Az ötvenedik kézilabdás világversenyem a ma végződő férfi Európa-bajnokság, amelyet a helyszínen láttam, tudósítottam. Olimpiákkal együtt az ötvenötödik. Ez persze nem az én sikerem – a vízipólótól eltekintve egyetlen csapatsportban sem jutottak ki válogatottjaink ennyi felnőtt-tornára, de kézilabdában a részvétel még önmagában nem érdem, csak tény. Miként az is, hogy az eddigi ötven vagy ötvenöt alkalomból kevesebb mint hússzor fordult elő, hogy inkább elégedetten, mintsem elégedetlenül tértem haza. Ez viszont részben aktuális együtteseink hibája, részben az enyém, a miénk, mert általában túlzó az elvárás, ami abból a dicső múltból ered, amikor a kézilabda még a szovjet blokk hitbizománya volt, és a lelkes műkedvelő nyugatiakat hátra tett kézzel is cipóra vertük. Ez azonban egyszer és mindenkorra elmúlt – miként a labdajátékok szinte mindegyikében, csak éppen másutt sikerült ezt a torz mércét végleg „elengedni” –, Németországban tapasztalhattuk, hogy a huszonnégyes mezőny sem „lötyögött”. Mégis eggyel bővült mosolygós hazaindulásaim száma. Több okból is. Alább ezeket veszem számba.
Az első örömforrás természetesen az ötödik hely. Minden idők legelőkelőbb Eb-eredménye, az 1998-as hatodikat szárnyalja túl, miközben, nem mellékesen, az akkori tizenkét csapatos létszám megduplázódott. Ám a számszerűsíthető adatnál is többet jelent az érzés, sőt meggyőződés, hogy ebben a keretben megvan a képesség és a szándék, a szív, a hit, a sportág, a nemzeti mez és egymás szeretete ahhoz, hogy erre az ötödik helyre ne kiugró, kicsúszott bravúrként kelljen tekintenünk.
A beharangozó sajtótájékoztatón megkérdeztem Lékai Mátét, ha az Eb-érem és a garantált olimpiai kvalifikáció között kellene választania, miként döntene, mire ő a szokásos vagabund feleletét adta: nem kell választani, mert a franciák és a dánok mögött harmadikok leszünk, ami a bronz mellett mindjárt párizsi indulást is ér. Nem mondta ezt persze egészen komolyan, de félig azért igen, és a finálé párosítását telibe is találta. Lássuk be, a dobogón nem lenne helyünk, de azokkal sem értek egyet, akik, bár a méltatás szándékával, erőn felüli szereplésről beszélnek. Szerintem ugyanis válogatottunk valós erejének megfelelően teljesített – kihozva magából a maximumot. A végső sorrendre tekintve ez nyilvánvaló. A négy előttünk végzett alakulat egyszer-kétszer, kegyelmi állapotban játszva verhető, de összességében erősebb nálunk, a hátunk mögött záró tizenkilenc gárdából bezzeg kapásból felsorolok hatot-nyolcat, amelytől bármikor kikaphatunk. Ez inkább a sportág, az egyre sűrűbb derékhadból fakadó esetlegesség és kisebb részben a mi együttesünk sajátossága is. A kétnaponta meccs ritmus a harmadik évezred „atomkézilabdájában” egyébként is mindenkit kizsigerel, az egyenletes teljesítmény legfeljebb már ábránd, elméleti lehetőség. A megmagyarázhatatlan, vállalhatatlan mélypontok és ingadozások viszont eltünedeznek; nincs már 17–3-ra elbukott első félidő, mint az eddigi rekordot jelentő, 1998-as Eb spanyolok elleni csoportmeccsén, és a kapitánynak sem kell azzal kezdenie a nyilatkozatát, hogy „végre ismét ráleltünk a lelkesedés fonalára”. (Megtörtént, a nem túl profi tolmács a sajtótájékoztatón meg is jegyezte: Kösz szépen, ezt hogy fordítsam le?) A fonal ugyanis folyamatosan kézben van. Így aztán az sem fordulhat elő, mint néhány éve, hogy a csapathotelben, a reggelihez készülődő játékosaink meglátták a dánokat, élükön Mikkel Hansennel a svédasztalnál, és félreállva előreengedték őket; az aznap esti meccset abban a minutumban elveszítettük. A mieink ezen az Eb-n szerintem végképp ráéreztek saját erejükre, lehetőségeikre, hiszen minden korábbinál simábban elintézték Izlandot és szisztematikusan végigverték az egykori Jugoszláviát – mármint Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát és Montenegrót. Ez öt győzelem, ennyi sem jött össze még Eb-n soha, és a siker egyik legbecsesebb hozadéka maga a bizonyosság, hogy igenis képesek vagyunk rá.
Érdemes egy bekezdést szentelni a fiataloknak is. Annál is inkább, mert az utóbbi évek egyik fő – és jogos – kritikája, hogy az utánpótlás-évjáratokban elért diadalokat, azaz még inkább ezek hőseit nem sikerül „átmenteni” a felnőtt korosztályba. Ezúttal ebben sem volt hiba. A tavalyi junior-vb-ezüstérmes társulatból Palasics Kristóf, Fazekas Gergő és Imre Bence a nagyok között is egy csapásra húzóemberré lépett elő – Gergőt kissrácként csak „a Nándi fiaként” emlegették, lassan majd a közelmúlt kiváló kapusa lesz „a Gergő apukája”, Imre Bence még ki sem látszott a földből, amikor már a francia extraklasszis, balkezes szélső nyomán az Abalo becenevet kapta, mint utólag kiderült, nem érdemtelenül. Ilic Zoran ugyan ezúttal támadásban „köhögött”, de védekezésben nagyot küzdött, itt vannak a Krakovszki ikrek, és jönni fognak a többiek is, Lukács „Pepe”, Ónodi-Jánoskúti Máté, és ezzel máris egy szuszra nyolc nevet soroltam fel a tavalyi junior-vb-döntősök közül.
E berobbanásnak alapvetően két „titka” van: egyrészt kiváló egyéni képességű játékosok szerezték meg a tavalyi ezüstöt, nem csak csapatként funkcionáltak, nem pusztán az egységben volt az erejük, másrészt a felnőttkeretben nem űr fogadta őket, hanem rutinos, tűzben égett társak. Lékai Máté túl a harmincötön is kijelentette, élete egyik legfontosabb tornája volt ez az Eb, és ez minden rezdülésén látszott, ő aztán egy másodpercet sem alibizik, Vörösmartyt idézve „ront vagy javít, de nem henyél”. Ancsin Gábor pályafutása legjobbját futotta, és ehhez elsősorban saját kishitűségén kellett úrrá lennie. Bánhidi Bence, ha egészséges, olyan erős és rendíthetetlen, hogy az már némely játékvezetőnek is sok, ám e fizikai adottságok mellett árulkodó, hogy a szlovénok elleni pénteki helyosztó után azt találta legfontosabbnak megjegyezni: van jövője a magyar férfi kézilabdának.
Van bizony. Reméljük, nem is akármilyen. De garancia semmire nincs. Ezt a 2022-es, hazai rendezésű Eb fájdalmasan igazolta. Néhányszor összefacsarodott a napokban a szívem, amikor azon meditáltam, a mostanihoz hasonló szereplés mit ért volna otthon, két éve, de ezen már kár rágódni. Legfeljebb azt véssük eszünkbe: semmi sem automatizmus, egyetlen mérkőzést, gólt, sarokdobást sem adnak ingyen, mindenért meg kell küzdeni, különben egy pillanat alatt változik a kép.
Ráadásul nyakunkon az újabb próba, a márciusi olimpiai selejtező. 2008 óta dívik ez a kvalifikációs rendszer, és idén tavasszal először esik meg, hogy mindkét válogatottunk részese lehet. A mérleg eddig roppant kedvező, háromból három, hiszen 2008-ban és 2021-ben a lányok, 2012-ben a fiúk zártak sikerrel. A feladat rendre ugyanaz: három ellenfélből meg kell előzni kettőt. A férfiaknak ezúttal a Norvégia, Portugália, Tunézia trió két tagját. Kutya nehéz lesz. Akkor is, ha a norvégok kissé visszaesni látszanak. Akkor is, ha nem kizárható, hogy – a hölgyekhez hasonlóan – talán házigazdák lehetünk, mert nem hivatalos, de hiteles értesüléseink szerint a portugálok nem is adtak be pályázatot, és a norvégok is nyűglődnek, mivel a torna időpontjában az oslói és a trondheimi aréna is foglalt.
Nyitva van tehát az „aranykapu”. De a négyből három esélyes, ám csak két továbbjutó előtt, és a magyarok csak csúcsformában léphetnek be rajta. Hogy ismét nyomatékosítsam a helyzetet: garancia még így sincs semmire. Persze másnak sincs. Ez a modern versenysport, ez a mai kézilabda. Bizonyosak lehetünk viszont abban, hogy a németországi Eb-n látott magyar válogatottban a siker minden előfeltétele megtalálható. Ezt példázandó zárszóként álljon itt a mögöttünk hagyott két és fél hét legkülönlegesebb „akciója”: hétfőn 9.13-kor, Magyarországon megszületett Rosta Miklós kisfia – e néven „IV. Miklós” –, az ifjú apa természetesen derekasan kiörülte magát, majd indult is vissza Kölnbe, ahol aznap 20.30-kor már pályára lépett a németek ellen. Nem rendelték vissza – ő döntött így.
Hogy reggel is, este is, a legfontosabb helyzetben, a szerettei mellett a helye.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
