Szelídíthetetlenek – N. Pál József publicisztikája

Az ultráról nekem ifjúkorom mosóporreklámja jut eszembe legelébb („Ha majd az ultra/kerül a pultra...”), ám hogy a labdarúgással kapcsolatosan mikor hallottam először, nem tudom. A szó azt jelenti, „túl valamin” (non plus ultra = valaminek a legfelsőbb foka), hogy egy jelenség, érzület legradikálisabb kifejezési formájáról van szó éppen. Ilyen értelemben az ultra létezésével, önkifejezésének módjával demonstrálja saját lényegét, amit föladni képtelenség, hisz önmaga értelmét számolná föl, ha ez bekövetkezik. Az ultra, ha élni, túlélni akar, nem alkudhat, nem egyezkedhet ezek szerint, az utolsó lélegzetvételig védenie kell önmagát, egy csoport identitásának elemeként is persze.

Okos tanulmányokban olvasható – például Balázs Gáboréban a Replika 2008. szeptemberi számában –, hogy az ultramozgalom a hatvanas években indult (az első, önmagát így nevező csoport a Milané volt 1968-ban), mint megannyi posztmodern dolog általában, ami az értékviszonyokat, magatartásformákat alaposan át is rendezte aztán. Kialakulásának háttere – az elidegenedés új formáit felülírni szánó identitáskeresések egyikeként – jól leírható ma már, az meg, hogy a labdarúgáshoz kötődött, magától értetődő lehet. A futball az a játék ugyanis, amely egy – lokális, etnikai, vallási stb. – csoport azonosságtudatát rendszerességgel (hétről hétre) látványosan (átélhető módon) fejezi ki, amely nagyszámú közönséget érint, így társaslélektani hatása túltesz mindenen. Ehhez az érzülethez tartozni oly önbecsülést, érzelmi biztonságot jelent, ami az emberi vágy alapigénye volt mindig, midőn nem létezett még labdarúgás, akkor is.

Ami a mozgalmat ismertté tette s radikalizálta egyben, a korban eluralkodó vizuális média volt természetesen. A televízió a mérkőzést nem személyesen látó embernek is mintákat adott. Nemcsak a hajviselet, az öltözködési szokások terjedtek el, hanem az ellesett mozdulatok, gesztusok is, egyre mániákusabban. Gondoljunk a gólöröm módosulásainak ragályára például. Alberték összeölelkeztek, esetleg egymás nyakába ugrottak, aztán mentek tovább, a hetvenes évektől jöttek a koreográfiák, amelyek a tudatfelfüggesztő mintakövetés látványos alkalmaivá lettek mára, az ellentábort csendre intő ujjtól a fülkagylózáson át a szívecskék modoros mutogatásáig és egyebekig. A média ural mindent – a szavakra, a gesztusokra rótt parancsokat is –, és súllyal befolyásolja a szurkolói szokások alakulását is, bizony.

Azt az összetett – társadalmi, szociológiai, lélektani – jelenséget, amelyet a mozgalom hozott, a média terjesztette, tette globális mintává tehát, amitől aztán szabadulni igyekeztek egy idő után. Azok főleg, akik sikerüket, befolyásukat szintén a médiának köszönhették. Mert a futball jelenségei, a szurkolói szokások gerjesztett változása hozta a pénzt egykor, ma meg – így tapasztalják – e jelenség kiszorítása, új szokásokkal való felváltása hozza ugyanazt. E szándék megfordíthatatlan, a sikerparancsba zuhant törvény diktálja az ütemet, s benne a méltóságra (mondj nemet a rasszizmusra), a szabad munkavállalásra hivatkozó érvek (Bosman-szabály) tobzódnak ma már, átlátszóan álszent módon is olykor. Mert a cél nem változott: pénzt, egyre többet, hiszen nincs az az összeg, amely el ne bírna fogyni egyszer! Így gondolkodik a FIFA, az UEFA, így a klubelnök, az edzők és a játékosok többsége is, csak a szurkoló meg az ultra nem képes így gondolkodni továbbra sem.
Az ultrát (aki nem keverendő össze az angol gyökerű futballhuligánnal), nem a pénzben mért siker vezérli, neki a labdarúgás sosem lesz üzlet, valamiféle globális Kánaán ígérete. Számára a játék egy életérzés átélésének, bemutatásának alkalma, a klub az önazonosság lecserélhetetlen tere, bázisa. S mivel e sportág harc, az identitás megélésének a „másiktól” való különbözés folytonos kifejezése is e létmód része törvényszerűen. Az ultra ezért képes határtalanul (a „legfelsőbb fokon”) szeretni és gyűlölni egyaránt. E létmód kellékei, motívumai módosultak az idők során, s el is torzulhattak persze, olyan verbális s látványelemekkel dúsulva fel, amelyek a sajátos interakciós téren kívül elfogadhatatlanok, s azok számára, akik eme életérzésnek, létmódnak nem részesei, elfogadhatatlanok a térben is.

Amit az ultra a lelátón ad (önmagát!), hangulatnak nevezik. E szót papagájként ismételgetik ma már, akinek ez fontos, erre vágyik vagy ezt hiányolja rendszerint, holott – kívülállóként vélem így! – csak aki részese, annak tetszik az egész igazán. Az ultra azért gerjeszti a hangulatot, mert nem létezhet nélküle. „Ott ugrálsz, üvöltesz, nyomod a tüzet, a füstöt befelé, a pályából semmit sem látsz, de tízen zuhannak a nyakadba, ha a csapatod gólt szerez, s akkora katarzist élsz át, ami semmihez sem hasonlítható. Na, ennek van vége!” Debreceni barátom, az ultramozgalomról tán legtöbbet tudó Sándor Mihály futballtörténész írta ezt néhány éve nekem, az MLSZ intézkedésein méltatlankodva persze.

Hát, igen! Az MLSZ intézkedései, a csúnya beszéd, az etnikai kirekesztés, a rasszizmus tiltása, ahogy a szabályzat 40. paragrafusa mondja. Tudott, hogy a szövetség nemzetközi előírásokra hivatkozik minduntalan, s hogy a rasszizmussal szembeni zéró tolerancia a FIFA 2001-es Buenos Aires-i kongresszusa óta kiemelt programmá lett, ám e folyamat hátterét az 1990-et követő évek futballgazdasági robbanása határozta meg igazán. Ahogy a labdarúgás globális üzletté vált, minden ezt gátló jelenség fölszámolandónak ítéltetett. Jó, a Heysel- és a Hillsborough-tragédia tapasztalatai is kellettek, ezt elismerem, ám az új célhoz, amit a Bajnokok Ligája, a Premier League létrehozása jelzett, az ultrák száműzése hozzátartozott. Az ultra mindig lokalitást fejez ki ugyanis, ami a Távol-Keleten visongó „rajongók” számát nem gyarapítja, a csendes, de módos nézőt „elriasztja”, ráadásul fogyasztónak is alkalmatlan, aki ugyan áldozatot hoz csapatáért (drága utazások), de egyetlen ütött-kopott mezzel, sállal beéri általában. Vele az üzlet nem növelhető, így a kilencvenes évekkel kezdődő idő a mozgalom alkonyává lett. (Nálunk persze – hiszen a rendszerváltozás táján „gyűrűzött be” hozzánk – a fénykora inkább!)

A gyűlölet visszaszorításának céljával nem vitázom természetesen. Meglehet, alkati dolog, de nekem már a „mocskos lilázás” is igen sok, ám szeretnék elmondani valamit. A vonzódását és ellenszenvét minden idegszálával kifejező ultra – abban a térben, amelyben ultraként létezik – szinte ösztönlényként viselkedik. Megváltoztatni úgy reménytelen, ahogy a nyájat terelő pulit arra idomítani, hogy ne ugasson már. Az ultra a meccs – önnön létének demonstrációja – idején érzelmi függőségben él, azt, hogy a bírót, az ellenfelet szidhatom, de a „másságokat” már nem, képtelen szétválasztani. Az ultra sokkolni akarja az ellenfelet a legsértőbb szavakkal is, s akár a felhevült veszekedő ember, oda szúr, ahol a legjobban fáj. Nem azért huhog, mert fekete embertársát megveti általában (nyíltan rasszisták is vannak köztük persze), hanem azért, mert a csapatáért való odaadásának „ellenpontját” csak így képes abban a pillanatban kifejezni. (Ha klubjának színes bőrű játékosa örömet szerez neki, imádni fogja a végtelenségig.) Be kellene látni: az ultrát csak megcsonkolni (de akkor már nem ultra!), elüldözni lehet, megszelídíteni nem.

Nagy baj, hogy a megfelelés igénye a nézőszám emelkedését itt nem hozhatja el. Nálunk nincs a fogyasztás parancsához igazodni képes potenciális meccslátogató tömeg (el kell érni, hogy a néző „reklámzabálóvá” váljék, mondta Muszbek Mihály!), s nincs persze közönségvonzó játék sem egyelőre.
Marad az újabb időben „a” derbinek nevezett FTC–Újpest összecsapás – esküszöm, 1990 előtt senki sem hívta annak –, s most, hogy az európai szisztémára hivatkozó döntnökök szerencsére visszakoztak némileg, tán ezen is elgondolkozhatunk.