Búcsúmesék – Malonyai Péter publicisztikája

Indulatokra hajlamos (futball)világunkban dicséretes békességben vált el Böde Dániel és a Ferencváros. Miközben a csatár elmondta, hogy a szív (Fradi) és az ész (játéklehetőség) csatájából az esze került ki győztesen, a klub a szerződése lejártától függetlenül elengedte. Az eset azért is figyelemre méltó, mert a Ferencvárostól többnyire viharosan távoztak legjobbjai.
A sort Schlosser Imrével (1889–1959, válogatottság: 48/FTC, 18/MTK) kezdem. A ma
A sort Schlosser Imrével (1889–1959, válogatottság: 48/FTC, 18/MTK) kezdem. A ma

gyar futball legendás Slózija 1915 decemberében közölte, hogy elmegy, nem akárhová, a rivális (akkoriban inkább ellenség) MTK-ba. Az ok – elmondása szerint –, hogy a Fradi-vezér Malaky Mihály visszautasította kérését, hogy pluszjegyet kapjon az Üllői úti magyar–osztrákra. Hivatali főnökének akart kedveskedni, aki mindig tolerálta, ha futballkötelezettségei miatt távol maradt a munkahelyéről. Szó szót követett, Malaky vérig sértette a klasszist, ő elégtételt követelt, hiába, így meg sem állt az MTK-ig. A kortársak szerint indulatai műviek voltak, Brüll Alfréd MTK-elnök némi készpénz fejében ösztökélte a lépésre. A Fradi profi váddal illette, csapkodtak az indulatok, végül az FTC visszavonta a feljelentést, Slózi az MTK-é lett. Aztán 1926-ban egy idényre még visszatért az Üllői útra, de ezt csak a tények kedvéért.

Turay Józsefnél (1905–1963, válogatottság: 28/FTC, 20/MTK)) szintén a pénz volt a főszereplő, a Suttyó becenévre hallgató klasszis 1933-ban vette a kalapját, s ment a Hungáriához. Kétezer pengőn múlott, annyi kölcsönt kért a Ferencvárostól, hogy ne jöjjön zavarba a házépítése során. A huzavona itt sem hiányzott, ám pénzt nem kapott, így ment. „Mindent megtettem a Ferencvárosért, ameddig a Ferencváros mindent megtett értem” – mondta a Hungária úton is kedvenc klasszis, aki – ez is kortársi megjegyzés – azért vette a kalapját, mert nehezen tűrte az új csillag, Sárosi „Gyurka” egyre növekvő népszerűségét, nem annyira a drukkereknél, mint a vezérkarnál. Ezzel együtt a Hungáriában játszva sem tagadta ragaszkodását korábbi klubjához („Fradista vagyok ma is”), ám joggal tette hozzá: „Nem hiszem, hogy akad valaki, aki becsületesebben küzd a kék-fehér színekért, mint én.”

Ugrás az időben: 1968. Az átigazolási időszak szenzációja, hogy Mátrai Sándor (1932–2002, válogatottság: 81/FTC) elhagyja a Fradit. Az előzmények 1965-re nyúltak vissza, amikor a New York-i tornáról hazatérő játékosokat meztelenre vetkőztették a ferihegyi vámvizsgálatnál csempészés gyanújával. A bejelentés a csapaton belülről érkezett, s csakhamar elterjedt, hogy Mátrai dobta föl a többieket. Nem így volt, ám az öltözőben érthetően vezér Albert Flórián elhitte a vádat, s ettől kezdve nem állt meg előtte a klasszis középhátvéd. Hosszan húzódó kutya-macska viszony lett közöttük, jellemző, hogy még az 1967-ben érkező, pedagógusnak sem utolsó Lakat Károly edző sem tudta elérni, hogy ne legyenek barátok, ám viseljék el egymást. Nem ért célt, így végül éppen ő mondta Mátrainak 1967 végén, hogy menjen.

A hátvéd ekkor 35 esztendős volt, jól jött neki az Egyetértés hívása, a klub jóvoltából ugyanis kitanulhatta a vendéglátóipari szakmát, gebines üzlethez juthatott, ami biztosíték lehetett arra, hogy ne legyenek anyagi gondjai. A korabeli sajtó szőrmentén megemlítette „a csapatban olykor kipattanó ellentéteket, (…) amelyeket a pletyka csak »Albert kontra Mátrai«-ügyként suttogott”, ám a játékos erre nem reagált, életkorára és jövőjére hivatkozott. És arra, hogy nem hagy űrt maga után: „Két nagyszerű hátvéd nőtt fel mellettem: Szűcs Lajos és Páncsics Miklós”.

Akik – hiszik, nem hiszik – vihart kavarva jöttek el az Üllői útról.

Szűcs (1943, válogatottság: 14/FTC, 23/Bp. Honvéd) 1969 decemberében bejelentkezett a Bp. Honvédhoz. Nem hívták, ment. Persze hogy tárt karokkal fogadták. „Valami megszakadt, régi barátok kerültek szembe egymással, és utóbb már a pályán sem volt egyetértés” – nyilatkozta akkor. Később hozzátette, hogy „Lakat Károlyt egyszerűen padlóra küldték”, de arról nem beszélt, mi történt pontosan az edzővel, akihez kötődött, nála lett válogatott és olimpiai bajnok (1968). Váltani akart, és nem marasztalták, ami szintén jellemző. Viszont nem adták ki, egy évet ki kellett várnia. A Népsport pedig ítélkezett, pellengérre állítva a vezetőséget („Eszébe jutott-e ezzel kapcsolatban az egyesület felelőssége?”) és a futballistákat („A játékosoknak eszükbe jut-e, hogy mindazért, ami a szakosztályukban történik, ők is felelősek?”) egyaránt.

Páncsics Miklós (1944–2007, válogatottság: 37/FTC) szintén a Bp. Honvédot választotta. Nem önszántából, pontosabban voltak előzményei, nevezetesen Dalnoki Jenő érkezése a Fradi kispadjára (1973). Az edzőnél Bálint László volt a tuti középhátvéd, így Páncsics hátrébb szorult. Azt rebesgették, hogy Dalnoki a védelem bal oldalán számolt vele, ám ő nem vállalta. Nem így volt. „Fel sem merült annak a lehetősége, hogy szélsőhátvédet játsszak a Fradiban. Dalnoki kijelentette, hogy inkább Gerendást visszahívja az öregfiúkcsapatából, mintsem engem játszasson” – emlékezett később, elmondva még, hogy egyszer sem veszett össze az edzőjével, aki egyszerűen nem volt rá vevő.
Talán a legkülönlegesebb Ebedli Zoltán (1953, válogatottság: 12/FTC) esete. Ő is edzői áldozat az Üllői úton, Vincze Gézáé, aki 1984 nyarán átadólistára tette. Július közepén robbant a bomba: a játékos az Újpesti Dózsát választja, a Fradi végül kiadta, Vincze pedig mondta: „Vannak, akik azt vallják, hogy Ebedli nélkül nincs Ferencváros és így tovább. Nos, ez a fajta nosztalgia visszahúz. Ez nem viszi előre az ügyet.” Ebedlinek volt humora, hogy éppen a Megyeri útra ment, de tudta, mit csinál, hiszen a soros derbin a Népstadionban maradandót alkotott. A meccs előtt megkérdezték tőle, akar-e játszani, persze hogy akart, erre a meccsre készült, hogy rácáfoljon Vincze Gézára. Sikerült. A 15. percben gólt lőtt, majd kirohant a Fradi-tábor elé(!) ünnepelni. „A Fradit mindig imádtam, az a mámor akkor Vincze Gézának szólt” – magyarázta később, elmondva még, hogy talán sohasem volt olyan felszabadult, mint akkor. Lehetett, mert nemcsak visszavágott, hanem remekül is futballozott. A Képes Sportban Novotny Zoltán azt írta, hogy „a mezőny legjobbjaként száguldotta be a pályát, osztogatta jobbnál jobb labdáit”. Az is elégtétel lehetett neki, hogy a bajnokság végén visszahívta a Fradi. Persze akkor már nem Vincze volt az edző, Dalnoki Jenőt is rehabilitálták. Az ötödik helyen záró csapatban 19 meccsen játszott és egy gólt lőtt, így fejezte be NB I-es pályafutását.

Bár nem kötődik a Fradihoz, ha már átigazolás, nem tudom kihagyni kedvenc esetemet, Sipos Ferenc (1932–1997, válogatottság: 57/MTK, 20/Bp. Honvéd) történetét. Őt nem küldték, nem sértették meg, azért váltott klubot 1963-ban, mert a barátja, Tichy Lajos hívta. A Bp. Honvéd klassziscsatára beszélte rá az átigazolásra, ő pedig vállalta még az egyéves kivárást is, pedig ritka bravúrral dicsekedhetett: 1957. szeptember 15. és 1963. május 19. között a magyar válogatott egyetlen meccsét sem hagyta ki, sorozatban 57-szer játszott. Ezt a szériát szakította meg a barátság kedvéért, amiről persze nem beszélt. Viszont kapott hideget-meleget. A Képes Sport szerint „sokan azt mondhatnák most erre: miért is ügy ez egyáltalán? Nálunk amatörizmus van, oda megy a játékos, ahova akar.” Igen ám, de akkor mi lesz „a sporthoz illő szellemmel” meg a hűséggel, a hálával, a baráti összetartozással. Sipos elmondhatta volna, hogy éppen ez az, ám úgysem értették volna. Csak Sándor Csikar tudta, mi a dörgés: „Sokat tett az MTK-ért, éppen ezért helyes lenne őt kiadni.”

Ahogy Bödét is helyes volt. Akinek – tanulság helyett talán megteszi – sok sikert kívánok Pakson (is).