Ember a szuperhősök között – Moncz Attila publicisztikája

És akkor Thibaut Pinot elindult. Még 33 kilométervolt hátra az idei Tour de France 20. szakaszából, tudta, hogy a cél előtt legalább Jonas Vingegaard és Tadej Pogacar befogja, de mennie kellett. Nem a szakaszt akarta megnyerni, hanem az utolsó előtti hegyre szeretett volna elsőként felérni. Még egyszer, utoljára. Mert a Col du Petit Ballon az ő hegye. Itt, a Vogézekben tanult meg kerékpározni, itt edzett és edz szinte naponta. Röviddel a csúcs előtt még egy kanyart is elneveztek róla, ami roppant népszerű a bringások körében, a Google térképe a Virage Pinot-t egyszerűen kultikus helyként aposztrofálja. Ide jött ki több ezer szurkoló csak miatta, hogy a lehető legméltóbb helyen vegyen tőle búcsút. Korábbi csapattársa, Arthur Vichot hangszóróval „felfegyverkezve” érkezett, ennek segítségével eksztázisba kergette a tömeget, amely valósággal hívta a hegy tetejére Pinot-t. Aztán megjelent egy tengerészkék alak, a Groupama FDJ 37-es rajtszámú versenyzője, ment bele az embertömegbe. Nem tudta, csak sejtette, hogy a szurkolók időben elugranak előle, hogy mögöttük van út, de mennie kellett. Mert ez az ő háza, az ő vára, ezt nem akarta adni. Az itteni élményfürdőt akarta magával vinni a nyugállományba, ami a sok sérülése miatt fájdalmasan korán, az év végén, mindössze 33 évesen elkezdődik a számára.

Ebben az egy mászásban minden benne volt, ami Pinot pályafutását jellemezte. A támadó ösztön, a nyers érzelmek, a nagy francia reménységnek járó támogatás. A be nem teljesült ambíciókat csak azért nem sorolom ide, mert a Petit Ballonra elsőként ért fel. Aztán persze a szakaszgyőzelemről lemaradt... „Semmit sem bántam meg – mondta utóbb Pinot. – Hihetetlen, mennyi ember állt az út szélén. Őrület, hogy itt lehetek. Az edzéseken meg sem fordult a fejemben, hogy ez ilyen hatással lesz rám. A Petit Ballonon libabőrös lettem, izzott a levegő. Erre nincsenek szavak...” Csapatfőnöke, Marc Madiot azért néhányat talált: „A rekordok csak sorok egy darab papíron. Az ő papírján nincs sok sor, ő valami mást hagy itt nekünk. Valamit a sorok mögött, annál sokkal többet, mint ami azokon állna.”

Aki a győzteseket, az A-kategóriás személyiségeket szereti, szinte tudomást sem vesz Pinot-ról. Aki viszont a versenyzőből sugárzó sportszeretetért lelkesedik, azért tud megkedvelni egy sportolót, netán egy sportágat, annak Pinot ideális választás. Hajlamosak vagyunk csak a győztesekre fókuszálni, az ő szemüvegükön keresztül látni a világot, őket idealizáljuk, de el tudjuk hinni, hogy ők mi is lehetnénk? Ugye, hogy nem?! Szükség van a Pinot-kra, akik azért kerékpároznak, mert szeretik, akik nem hisznek a modern edzésmódszerekben, hanem csak felülnek a bringára és mennek az érzés kedvéért. Sportága legfontosabb trófeáiból egyet sem nyert meg (a legjobb eredménye a 2014-es Touron elért összetettbeli harmadik helye, illetve három szakaszgyőzelme), de más sportágban is tudunk megsüvegelni olyan klasszisokat, akiknek a legnagyobb diadalok kimaradtak az életükből.

A futballista Zlatan Ibrahimovic a svéd válogatottal szintén semmit sem nyert, ahogyan klubszinten is hiányzik neki a Bajnokok Ligája-győzelem, pedig legnagyobb csapatai (Ajax, Juventus, Internazionale, Barcelona, Milan, Manchester United) összesen 24-szer értek fel az európai elit csúcsára, fájdalom, egyszer sem vele. A kosárlabdázó Allen Iverson és Steve Nash az NBA-ben, valamint az amerikai, illetve a kanadai válogatottal sem szerzett aranyérmet kiemelt tornán. A röplabdasztár Ivan Zaytsev olasz és orosz klubcsapatokkal is rendre elbukott a BL-ben, ahogyan az olasz válogatottal is elveszítette az összes olimpiai (1), világbajnoki (1) és Európa-bajnoki (2) döntőjét. Mégis ott voltak, vannak a legnagyobbak között.

„Megkérdeztem magamtól, ha megnyertem volna a Bajnokok Ligáját, jobb játékos lettem volna? Nem. És azzal, hogy nem nyertem meg, rosszabb játékos lettem? Nem – lamentált a kérdésen Ibrahimovic. – Persze, mindenáron meg akartam nyerni minden olyan évben, amikor játszottam. Na de mi van azokkal a futballistákkal, akiknek volt egy szuper idényük, megnyerték a Bajnokok Ligáját, majd örökre eltűntek, és később soha semmit nem nyertek. Én viszont minden évben nyertem valamit. A két évtizedemet és a több mint harminc trófeámat semmire sem cserélném el. Minden évben bebizonyítottam, ki vagyok, mennyit érek, minden évben domináltam.”

Pinot annyira nem dominált, mint Zlatan (még ha a három nagy körverseny mindegyikén, így a Touron, a Girón és a Vueltán is tudott szakaszt nyerni), de hogy a balszerencse még a svéd zseni esetében látottnál is kitartóbb útitársa volt, az egészen biztos. Nem elég, hogy szinte egész karrierje során a Sky (és jogutódai) tökéletességével kellett megküzdenie, többek között hörghurut, izomszakadás és láz miatt is fel kellett adnia Tourt, illetve előfordult, hogy ígéretes állásnál defektet kapott, a csapatkocsi meg olyan későn ért oda, hogy behozhatatlan hátrányba került. Ugyanakkor azt nem lehet csak a pech számlájára írni, hogy a nagy körversenyei csaknem 40 százalékát (18-ból hetet) fel kellett adnia. Miközben a 39 egyheteséből csak négyet nem fejezett be. Ez már sokkal inkább mentális és fizikai problémára utal, de ha úgy jobban tetszik (nekem biztosan), megjelent egy ember a szuperhősök között. Akinek az arca sokszor úgy nézett ki, mint aki magán viseli a világ összes súlyát. Nem beszélve egy nemzet összes elvárásáról, amit zsák téglaként hordozott magával legkésőbb a 2014-es Tour-bronza után. Merthogy a Bernard Hinault 1985-ös diadala óta Tour-sikerre csak ácsingózó nemzet benne látta a következő nagy nyertest. Ebből, sőt, a következő dobogóból sem lett aztán semmi. Amikor a Netflix streamingszolgáltató a készülő dokumentumfilmjében erről (is) faggatta, így válaszolt: „Nem szeretek csalódást okozni az embereknek. Néha azt kívánom, bárcsak kevésbé népszerű és sikeresebb lennék.”

Mondjuk, úgy nehéz sikeresnek lenni egy alapvetően a sebességre, a kitartásra és az időre alapozó sportágban, ha az egyik pillérrel kapcsolatban az illetőnek fenntartásai vannak. A 2013-as centenáriumi Touron egy pireneusokbeli lejtmenetet követően ugyanis bevallotta: „Akadnak, akik a pókoktól vagy a kígyóktól félnek. Én speciel a sebességtől. Ez fóbia nálam.” Manapság, különösen Gino Mäder Svájci körversenyen történt tragédiája óta ez érthető is, ugyanakkor csak azért biztosan nem vesznek ki lejtmeneteket a nagy körök programjából, mert az egyik sztár fél a hetven-nyolcvanas tempótól. Ekkor ugye a legtöbb izgalmat tartogató hegyeket is ki kellene szedni, elvégre azokról le is kell jönni valahogy.

Így csak annyival tudnak kedvezni neki, hogy búcsúzóul beteszik a programba a kedvenc hegyét. Ha már egyszer a neve Franciaországban egy évtizedre összefonódott a Tourral, az utolsó alkalommal ennyi járt neki. Most Madiot nem ünnepelte sorozatgyilkosba oltott futballfanatikusként, mint 2012-ben egy szakaszgyőzelmekor, most mindenki elérzékenyült. A sárga trikót sohasem viselő bringások egyik legjobbikának így illett, így kellett elköszönnie. Az amerikai filmekbe illő záró jelenet, a család nyakába borulás elmaradt („Kerestem őket, ám csak ismerős arcokat láttam, a családból senkit. De boldog voltam, hogy vezethettem a versenyt!”), a könnyek nem. És Pinot most azt az örömöt is megkapta, amiről korábban azt mondta, sokkal gyakrabban kapja meg a farmján élő szamaraktól, mint az emberektől.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!