Anna Vjahireva: Akkor játszom a legjobban, ha improvizálok

– Úgy vettem észre, szereti megtartani a három lépés távolságot a szurkolókkal. Mi az oka?
– Valóban nem vagyok az a típus, aki élete minden pillanatát megosztja a nyilvánossággal a közösségi médiában. Egyszerűen nem tudom, mit mutassak meg magamról ismeretlen embereknek, félek tőle, hogy unalmasnak találnák, ami engem érdekel. Mostanában próbálok azért figyelni arra, hogy izgalmasabb képeket tegyek ki, mondjuk ezek is többnyire a kézilabdával kapcsolatosak.

– Kapott negatív megjegyzéseket a múltban?
– Szerintem minden játékos találkozott ilyesmivel. Tinédzserként jobban megviseltek a bántó kommentek, később megtanultam, nem szabad velük foglalkoznom, mert mindig lesznek negatív hangok. Azért volt, hogy egy időre a közösségi médiában háttérbe húzódtam.

– Ha már a fiatalkorát említette: édesapja, Viktor Vjahirev edző, és nyolc évvel idősebb testvére, Polina is a sportágat űzi. Volt más út ön előtt, mint a kézilabda?
– Az igazat megvallva, senki sem kérdezett meg róla… Az iskolában zene tagozatos osztályba jártam, zongorázni tanultam, de ki nem állhattam. Így nagyon örültem, amikor új városba költöztünk, ahol már csak a kézilabdázást folytattam. A zenéléssel ellentétben ebben az elejétől fogva örömömet leltem. Már korábban is mindig ott csüngtem apu nyakán a csarnokban, s kilencévesen kezdtem el edzésre járni.

– Mennyire viselte meg, hogy a családjával sok városban megfordult?
– Egy idő után hozzászoktam a sok költözéshez, hogy ott laktunk, ahol apu éppen dolgozott. Egy kisgyerek szerintem még könnyebben alkalmazkodik a változásokhoz. Nem is éltem folyamatosan a családommal, ugyanis nálunk elterjedt a kollégiumi rendszer, így tizenkét éves koromtól sokat laktam együtt a csapattársaimmal. A moszkvai régióból összegyűjtötték a legtehetségesebb játékosokat, két-három éven keresztül bentlakásos rendszerben tanultam és kézilabdáztam, utána mentünk Zvenyigorodba.

– Össze tudta egyeztetni a tanulást a sportolással?
– Ötödik osztályig egészen jó tanuló voltam, utána kezdtek romlani a jegyeim. Nem azt mondom, hogy bukdácsoltam, de nem tudtam ugyanolyan színvonalon csinálni a sportolást és a tanulást. Szerencsére a tanáraim megértőek voltak, próbáltak segíteni.

MINDEN AZ APJA ÁLMÁVAL KEZDŐDÖTT

– Édesapja nagy vágya volt, hogy Polinával közösen legyenek olimpiai bajnokok, és mivel nem szerette volna, hogy konkurenciát jelentsenek egymásnak, a játékban átszoktatta balkezesnek.
– Két hónapja járhattam edzésre, amikor azt mondta nekem: a pályán felejtsem el a jobb kezemet, és csináljak mindent a ballal. Hamar megszoktam, és utána sem okozott gondot, hogy az életben egyébként jobbkezes vagyok. Talán ha később kellett volna cserélnem, nehezebben megy. Jobb kézzel is sikerülnek a mozdulatok, de a pályán már sokkal ügyesebb vagyok ballal. Ettől függetlenül szerintem meg tudtuk volna oldani, hogy én átlövőt játszom, míg Polina szélsőt, de nem bánom, hogy átkerültem a másik oldalra. A felnőttválogatottban az első években még inkább a szélen szerepeltem, így tényleg riválisok lettünk volna.

– A nővére már 2005-ben világbajnok lett, többször voltak csapattársak, jelenleg a Rosztovban is együtt játszanak. Mennyire könnyítette meg a helyzetét, hogy mindig volt, akire számíthatott?
– Nagy szerepe volt abban, hogy belőlem is profi kézilabdázó vált, mindig is ő volt a példaképem. Próbáltam ellesni tőle a mozdulatokat, és legalább olyan jól, vagy ha lehet, még jobban megcsinálni. Az ő útja is mutatta nekem, hogy bármit elérhetek. Megnyugtató érzés, hogy egy csapatban játszunk, bármikor fordulhatok hozzá, és így az unokaöcsémet is gyakran láthatom.

– A kezdetektől nagy tervei voltak a sportágban?
– Tisztán emlékszem rá, már fiatalon kijelentettem az egyik barátomnak, hogy én márpedig olimpiai bajnok leszek. Még nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani, de ez lebegett a szemem előtt. Talán ez a magabiztosság is kellett ahhoz, hogy később elérjem a célom. A Rióban megszerzett aranyérem után sem veszítettem el a motivációmat, olyan játékos vagyok, aki mindig többet szeretne, és folyamatosan azt keresi, miben tudna fejlődni.

– Ki a legkritikusabb a családban?
– Az biztos, hogy magammal szemben vagyok a legszigorúbb, de utánam egyből apu jön a sorban. Hamar világossá vált, hogy nem viselkedhet egyszerre apaként és edzőként. Kiskoromban inkább volt az edzőm, mint az apám, és ez valamennyire a későbbi viszonyunkra is kihatott. Régebben szinte minden meccsem után beszéltünk, és tényleg hasznos tanácsokat adott. Szerintem mostanra belátta, hogy erre már nincs szükség, mert én is jól értem a sportágat. Igazából a pályán kívül nem is szeretek annyira a játékról társalogni. A családi összejöveteleken apa próbálja visszafogni magát, de persze előbb-utóbb úgyis a kézilabdára terelődik a szó. A férjemmel viszont jól megoldjuk, hogy otthon ne ez legyen a téma.

– Az orosz mellett többféle kultúrából érkező edzővel dolgozott már együtt. Melyik stílus áll önhöz a legközelebb?
– A külföldi szakemberekhez képest az oroszok egyértelműen szigorúbbak. Nem könnyű összehasonlítani őket, mert gyerekkoromban még teljesen mások voltak az edzések és más volt az egész rendszer. Azt hiszem, Ambros Martín habitusa áll hozzám közel. Szeretem, amikor az edző egyenrangú partnerként kezeli a játékosait, kikéri a véleményüket, úgy bánik velük, mint a profi sportolókkal, nem mint a gyerekekkel. Jevgenyij Trefilov például a másik végletet képviselte, amit nem kedveltem…

– Nem mondhatjuk, hogy klasszikus átlövőalkat. Hogyan tud mégis érvényesülni a pályán?
– Amikor megérkeztem a felnőttmezőnybe, a játékosok többsége még erősebb testalkatú volt, csak az utóbbi években lehet látni, hogy eltolódott valamennyire a hangsúly a gyorsaság és a dinamika felé. Mindig próbálok valahogy „túlélni” a védők szorításában, és közben megtalálni a megoldást. Aki nem olyan magas, nincs más választása, fürgébbnek és okosabbnak kell lennie az ellenfeleinél.

– És mi a helyzet a védekezéssel?
– Lehet, hogy meglepően hangzik, nekem még sokkal érdekesebb is. Jobban élvezem a játékot a saját kapunk előtt, ilyenkor nekem kell olvasni, mire készül a másik. Próbálok mindig alaposan felkészülni azokból a játékosokból, akikkel szembekerülhetek, hogy egy pillanat alatt kitaláljam, mi következik. Mindegy, milyen formációban védekezünk, mindenhol feltalálom magam.

OTTHON A KÉZILABDÁZÁS MESSIJÉNEK TARTJÁK

– Megbirkózik a vezérszereppel?
– Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy sokat várnak tőlem, de így vagyok ezzel én is. Néha az a benyomásom, hogy túl sokat is követelek magamtól, és ez negatív hatással tud lenni a teljesítményemre és a gondolkodásomra. Különösen a válogatottban érzem a felelősséget, mivel abba a korba értem, hogy már joggal számítanak tőlem meghatározó játékra, miközben egyre több, nálam fiatalabb kap szerepet a keretben. A Rosztovban jobban megoszlik a teher a tapasztaltabbak között.

– Előttem van egy jelenet, amikor lehetetlen helyzetben, háttal a kapunak szerzett gólt, amin utána saját maga is meglepődött. Mi játszódik le egy-egy ilyen szituációban a fejében?
– Akkor játszom a legjobban, amikor nem gondolkodom, nem elemzem magamat, csak ösztönösen teszem a dolgom, és ha szükség van rá, improvizálok. Sokszor tényleg megesik velem, hogy egy gól után magam sem tudom, hogyan csináltam. Ilyenkor tudok a legjobban reagálni az egyes meccshelyzetekre.

– Egyfajta flow-állapotba kerül?
– Hívhatjuk így is. Az lenne az ideális, ha az egész meccs alatt kitartana ez az érzés, mert amint elkezdem értékelni a játékomat, egyből visszaesik a teljesítményem. Éppen ezért sohasem számolom a góljaimat, nem raktározom el az emlékezetemben a kiemelkedő meccseimet. Nagy ritkán visszanézek egy-egy találkozót, ha kíváncsi vagyok rá, mit rontottam el, de általában inkább csak továbblépek, nem vizsgálódom.

– Az IHF 2019-ben a legjobb női játékosnak választotta, míg hazájában van olyan futballedző, aki a kézilabdázás Messijének nevezi. Mennyit számítanak ezek az elismerések?
– Természetesen hízelgő, amikor ilyen véleményeket hallok, de a legtöbbször kényelmetlenül érzem magam, ha ilyesmivel szembesítenek. Mindenki tudja, hogy a kézilabda sohasem egy ember játéka, hanem csapatjáték. Senki sem tud egymaga meccset nyerni, kellenek a társak is hozzá. Az én játékomhoz is szükség van a többiek vagy éppen a szakmai stáb munkájára. Ha sokszor hallja ezeket a kijelentéseket az ember, és túl nagy jelentőséget tulajdonít nekik, rossz hatással lehetnek rá. Sohasem volt meg bennem a motiváció, hogy én legyek a legjobb, csak azt akartam, hogy a csapatom nyerjen. Biztos, hogy megvolt a tehetségem a játékhoz, de ettől még rendkívül keményen dolgoztam azért, hogy felérjek a mostani szintemre.

– Melyik sikerét emelné ki?
– Az olimpiai bajnoki cím jelenti a csúcspontot a karrieremben, főleg ha azt vesszük, hogy nem nyertem még olyan sok aranyat. De próbálok nem gondolni rá, mert még több év áll előttem. Ezért nem is néztem vissza a meccseinket. Talán, ha egyszer visszavonulok, jó lesz visszagondolni arra, amit elértem, de egyelőre inkább előre tekintek.

– Egy gondolat erejéig maradjunk még Riónál. Mi volt az orosz válogatott végső győzelmének kulcsa?
– Nem favoritként utaztunk Brazíliába, senki sem remélt tőlünk aranyérmet. Mégis a kirakós minden darabja a helyére került, a nyári edzőtábor pokolian kemény volt, nagyon jól felkészítve érkeztünk meg a játékokra. A fizikai állapotunk végig kiváló volt, minden sikerült nekünk, és a szerencse is mellénk állt. A győzelmünk után még olyan családtagok is feltűntek, és gratuláltak, akikről azt sem tudtuk, hogy léteznek. Apu volt talán a legbüszkébb ránk a nővéremmel, arra tette fel az életét, hogy eljussunk idáig.

– Csalódott, hogy az olimpiai bajnoki cím sem hozott látványos változást a sportág oroszországi megbecsültségében? Olvastam, volt olyan tévéműsor, amelyben röplabdázóként mutatták be.
– Nem lepett meg a nyelvbotlás, tudom, milyen szinten áll nálunk a kézilabda. Némi elmozdulás azért érzékelhető, és a szövetség nagy erőket mozgósít annak érdekében, hogy növelje a sportágunk népszerűségét. Ahogy látom, ördögi körről van szó, és nem tudni, hol kellene elkezdeni az építkezést. Vannak ugyan iskolák, amelyekben foglalkoznak kézilabdával, de nem fordítanak rájuk kellő figyelmet. Nehéz több pénzt szerezni, ha a kézilabda nemigen van jelen a televízióban, leszámítva néhány BL-mérkőzést és bajnoki rangadót, de azok sem a jelentős csatornákon. Jobb a helyzet, mint az olimpia előtt, de még sok mindenben kellene fejlődni.

VONZZA A LÉGIÓSÉLET ÉS SPANYOLORSZÁG

– Még egy idényre szól a szerződése Rosztovban, amellyel évről évre közelebb kerül a vágyott BL-győzelemhez. Hogyan tervezi a jövőjét? A légióskodás is ott van a lehetőségek között?
– Majdnem tíz éve játszom Oroszországban, jó lenne kipróbálni magam egy másik országban, kultúrában. Érdekel, máshol hogyan élnek az emberek. Ugyan erős a bajnokságunk, de még vannak színvonalas ligák Európában, amelyekben próbára tehetném magam. Ott van például Magyarország és Franciaország, vagy második körben Dánia és Románia. Ezzel nem azt mondom, hogy biztosan légiósnak állok, de nyitott vagyok az új kihívásra is.

– Ha ön dönthetne, hol élne a legszívesebben?
– Egyértelmű, hogy Spanyolország áll hozzám a legközelebb. Már az első utam során beleszerettem az országba, az emberekbe, a gasztronómiába. Nagy álmom, hogy egyszer ott lakhassak, imádom Barcelonát és Tenerifét. Azonban a karrierem során erre kevesebb esélyt látok, mert a spanyol bajnokságból hiányoznak az erős csapatok. Egyébként nincs is olyan nagy különbség a két életmód között, mint azt sokan gondolnák. Mi, oroszok is szeretünk találkozni a barátainkkal, aludni napközben vagy éppen jókat enni.

– Hogyan viseli a járvány miatti bizonytalan időszakot?
– Élvezem az otthonlétet is, függetlenül attól, hogy egyedül vagyok vagy a családommal töltöm az időmet. Ugyan Oroszországban is hoztak korlátozásokat, de még el tudunk menni néhány étterembe vagy moziba, ha betartjuk a szabályokat. A kézilabdában jobban érezzük a járvány hatását. Otthon sohasem kellett teljesen nélkülöznünk a szurkolóink támogatását, de azért hangerőben nagy különbség van a megszokott légkörhöz képest, míg a külföldi BL-meccseinken a zárt kaput is megtapasztaltuk.

– A férje szintén a rosztovi klubnál dolgozik. Egy idő után nem szokott elegük lenni egymásból?
– Az a típus vagyok, aki képtelen valakivel a nap huszonnégy órájában együtt lenni, szükségem van az „énidőre”. De a férjem kivétel, vele sohasem érzem ezt, az élet minden területén jól megértjük egymást.

– Egyre több példát látunk arra, hogy egy játékos megszakítja a karrierjét, majd kismamaként visszatér a pályára.
– Én is nagy családot szeretnék. Ha csak rajtam múlna, már korán megszülném az első gyerekem, de ez függ a karrieremtől, és az aktuális helyzettől. Most nem tudok még ezzel kapcsolatban konkrétumot mondani.

– És van már terve a játékos-pályafutása utáni időszakra?
– Nálunk kötelező továbbtanulni és végzettséget szerezni, különben nem kaphatsz munkát. Ugyan testnevelő tanárnak tanultam, de ez nem jelenti azt, hogy ezzel is akarok foglalkozni a visszavonulásomat követően. Éppen ellenkezőleg. Még nem tudom, mihez fogok kezdeni, de biztosan nem lesz köze a sporthoz!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 5-i lapszámában jelent meg.)