A Keresztapa és családja – Moncz Attila publicisztikája

ELÉG IDŐT TÖLTESZ A CSALÁDDAL? Mert aki nem tölt elég időt a családjával, az nem is igazi férfi.

Egyik kedvenc filmem, az „A Keresztapa” egyik legendás mondata ez, a Don Corleone szerepében hatalmasat játszó Marlon Brandótól, aki a maszkmesterek segítségével úgy húsz évet öregedett a szerep kedvéért. Amíg nem követték el ellene a merényletet (amit egyébként túlélt!), biztos kézzel, hihetetlen politikai érzékkel és megsüvegelendő kapcsolatrendszerrel irányította a család életét, amelyet – a maffiavilág keretrendszeréhez képest – nem is ért különösebb baj.

Idehaza akadt már olyan sportvezető, akit egyszer-egyszer Donnak szólítottak (bár ő maga a Padrét jobban kedvelte), de legkésőbb vasárnaptól az én szememben Chema Rodríguez az igazi Keresztapa. A kapitány családjaként tekint az immár olimpiai résztvevő magyar férfi kézilabda-válogatottra (hogy első vagy második számúként, arról inkább a feleségét és a gyerekeit kellene megkérdezni), és corleonei pozitív erényeket csillogtatva állította végre helyes pályára a társaságot, hívó szavára a fiúk bármennyi időt hajlandók eltölteni ebben a családban. Ennek alátámasztására elég a keddi Nemzeti Sportból Éles Józsefet, minden idők egyik legjobb magyar kézilabdázóját idézni, aki azért nem osztogatja szakajtószámra a dicséretet: „Chema Rodríguez ismét megmutatta kiemelkedő pedagógiai érzékét. Szövetségi kapitányként is világklasszis irányítóként gondolkodik, árad belőle a higgadtság, amit a válogatott játékosai látnak és éreznek, iszonyatosan fontos ez egy csapat életében.” És ahogyan az ő családjában is megvan a consigliere Tom Hagentől a megőrülésre hajlamos fiún, „Sonny” Corleonén át a végrehajtó Luca Brasiig mindenki. A bölcs tanácsadó szerepét ki merem osztani Nagy Lászlóra, a többit azért inkább mindenkire magára (és a csapatra!) bízom, de hogy össze lehet rakni egy teljes stáblistát, az nem is kérdés.

Pedig ez a társaság nagyon messziről indult, de most úgy tűnik, elképesztő messzire is juthat. Amikor lélekemelő, az én életemben máig viszonyítási alapot jelentő játékkal a 2012-es olimpia negyeddöntőjében megvertük Izlandot, eléggé szépnek tetszett a jövő. Egyrészt a sajátom, mert nem vertem szét a szerkesztőséget 14 másodperccel a lefújás előtt (meg aztán Lékai szinte dudaszós góljánál, illetve Pálmarsson utolsó „melléjénél”), amikor az egygólos előnyben lévő Izland hetest lőhetett, másrészt a csapaté is, hiszen korösszetételben közelítette a tökéletest (Pérez „Csárliék” ugyan már bőven mentek kifelé, de úgy látszott, jön az új generáció), ráadásul ott, Londonban még a hajrák vélt vagy valós magyar átkára is rácáfolt. Mert Fazekas Nándor megfogta Snorri Gudjónsson hetesét, Lékai Máté bevágta a kontrát, aztán a következő húsz percet már csak ki kellett brusztolni. Akkor az angol kommentátor szerint mi voltunk a „Mighty Magyars” (bizony, az Aranycsapat egyik beceneve hangzott el, hol máshol, mint Londonban…), aztán gyorsan leszálltunk a földre. Annyira, hogy a 2015-ös világbajnokságra már ki se jutottunk.
Én éppen akkoriban kerültem szorosabb kapcsolatba a sportággal, ami a szurkolás mellett immár munkát (a BL és az Európa-liga miatt főképp klubszinten) is jelentett. Meg persze mérget is, hiszen azért januári műsorrácsot sokkal élvezetesebb és szebb összerakni, ha világversenyes magyar válogatott meccsek vannak benne, nem pedig holmi brazil–spanyolok. Aztán ehhez jöttek még olyan „élmények”, mint 2016-ban a kilenc gólról elveszített Kielce–Veszprém Bajnokok Ligája-döntő, és 2018 őszén azon vettem észre magam, hogy világmegváltó beszélgetésbe bonyolódom az Építők egyik vezetőjével. „El kell menniük külföldre, meg kell érteniük. Ki kell mozdulniuk a komfortzónájukból. Tanulni kell, megismerni más kultúrát, hogy aztán jöjjenek haza és hasznosítsák. Patrikkal ez a célunk, és tudjuk, vissza is jön majd hozzánk” – nagyjából így tudnám összegezni a véleményét.

Azon túl, hogy Ligetvári Patrik tényleg hazatért és mára Európa egyik legjobb védője lett, más téren is bőven volt igazság a mondanivalóban. Ne legyünk álszentek, a sportba áramló pluszpénz sokakat elkényelmesített, a „több pénzért inkább ülök a kispadon, mint kevesebbért játsszak máshol” elve a légkört is mérgezte, pályafutásokat is képes volt visszavetni vagy megsemmisíteni. Nem mindenkinél érvényesült, hogy előbb be kell fektetni és csak utána lehet kasszírozni, a rövid távú extra profit vonzóbb volt, a játékhiányból pedig törvényszerűen következett, hogy a kereten belüli egészséges játékosáramlás lassan vagy sehogyan sem haladt. A régi zászlóvivők kihoztak magukból egy-egy nagy tornát, mint a 2017-es vb-negyeddöntő (szokás szerint azok az „átok” norvégok…), de azért világos stratégiát kívülről olykor átkozottul nehéz volt felfedezni. Aztán 2019-ben végre összeállt egy trió, amelyben hivatalosan Gulyás István volt a főnök, mellette Nagy László („mellékállásban” a szövetség alelnöke is volt) és Chema Rodríguez dolgozott még. Attól kezdve akadt két-két nagyon jó vb-nk és Eb-nk, mindössze épp a 2022-es, részben hazai rendezésű tornán sikerült „fejre állni”, de annak utóhatásaként alakult ki a ma már ünnepelt személyi struktúra. Hogy ma már az általam látott egyik legintelligensebb játékos, Chema az egyedüli szakmai főnök.

De rögzíteném: nem egyedül változtatott meg mindent, még ha ő is a fő mozgatórugója az egésznek. Biztos, hogy a politikumtól a szakemberekig sokan próbálnak kisebb-nagyobb szeletet kihasítani a sikerből, ám megjegyezném: a véletlenekben nem hiszek. Egyrészt az nem véletlen, hogy a 2012-es Izland-verést és a mostani olimpiai kvalifikációt a Fazekas, Ilyés, Lékai, Mikler, Nagy névsor csodaszépen összeköti. Csak Fazekasból már nem Nándor van, hanem Gergő és nem a kapuban, hanem irányítóként, Ilyés Ferenc csapatkapitányból a szövetség elnöke lett, Nagy Laci átlövőből csapatvezetővé avanzsált, Lékai Máté és Mikler Roland viszont továbbra is dirigál és elhárít. Csak már nem huszonévesen, hanem hamarosan a naplementébe ellovagló legendaként. Az utóbbi kettő miatt különösen megkönnyeztem a vasárnapi utolsó tíz percet. Higgyék el, ők nem csupán a kézilabdáért tett szolgálatuk miatt érdemlik meg az olimpiás búcsút, de az emberi nagyságuk miatt is. Tévésként mi nem tudtunk tőlük olyat kérni, amiben ne segítettek volna, pedig nyilatkoztak az ominózus Kielce-pofont követően is, de zágrábi KO után, üres csarnokban, fél órával a lefújás után is. Mert ugye a közönség a kudarc után is az övék, nem csupán a győzelmekkor érdemes tudomást venni róla.

Másrészt az sem véletlen, hogy jó néhányan belátták, muszáj külföldön is szerencsét próbálni. Amíg a 2016-os kontinenstornán vagy 2017-től az összes világbajnokságon két légiós szerepelt a válogatott keretében, az itthoni eufóriát megalapozó, 2024-es Eb-n hét, a mostani selejtezőn pedig – a párizsi Máthé Dominik sérülése miatt – hat. Ráadásul nem a futottak még országok futottak még sorozataiból jönnek haza, hanem például a Bundesligából, Spanyolországból vagy Lengyelországból, általában Bajnokok Ligája- vagy Európa-liga-résztvevő együttesekből. És közülük hatan (!) 26 évesek vagy annál fiatalabbak, mindössze a 34 éves Sipos Adrián lóg ki ebből a szempontból a sorból. Sőt, már tudjuk, a mostani keretből a nyáron Imre Bence (Kiel) és Krakovszki Zsolt (Wetzlar) is Németországba költözik, mindössze 21 esztendősen.

Ezzel összefüggésben pedig „harmadsorban” megjöttek a fiatalok. A tavaly az U20-as vb-n döntőt játszó csapatból Palasics Kristóf, Ilic Zoran, Krakovszki Zsolt, Imre Bence és Fazekas Gergő például Tatabányán is kerettag volt. Hogy ez mennyire tudatos folyamat, arról Chema egy 2023-as nyilatkozata árulkodik: „Mindig azt mondom, a válogatott egy család, de azt sosem mondtam, hogy kis család. Folyamatosan próbálunk új játékosokat bevonni, és szerencsések vagyunk, hogy vannak mellettük tapasztaltak is. Ezt a Krakovszki testvérek példája bizonyítja, akik nemrég még idegesek voltak, amikor először jöttek a válogatotthoz, most meg már ők is segíthetnek az újoncoknak, akik edzéseken nagyon jók, de szokniuk kell a rendszert.”

Miheztartás végett: az akkor még segítségre szoruló, újonc Imre Bencéből mára rocksztár lett, Chema pedig járja a Marco Rossi által kitaposott utat. A kispadról a szívünk felé.