Életfogytig után – Malonyai Péter publicisztikája

Nehezen tudom elképzelni, hogy ne essen ki az MTK az NB I-ből. Nem örülök neki, mert elfogult vagyok a klub iránt, elvégre első futball­emlékeimet a csapatnak köszönhetem, nagyapám tősgyökeres drukker volt, gyerekkorom meghatározó játékosai közül többekkel mindmáig jó viszonyban vagyok, akik pedig már nincsenek közöttünk, azokat őrzöm jó emlékezetemben.

Hogy mi az oka a mostani (vagy az időnkénti) vesszőfutásuknak, nem az én tisztem megfejteni, az viszont feltűnik, hogy az MTK kispadjára kerülő edzők kékben és fehérben gyengébben teljesítenek, mint korábban másutt. Hogy miért? Ez is nagy kérdés.

Az utolsó maradandót produkáló mester Garami József volt. Első korszakában (1996–1998) bajnok lett a csapattal és kupagyőztes, másodszorra több mint egy évtizedig irányított (2004–2015), bajnoki címet ezúttal is szállított.

Nem véletlen, hogy 2013-ban egy 4. hely és az újabb szerződéshosszabbítás után Domonyai László klubigazgató így beszélt: „Garami József teljesítménye magáért beszél, csodálatos munkát végzett a fiatalokkal, ismét hat-hét újoncot épített be zökkenőmentesen az akadémiánkról. Nyártól ismételten ez lesz a feladata, miután megújítottuk vele a mindig egy évre szóló újabb szerződését. (...) Az MTK-kispad a számára életfogytig plusz két évig foglalt.”

Ehhez képest két esztendő múlva a 3. hely és az európai kupaindulás birtokában jött a bejelentés, hogy „Garami József úgy döntött, vezetőedzőként nem folytatja”. Ezt is Domonyai László közölte, az pedig túlzás, hogy „úgy döntött”. Szerintem inkább kénytelen volt úgy dönteni és elfogadni, hogy szakmai igazgatóként legfeljebb az NB III-as csapatig terjed a hatásköre. Bizonyíték lehet, hogy a váltásról szóló sajtótájékoztatón a mesteredző nem jelent meg. Nem hallhatta, hogy utódjával, László Csabával hat évre (!) kötöttek szerződést, ami nyilván jól jött neki a végkielégítésnél, amikor 19 meccs után menni kényszerült. A Garami-féle életfogytiglanhoz (plusz két év) pedig legyen elég annyi, hogy László Csaba már litván szövetségi kapitányként (2012–2013) tárgyalt az MTK-val, s végül a klub játékosmegfigyelője lett. Meglátásom szerint elő volt készítve az érkezése.

A távozása is, hiszen amikor 2016 februárjában menni kényszerült, sokak szerint csak idő kérdése volt a menesztése. Mesélték, hogy Domonyaival alig beszéltek egymással, ráadásul a játékosok sem fogadták el, „a hangulat enyhén szólva sem volt ideális” – írta a Nemzeti Sport. Adalék ehhez, hogy miközben mesternek szólíttatta magát, megtiltotta, hogy Kanta Józsefet a megszokott Józsikának hívják. „Ő József!” – szögezte le ellentmondást nem tűrően. Miközben a kérdésre, hogyan érzi magát a Hungária körúton, így felelt: „Kiválóan. Szerencsére gyorsan kialakult a jó közösség, az egymás iránti tisztelet.” Neki legyen mondva – az őszintesége is.

László a 7. helyen adta át a csapatot, jött az örökös beugró Teodoru Vaszilisz, akivel 4. lett a végén az MTK, ami elég volt ahhoz, hogy vezetőedző lehessen. Idei-óráig, ugyanis a következő bajnokság (2016–2017) felénél felállították, a kieső helyen álló együttest az agárdi akadémia főnöke, Tamási Zsolt vette át. „Immár nemcsak Fortunában, a munkában is bíznunk kell” – mondta, ám a végén így is kiestek a kék-fehérek.

Feczkó Tamás (2017–2019) következett a sorban. A Balmazújvárosban maradandót alkotó (feljutás az NB I-be) edzővel fölényesen lett bajnok a csapat az NB II-ben, ám 2019 márciusában (kieső hely) már az volt a közlemény, hogy „Feczkó Tamásnak köszönjük a munkáját, további karrierjéhez sok sikert kívánunk!” Lucsánszky Tamás ült le a kispadra. „Olyan kihívás előtt állok, amelyért húsz évig dolgoztam. Edzői pályám csúcsa ez a feladat” – vallotta, Polyák Balázs sportigazgató pedig hozzátette: „Csak olyan szakember jöhetett szóba, aki képes azonosulni az elképzeléseinkkel.”

Igen ám, de a futballban a filozofálgatásnál fontosabbak az eredmények, Lucsánszkynál kilenc meccsből három pont volt a mérleg. „NB I-es tagságunkat a legkevésbé sem a pályán veszítettük el, ebbe egyéb körülmények is belejátszottak, de azt kell mondanom, az érdemeink szerinti helyen zártunk” – búcsúzott.

Tehát újra az NB II, és persze új edző: Michael Boris (2020–2021). A magyar futball korábbi utánpótlásfőnöke a japán másodosztályban, a Tokio Verdy csapatánál volt ezt megelőzően – másodedző. Az MTK-t viszont visszavezette az NB I-be, miközben a kupaelődöntőig jutott vele, sőt, 7. lett a csapat a legjobbak között. Ami azért figyelemre méltó eredmény, mert a koronavírus-járvány nem kímélte a társaságot, amelynél nem csupán a dumákban, hanem a pályán is látszott (némi) stílus.

Ehhez képest „az MTK Budapest vezetősége a lezáruló szezont értékelve arra jutott, hogy csapatunknak új impulzusokra van szüksége a folytatásban. Ennek megfelelően a következő szezont új vezetőedzővel kezdjük” – szólt az immár hagyományos bejelentés, s megjelent Giovanni Costantino, aki Marco Rossi folyamatos segítőjeként, főként videoelemzőként lett ismert mifelénk, miközben volt edző Finnországban is, az Aland United női csapatánál.

„Az MTK Budapest nemcsak a fiatal játékosokban, hanem a fiatal edzőkben is bízik. Hiszünk Gio­vanni Costantinóban és abban, hogy közösen sikeresek leszünk” – így Polyák sportigazgató, az pedig feltehetően az edző szertelen fiatalságával magyarázható, hogy engedte már akkor bejelenteni a váltást, amikor még Rossival és a válogatottal dolga volt az Európa-bajnokságra készülve. A szövetségi kapitány azonnal kitette a stábból, de legalább nyugodtan alapozhatott méretes feladatára.

Amely végül nyolc meccsből állt. A zalaegerszegi vereség (8. forduló: 0–2) után pedig: „Reggel csörgött a telefonom, szóltak, hogy menjek ki a stadionba, majd amikor leültem az asztalhoz, Polyák Balázs sportigazgató közölte, hogy az elnök úgy döntött, mással képzeli el a jövőt... Nem különösebben magyarázták meg a lépést” – mondta a Nemzeti Sportnak Costantino. Csak a tények kedvéért: az MTK akkor a 7. helyen állt, három pontra a dobogótól, s négyre a kieső helytől.

De jött Márton Gábor, aki 2021. november 11-én azzal nyitott, hogy nem szeret nyilatkozgatni, azt szereti, ha az eredmények beszélnek helyette. Mindenfajta elemezgetés helyett ennek fényében tessék ránézni a tabellára. Mert ugyebár mondhatja az edző visszatérően, hogy „minden tekintetben felülmúltuk ellenfelünket”, ha vereség a vége.

Itt tartunk, pontosabban tart az MTK. A klub falja az edzőket, ami végül is magánügy a szabad munkavállalás korában, az viszont feltűnő, hogy Garami József után, tehát hét esztendeje nem tudtak emlékezeteset nyújtani a mesterek a Hungária körúton. Mondhatják, hogy elfogult vagyok Garamival, ami igaz, de a számok is megtámogatják, hogy ő legyen a mérce. Elvégre 2004 és 2015 között 299 meccsen ült az MTK kispadján az NB I-ben, így ért el 59.91 százalékos produkciót. László Csabánál 19 mérkőzés/55.26 százalék ez az adat, Tamási Zsoltnál 14/48.4, Feczkó Tamásnál 24/45.83, Lucsánszky Tamásnál 9/11.11, Michael Borisnál 33/46.97, Giovanni Costantinónál 8/43.75, Márton Gábornál 16/34.38, az örök beugró Teodoru Vaszilisznál pedig 37/41.42.

Biztosan mindennek oka van, ami a Hungária körúton történik, kívülállóként nem is kell mindenről tudnom, ám feltűnő, hogy az előzőekben szereplő edzők közül egyetlenegy akad, akinek teljes idény jutott az NB I-ben, nevezetesen Michael Boris. Hogy nála látszott valamennyire, hogy mi is a dolguk a játékosoknak a pályán, lehet(ne) véletlen is, ám lassan-lassan már az lesz a tradicionális MTK-módi, hogy kiesik (2017), feljut (2018), kiesik (2020), feljut (2021).

„Őrült beszéd: de van benne rendszer” – bújok a Hamletből Polonius mögé, akinek szintén volt filozófiája, ha sekélyes is

Mégsem javaslom edzőnek a Hungária körútra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!