illeti, a századfordulón Raab István csokoládé- és kakaóbab-nagykereskedő által alapított üzem alapanyaghiány miatt 1943-ben átállt lőszeresládák gyártására, munkásait 1944-ben egy nyilas razzia során ismeretlen helyre vitték, a háború után, 1947-ben pedig a gyár tulajdonosát, ifjabb Rab Istvánt árdrágítás miatt koncepciós perben hét év fegyházbüntetésre ítélték. Ha megkapargatjuk a Sport szelet felszínét, eszünkbe juthat a régi Magyar Nemzet-cikkcím: mi keserű az édesség-fronton?

Mondani is felesleges, az 1950-es évek idilli cikkei alapján semmi… Lapozzunk bele például az Esti Budapest egyik 1956. augusztusi számába!

„– Anyu, vegyél csokit! Ki tudna ellent állni az ilyen kérésnek. De melyiket is vegyük? Sport, Marika, Bandi, Napsugár vagy Mitugrász szeletet? Legtöbbször a Sportnál kötünk ki, mert jobb, mint az ugyanolyan áru Marika- vagy Bandi-szelet, sőt ízre azonos, csak csomagolásában tér el a többi – 1.20, 1.30 forintos – nugátszelettől. A Sportból nem gyárthat annyit az ipar, hogy el ne fogyjon, a többiekkel viszont zsúfoltak az üzletek, a raktárak, s egyre csökken irántuk a kereslet.”

Némi vihart kavart 1957-ben, hogy a Budapesti Csokoládégyár a Sport szelettel azonos minőségű, ám húsz fillérrel drágább terméket dobott piacra Gól szelet néven, sőt még az is elterjedt, hogy a Sport megszűnik. Végül azonban utóbbi rémhír pletykának bizonyult, a fővárosi ügyészség pedig nem talált szabálytalanságot a vállalat ügyködésében. A csokoládéevés fogyasztói köre ekkoriban már a társadalom valamennyi rétegére kiterjedt, miként azt a Szabad Szó „A paraszt és a csokoládé” című cikke is jelezte: „– Úgy ért hozzá, mint paraszt a csokoládéhoz – mondották a múltban uraink, ha valakinek egy kérdésben való teljes járatlanságára akartak rámutatni. A mondatból sötét társadalmi valóságot kifejező szállóige lett. Dolgozó parasztságunknak a múltban csak a munkából, a harctéri véráldozatból és a puszta létfenntartáshoz szükséges kis darab kenyérből jutott. Nem volt ritka az olyan parasztgyerek, amelyik 6–8 éves korában evett először cukorkát. A csokoládéhoz pedig valóban nem értett sem a paraszt, sem a gyermeke. A falusi szatócsok nagy része nem is tartotta, mert úgy sem tudta volna eladni. (…) A dolgozó paraszt azonban, aki azelőtt legfeljebb a búcsú idején fogyasztott édességet – akkor is leginkább silány törökmézet – lassan rászokik a csokoládéra.”

Létezett mendemonda, amely szerint a csokipapír zöldje Fradi-szimpátiát jelez, ez azonban éppen az 1950-es évek elejéhez kötődő kezdetek miatt nem lehet megalapozott, hiszen a csapat 1950-től az 1956-os forradalomig ÉDOSZ, majd Kinizsi néven, megváltoztatott színekkel szerepelt. A közkedvelt csokoládét a szovjet mintára létrehozott tömegsportmozgalom, a Munkára, harcra kész népszerűsítő termékeként jó ideig MHK Sportszelet néven forgalmazták. A frissítéssel utóbb csúsztak kissé, az 1960-as években több cikk reklamálta, hogy a lecsengett akció nevét még megszűnte után is viseli a csokoládé, ahelyett, hogy az új idők szavához igazodva, mondjuk, Kilián Sportszeletként kerülne a boltok polcaira.

A papíron látható emblematikus figurát Szécsényi József (1932–2017) kilencszeres magyar bajnok, Európa-bajnoki bronzérmes diszkoszvetőről mintázták, az érintett visszaemlékezése alapján csupán 1960 után. A Testnevelési Főiskola Atlétika Tanszékének későbbi vezetője, a Testnevelési Egyetem Doktori Tanácsának tagja, a Tanszékvezetők Kollégiumának elnöke, a Magyar Biológiai Társaság tagja és a Habilitációs Bizottság tagja a TF honlapjának adott – ma már nem elérhető, csupán az Index.hu korábbi cikkében idézett – nyilatkozata így szólt:      „Az 1960-as, 58.26 méteres nagy dobásom után lettem csokireklám, az arról készült fotót jelenítették meg a borítón. Nem foglalkoztam akkoriban a jogdíjjal, vagy az esetleges jövedelemmel. A csapattársaim és a barátaim sokáig ösztökéltek, kérdezzek rá, mi járhat ezért, de nem igazán törődtem vele. A sport, majd a sporttudomány sokkal inkább érdekelt. Elmélyedtem a versenyzés lélektanában, könyveket írtam, egyetemi tanár lettem, és mellette edzősködtem.”

Ha a csokipapír már nem is, Szécsényi József hagyatékából a könyvek és a szellemi alkotások legalább bizonyosan megmaradnak. 

A Nemzeti Sport szerkesztője, S. Tóth János két éve elmélyült portrécikket szentelt a Sport szelet papírján látható diszkoszvető, Szécsényi József életének és pályafutásának, idézve a sportember-professzor unokáját, a Testnevelési Egyetem Campus főigazgatóját, Varga Dánielt is:  „Mutatott újságcikket arról, miként karikírozták, amiért súlyt emelt, mert az erejét szerette volna fejleszteni. Évekkel később már elképzelhetetlen volt, hogy az atléták a felkészülésük során ne emeljenek súlyt. Az általa létrehozott technika az 1960-as olimpián még annyira új volt, hogy a bírók sem ismerték. Olyannyira nem, hogy miután a lábfeje a levegőben a dobókörön kívül került, a kísérletét – bár nem lépett ki a dobókörből – érvénytelennek minősítették, ami az ezüstérmébe került. Ez feldolgozhatatlan szomorúságot okozott neki.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 5-i lapszámában jelent meg.)