Vitézek, hősök – Őri B. Péter publicisztikája

Nem szívesen lennék most a Kisvárda-szurkolók helyében. Bár akár örülhetnének is az ottani drukkerek. Hiszen a járási székhely futballcsapata története legnagyobb sikerét könyvelhette el a tavasszal, feljutott az NB I-be. De… Az eddigi három forduló során nem sok köszönet volt a szereplésében. Három meccs, három vereség, nulla szerzett, kilenc kapott gól, egyedül pont nélküliként utolsó hely a tizenkét tagú mezőnyben. Igaz, a fejlődés vitathatatlan. A Vidi és a Honvéd elleni 0–4-et követően vasárnap már csak 1–0-ra kapott ki az együttes a Szusza Ferenc Stadionban. A helyi hívők biztosan másféle javulásban reménykednek. Ám úgy tetszik, Révész Attila sportigazgató a két súlyos vereséget követően hiába küldte el a feljutásban jelentős érdemeket szerző Kondás Elemér trénert, a másodosztályú társasággal ellentétben a nem túl acélos légiósokkal teli mostani gárda még mindig vegetál. Arra most nem térnék ki, hogy a végül közös megegyezéses edzőbúcsú indokolt volt-e, Széljegyzetében néhány napja megtette ezt helyettem Thury Gábor kollégám. S különben is, bizonyosan azért került ilyen magas polcra a klubvezető, mert tudja, mit csinál.

A totális eredménytelenség kapcsán persze lehet hivatkozni a Kisvárda újonc mivoltára, arra, hogy az eddigi három ellenfél sorrendben a legutóbbi bajnokság első, negyedik és harmadik helyezettje volt, ráadásul mind idegenben. Az új stadion ugyanis nem készült el idejében, szombaton avatják a legnépszerűbb magyar futballcsapat részvételével, a Ferencvárossal. Az eddigi sikertelenség ellenére minden bizonnyal egyetlen szék sem marad üresen az arénában, s nemcsak az vonzza majd a nézőket, hogy kedvenceik történetük során először játszhatnak otthonukban NB I-es mérkőzést, hanem az is, hogy hiába lesz az előző sorozat ezüstérmese a látogató – Fortuna nagyon nem kedvezett a sorsoláskor –, tavaly októberben a Magyar Kupában a 32 közé jutásért kiverték a zöld-fehéreket. Igaz, akkor a Kisvárdában hét (!) magyar játékos kapott helyet a kezdőben, míg vasárnap Újpesten csak három. De, ismétlem, ez legyen a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiek gondja.

Ha az újonc játékosai nem is túl acélosak, egyik szurkolójuk Újpesten megvédte a becsületet. Egy regionális online magazin, a frissmedia.hu beszámolója szerint „A meccs közben verekedés tört ki. Egy UTE-drukker ugyanis odaszaladt a Kisvárda-szurkolók elé, majd letépte a transzparensüket, azonban egy kisvárdai férfi kiugrott a tribünjük előtt lévő háló alatt és bemosott neki egyet, védve a Várkerti Vitézek molinóját.” (Apró korrekció: a fővárosi csapat már nem azonos az UTE-val.). Ha a pályán nem is, a nézőtéren volt egy tökös csávó a vendégeknél…

S ha már e jelzős szerkezet, Sós Csaba szövetségi kapitány másfél évvel ezelőtt ilyen srácnak nevezte Milák Kristófot, a most 18 esztendős úszót, aki tavaly Budapest után vasárnap Glasgow-t is meghódította. Esetében a „tökösség” persze egészen más értelmet nyer: fiatalos, de rendkívül szimpatikus pimaszsággal robbant be a 2017-es vb-n, s szerzett ezüstérmet 100 méteren, most pedig az Eb-n nem volt kérdés, hogy az új pillangóúrfi nyakába kerül 200-on az arany, s még hol van a viadal vége.

Apropó: amire eddig nem volt példa, nyolc sportág Európa-bajnokságát rendezik egyszerre a skót fővárosban, s e multiverseny biztosan szép emlékként marad meg a magyar szurkolókban, még akkor is, ha a továbbiakban (e sorokat hétfőn délelőtt pötyögöm be a gépbe) már csak bukta lenne. Nem lesz! Szenzáció, hogy női tornában is felcsendült nemzeti himnuszunk. Egy szintén 18 éves magyar sportoló, Dévai Boglárka aranyérmes lett ugrásban. Egy átlagszurkolónak valószínűleg nem sokat mond a neve, annak ellenére sem, hogy tavaly ugyanebben a számban harmadik lett a kolozsvári Eb-n. Ritkán látni oly érzelmi kitörést egy-egy győzelem után, mint vasárnap, amikor Boglárka megtudta: ő nyert. Nem sírt, zokogott, ugyanis elsőként kellett a pódiumra lépnie, hibázott is, így végig izgulhatott, ott marad-e az élen. Ott maradt, mert annyira erős volt a gyakorlata, hogy a rontás ellenére ő lett a kontinens legjobbja. A felszabadult érzelmeknek nem tudott, s nem is kell gátat szabni. Tornában eddig csupán két Európa-bajnoki siker fűződött a magyar nők nevéhez: Ónodi Henrietta 1989-ben felemás korláton, míg Varga Adrienn húsz évvel ezelőtt szintén ugrásban lett a legjobb.

Aminek különösen örülhetünk, hogy a múlt hétvégén olyan sportágakban szólt a magyarokról a történet, amelyek világszerte nem a futottak még kategóriába tartoznak. Az év elején két teniszező, Babos Tímea és Fucsovics Márton bizonyította, hogy ezt a játékot is meg lehet tanulni, ebben is eredményesnek lehet lenni; a súlylökő Márton Anita fedett pályán a magyar atlétika első világbajnoki címét érte el; az egyre népszerűbb rövid pályás gyorskorcsolyázásban pedig a téli olimpiák történetének első magyar aranyérmét megszerző férfiváltó tagjai miatt kellett nagyon-nagyon sok szurkolónak zsebkendőt keresnie. Senkit meg nem bántva, és maximális kalaplengetés azon versenyzőknek, akik a máshol népszerűtlenebb sportágakat űzik, s győzelmeikkor hatalmas boldogság tölt el bennünket, mégis, ha bevalljuk, ha nem, az atlétika, tenisz, torna, úszás más kategória. Azt most nem részletezném, hogy anno Magyarországon miért a világszerte kevésbé kedvelt sportágakat részesítették előnyben, legyen elég annyi, azokban könnyebbnek tetszett sikereket elérni, így bizonyítható volt a szocialista sport ereje.

S hagyva a múltat, valóban csak örülni lehet, hogy egyre többen sportolnak, annak ellenére, hogy egyre gyakrabban szembesülünk a riasztó ténnyel: sokak örök szerelme már réges régen nem ép testről és ép lélekről szól. Életünk ezen kedvelt része is üzlet lett, a pénz uralma a meghatározó, ahogy Pál apostol írja Timóteushoz írt első levelében: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek…” A sport ma már nemcsak a kultúra, a szórakoztatóipar része is, s mint ilyen, egyre több a mellékzöngéje. Irdatlan fizetések, dopping, fogadási csalások, az értékrend teljes felborulása. E folyamat szinte megállíthatatlan, s naiv meg álságos feltételezés lenne azt hinni, hogy a sport ki tudja vonni magát a XXI. század mételyeiből. Egyes sportágakban modern kori gladiátorharc zajlik, a nép, akárcsak Rómában, lelkendezik, szurkol, tapsol, bálványokat emel. S bizonyára, ha nehéz is, ezt így kell elfogadni. Az más kérdés, hogy mindez hová vezet, meddig marad meg a profi sport; egyes szakértők szerint hamarabb, mint az évszázad vége, elfelejthetjük.

Addig azonban szerencsére van idő, s bizony még mindig így van: a szurkolónak, ha gyönyörű gólt lát, világcsúcsnak tapsol, meglepetésgyőzelemnek ujjong, nem az jut először az eszébe, hogy a versenyző miként jutott el idáig, hogy egy nap annyit keres, amennyit ő néhány esztendő alatt, hogy milyen segítséget vett igénybe. Nem, a játékok fantasztikus varázsa még mindent felülír. Annyira azért legyünk naivak, hogy higgyünk abban: a sport mindezek ellenére hasznos, szükséges, s ugye láttunk már csodákat, lehet, hogy megfordul a trend.

S itt térnék vissza a Kisvárdához. Az ország távoli szegletében is ebben bíznak, megfordul a trend. Valószínűleg – bár, ugye, minden megtörténhet – még nem most szombaton, egy újoncnak különben is nem a Ferencvárost kell megvernie. Győzni egy esélyesebb csapat ellen persze könnyebben lehet, mint változtatni a szemléleten. Nem dolgom tanácsot adni, azonban kíváncsian várom, olvashatok-e a futball kapcsán is a „Várkerti Vitézekről”.