Guggolni tilos – Ballai Attila publicisztikája

Hat hét hit – írtam egyszer egy kézilabdás világverseny előtt, és az egykori reklámszöveg felidézése ismét aktuális, hiszen másfél hónap múlva, december 17-én rendezik a női kézilabda-vb döntőjét. A papírforma alapján persze a magyar válogatott nélkül. Ha a mieink azon a napon a hetedik helyért játszhatnak, már mindenki – azaz majdnem mindenki, mert ebben a sportágban eleve nem érhetnek el csapataink olyan eredményt, hogy annak mindenki örüljön – elégedett lesz.

Ez a realitás, ugyanis női nemzeti együttesünk legutóbb kereken húsz éve, 2003-ban jutott be a vb fináléjába, illetve ugyancsak kereken tíz esztendeje, 2013-ban a legjobb nyolc közé. A negyeddöntő hosszabbításában, magyar vezetésnél a ziccerben kapura törő Kovacsicz Mónikától véleményes ítélettel, lépéshibáért elvették a labdát, a brazilok pedig fordítottak, nyertek, továbbléptek, és meg sem álltak az aranyéremig. Szomorkodtunk, dühöngtünk, de azzal vigasztalhattuk, részben már áltathattuk magunkat, hogy na ugye, ebből is látszik, még mindig ott vagyunk a legszűkebb elitben. Az egy évvel korábbi Eb-bronz – máig utolsó felnőttérmünk – is ezt a vélekedést táplálta.

Azóta viszont nyilvánvalóan nem vagyunk ott. Golovin Vlagyimir szövetségi kapitány a tizedik hely környékére taksálja a csapatunkat, én ennél képlékenyebb erőviszonyokat állítottam fel magamban. Négy-öt rivális egyértelműen jobb nálunk, őket egyszer-egyszer, nagy bravúr vagy az ő látványos összeomlásuk árán győzhetjük csak le, további nyolc-tíz vetélytárssal nagyjából egy szinten állunk, ezért velük ki-ki meccseket vívunk, a többieket illendő megvernünk.

Mindkét helyzetértékelés szerint be lehet tehát férkőzni a nyolc közé. Ami egyrészt az egyenes kieséses szakasz, a torna érdemi fázisa, a „nagyok” játéka, másrészt az ígéret földje, hiszen olimpiai selejtezővel kecsegtet. (Érdemes rögzíteni, annál is inkább, mert talán az érintettek számára sem teljesen világos: minden valószínűség szerint a kilencedik is részt vehet az olimpiai kvalifikációban, ám mivel a nyolcadik helytől lefelé nem játszanak tovább, onnan a pontok és gólkülönbségek alapján határozzák meg a sorrendet, ezért utóbb minden egyes gólnak döntő jelentősége lehet, így annak is, hogy a november 30-i nyitányon Paraguaynak negyvenötöt vagy negyvenhatot lövünk-e.)

Több okból is a nyolc jelenti tehát a határvonalat siker és csalódás között. Ezt tekinthetjük kézilabdás sajátosságnak; összevetésként érdemes megjegyezni, hogy vízipólóban a legjobb négy, az éremesély az állandósult mérce, a többi csapatsportban azonban a világbajnoki szereplés már önmagában a régóta áhított csoda kategóriája. De a kézit nem mérhetjük a kosár- vagy a röplabdával, csak önmagával. Így pedig azt látjuk, hogy bár tíz éve egyszer sem jutott be női együttesünk a vb-n a nyolcba, erre négyből háromszor érdemi esélye volt. 2015-ben nem kellett volna egyebet tenni, mint a lengyelek elleni nyolcaddöntőben a papírformát és jó átlagot hozni, de fájdalmunkra nem sikerült, kudarc, 23–24 lett a vége. 2017-ben vissza is vágtunk a lengyeleknek, csakhogy ez még a csoportban történt, és a nyolc közé menet a későbbi aranyérmes franciák jöttek szembe. 2019-ben Kim Rasmussen, dán kapitányunk a románok elleni, sorsfordító összecsapás hajrájára önmagát és csapatát is szétzilálta, hiába vezettünk a szünetben hat góllal, 28–27-re kikaptunk. 2021-ben megint egyetlen nüanszon és gólon múlt (Németország, 24–25) minden.

Könnyen lehet, hogy egy hónap múlva Svédországban is ennyin fog múlni. Vagy kétszer egyen – a montenegróiak, majd a horvátok ellen. Úgy számolunk, hogy az AB-ágon a házigazda egyértelműen az elsőség várományosa, ezért a legjobb nyolcért a két délszláv alakulattal kell megküzdeni. Akad olyan „véleménydeformáló”, aki máris kijelentette, hogy ennél kedvezőbb sorsolásról nem is álmodhattunk volna, ha ezzel sem élünk, nincs is miről beszélni. Ez azonban féligazság, tudatos vagy nemtörődömségből fakadó csúsztatás.

Az ugyanis stimmel, hogy a kiemelés ismeretében szinte csak rosszabb verziók kínálkoztak. Ha például a norvég, francia ágra kerülünk, akkor a magyar kézilabda történetében valószínűleg először kellett volna a soros világbajnokság előtt elismerni, hogy nem reális cél a nyolcba jutás. Így szerencsére az – de messze nem automatizmus. Biztosra jelen helyzetünkben nem mehetünk, de így legalább belekapaszkodhatunk a bizonytalanba. Le kell hozzá győzni a tavalyi Eb-n bronzérmes montenegróiakat és a legutóbbi két kontinenstornán a mieink ellen nyertes horvátokat. Tegyük hozzá, hogy egy éve Ljubljanában éppen e mérkőzésen múlta alul önmagát a mindössze tizennyolc gólt kiszenvedő, görcsös magyar csapat, illetve a montenegróiak a némileg kicsúszott Eb-érem után generációváltásba fogtak, ráadásul október elején súlyosan megsérült és kidőlt kulcsfigurájuk, Djurdjina Jaukovics.

Csakhogy nekünk is vannak sérültjeink. Kovacsics Anikó és Szöllősi-Zácsik Szandra kiválásával a rutin távozott a keretből, így a 2018-as junior-világbajnokoknak kell előlépniük vezérré; „valamivel” könnyebb helyzetben van kortársuk, a norvég Henny Reistad, aki Nora Mörk és Stine Oftedal mellé léphet be a játékba. Újabb megpróbáltatásként Janurik Kinga kiesése után Szikora Melinda térdszalagszakadása miatt hadra fogható kapusaink száma háromra csökkent, és ha ne adj Isten, még egyszer beütne a ménkű, Pálinger Kati elkezdhetne melegíteni.

Hogy a görcseinkkel miként állunk, az majd éles helyzetben derül ki. A héten alkalmam nyílt találkozni a kerettel, és a korábbiakkal ellentétben senkin sem látszott a világfájdalom vagy a közöny legapróbb nyoma sem. Ez nálam jó jel, de nem több annál. Miként a németek elleni, mai müncheni tesztmeccsből sem vonhatunk le messzemenő és egzakt következtetéseket. Az igazság pillanata december 4-én és 7-én Helsingborgban és Göteborgban érkezik el.

Ott és akkor kell testben, lélekben készen állni, a lehetőségek felső határát elérni, a lehetetlent megkísérteni. Tudom, egyesek most legyintenek, mondván, a közelmúltban, egy konferencián maga a válogatott erőnléti edzője elemezte, hogy mely paraméterekben mekkora az elmaradásunk. Efféle nyilvános önostorozásra ugyan más sportágakban nemigen találni példát, de egyrészt úgy érzékelem, hogy ez az érintettekből dacot, „csak azért is megmutatom” hangulatot váltott ki, másrészt, bár közhírré tétetett az is, hogy például guggolásban hányan érték el a kívánt szintet, örömmel jelentem be, hogy a vb-n egyszer sem kell majd leguggolni. Sőt, átvitt értelemben kifejezetten tilos. Ellenben mindenkinek ina szakadtáig, utolsó leheletéig kell küzdenie, kétszer hatvan percen át, a világbajnoki összteljesítményt és a jövőt meghatározó kulcsmérkőzéseken.

Száz éve született sikerkapitányunk, Török Bódog csütörtöki szoboravatásán a jelenlévők többször is hallhatták, az alkotás talapzatán el is olvashatták az 1965-ben vb-aranyérmes együttes mesterének hitvallását: „Sikerünk titka a játék szeretete, egymás szeretete és a hazaszeretet.” E három elemben a szeretet mellett az is közös, hogy egyik sem számszerűsíthető, de ettől még mindegyik gólokban, győzelmekben mérhető, helyi értékű csodát tehet. Ha pedig a hazaszeretet és a játék szeretete napjainkban túlságosan emelkedett kategóriának tűnne bárkinek ahhoz, hogy a mon­tenegróiak és a horvátok elleni kézitusában abból merítsen erőt, még mindig megmarad egymás szeretete. Küzdeni a falban tőlem balra és jobbra állóért, amiként ők is küzdenek értem.

Hat hét hit. Úgy dereng, valami hajnövesztő szer szlogenje volt. Válogatottjainknak erre nincs szükségük. Ellenben minden más, amire van, hat hét alatt igenis növeszthető, fejleszthető. Akár pusztán hittel is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!