Utazás az alma körül – Malonyai Péter publicisztikája

Előnye és hátránya is van annak, ha a gyerek hasonló közegben igyekszik érvényesülni, mint az apja. Saját példám is bizonyítja, hiszen pályám elején sokáig voltam a „kis Malonyai”, még úgy is, hogy a szellemi élet (fogalmazok nagyképűen) más és más területén igyekeztünk hasznot hajtani. A részletek itt mellékesek, csak azért említem az egészet, hogy igazoljam: nem vagyok teljesen járatlan a témában. Perdöntő véleményem azonban így sem lehet, hiszen mindenki – apák és fiúk egyaránt – a saját bőrükön tapasztalják meg a műfaj előnyeit és hátrányait.

Az esélyegyenlőséget előtérbe állítva ugyanis lehetnek buktatók. Szűkítsük a kört a futballra, ahol, ha az apa nevet szerzett magának, a gyerekre óhatatlanul is jobban figyelnek az edzők, vezetők. Hosszú távon persze kiderül a frankó, elvégre nem a szülő lép pályára, legfeljebb annyit tehet – és gyakran tesz is –, hogy igyekszik megdumálni a nevelőket, hogy figyeljenek már jobban a gyerekre. Megtehetik már csak azért is, mert a megszólítottak többnyire a kortársaik, esetenként együtt játszottak, ellenfelek voltak, magyarán nem nehéz szóba elegyedniük egymással. Hogy mennyire erőszakos a szülő, hajlik-e az agitációra az edző, az éppen úgy alkat, személyiség kérdése, mint annyi minden más a sportban (is). Egyébként pedig ne legyenek illúzióink, mondhatnak az edzők akármit, mindegyiküknek vannak kedvencei, akkor is, ha nincs sehonnan semmiféle nyomás.

Az első emlékem a témában Palicskó Tiboré és fiáé, ifjabb Palicskó Tiboré. Amikor az apa az MTK edzője lett (1970), kérte, hogy 19 esztendős fiát engedje el a klub. Nem engedte, ezért közölte, mindent megtesz azért, hogy beépítse a gyereket a csapatba, elvégre nem csupán edző – apa is. Nála mutatkozott be az első csapatban a gyerek, háromszor játszott nála, mindháromszor csereként, ami azért önmérsékletre vall. Igaz, kis Palicskó posztján, jobbhátvédben a remek Török József volt az úr, s az is, hogy amikor abbahagyta, a gyerek lett a stabil jobb-bekk.

A korszaknál maradva érdekesebb ifjabb Albert Flórián esete. Ő már egy héttel a születése után a címlapon szerepelt a Képes Sport 1967-es karácsonyi számában, joggal hiszen Albert Flórián nem csupán „Császár” volt, hanem friss aranylabdás is. Nálam zseni, de témánk szempontjából érdekesebb, hogy a várakozások között valósan nem szerepelhetett, hogy ő is az élen végezzen a France Football szavazásán. Ám hogy figyeltek rá, természetes, az is, hogy a Fradiban és csak ott futballozott. Nem véletlen az sem, hogy Flóri testi-lelki jó barátja, a pályán egykori megkerülhetetlen partnere, Rákosi Gyula tette be először a csapatba. Az édesapja sok mindent megtanított neki, ám figyeljünk arra, amit már 24 esztendősen, negyedik bajnoki idényében mondott: „Súlyos terhet jelent az örökség, olyannyira, hogy meggyőződésem, ha nem a »Császár« fiaként szerepelnék, lényegesen előbbre tartanék. Az állandó összehasonlítgatás zavart, minden mérkőzésen remegő gyomorral léptem pályára. Apám egészen más korban és egészen más poszton szerepelt a Ferencvárosban. És adottságainkat sem szerencsés összemérni.” Apja a rá jellemző visszafogottsággal kommentált („Az idő mindent megszépít...”), de a szurkoló kegyetlen, nem véletlenül aggatták rá a „Császármorzsa” becenevet, ami kedves, de méltánytalan.

Ahogy a „Szőke szikla”, Mészöly Kálmán esetében a fiára ragasztott „Kavics” elnevezés is. A természetesen a Vasasban nevelkedő Mészöly Géza ugyanis jó futballista volt, olyannyira, hogy a papa, szövetségi kapitányként nem véletlenül mondhatta, hogy esze ágában sincs meghívni a a válogatottba, akkora támadási felületet jelentene mindkettőjüknek. Nem a levegőbe beszélt, hiszen aztán válogatott lett a gyerek, nem mellesleg először Mezey Györgynél 1988-ban.

Különleges Bozsik Péter esete. Pályafutása egyébként is egyedi, de esetünkben az az érdekes, hogy amikor a Pénzügyőrben, a másodosztályban folyamatosan kiemelkedően teljesített – nemcsak a tudásával, a mentalitásával is vezér volt –, s hívták az NB I-be (ha jól emlékszem, a Csepel), nemet mondott. Egyrészt rendben volt az élete kimagasló futballkarrier nélkül is, másrészt semmi kedve nem volt hozzá, hogy hallgassa a nézőtéri bekiabálásokat, már csak azért is, mert magától is tudta, hogy édesapja különleges kategória a futballban.

Vidéken mintha másként működnének a dolgok. Például Szombathelyen, ahol Halmosi Zoltán (14 év a Haladásban, 11 meccs a válogatottban) és Király Ferenc (14 esztendő a csapatban) gyereke, Halmosi Péter és Király Gábor magától értetődően kapott kimagasló figyelmet a Haladásnál. Halmosi Zoltán így beszélt: „Tízéves volt, amikor először levittem edzésre. És aztán szinte nem is beszéltem a srácról az edzőivel, pedig mindegyiküket nagyon régről és nagyon jól ismerem. Elvből nem kértem soha semmit az érdekében. Neki kell elfogadtatnia saját magát.” Sikerült, s nem csupán Szombathelyen, hanem külföldön, légiósként is, ahogy a válogatottsági rekorder (108) Király Gábornak is, ma már éppen úgy legendák mindketten Szombathelyen, mint édesapjuk. Enyhén szólva sem méltatlanul.

Ami a jelent illeti, a legaktuálisabb a Lisztes Krisztiánok esete. Az apa szintén a Ferencváros legendája, de a Bundesligában (Stuttgart és Bréma) is letette a névjegyét, ami nagy tett, hiszen – vallom –, aki az európai elitben áll helyt honfitársaim közül, annak szinte újra meg kell tanulnia futballozni. Tizenhat esztendős, természetesen Fradi-játékos, az U17-es válogatottban is jeleskedő fiának így hasznos tanácsokat adhat. Meg is teszi, ám: „Megfogadtam, nem szólok bele a karrierjébe, ha kérdez, akkor persze elmondom a véleményem, de nem akarok nyomást helyezni rá az esetleges okoskodásommal. Eszembe sem jut, hogy azt mondjam, kisfiam, buta az edződ, nem a posztodon játszat – ez nem én vagyok. És más se legyen ilyen.”

Úgy lenne jó.

Vancsa Zalán esete hasonló, de más is. Vancsa Miklós ugyanis kevesebbre vitte, mint Lisztes apuka, legalábbis látszólag. Mert 14 idény alatt 291 mérkőzés az NB I-ben, ráadásul 1985 és 1999 között felvértezhette szinte mindenre, ami magyar futball. A gyereke meccseit megnézi, de az edzéseken nincs ott: „Zalán a látszatát is el akarja kerülni annak, hogy bármilyen előnyt jelent a szerepem a klubnál számára.” Annyi azonban megjegyzendő, hogy a hírek szerint az U-válogatottnál bizony nyomást helyezett az MLSZ szakembereire a fia szerepeltetése érdekében. Az MTK-nál, ahol az apa 82 bajnokit játszott, biztosan nem kivételeznek vele. Sőt. A Manchester Cityt tulajdonló City Group már szerződtette a gyereket, az is kiderült, hogy a belga Lommelben pallérozódhat, ám csak az ősztől, addig az MTK-nál marad, elsősorban a folyamatos játéklehetőség miatt. Ehhez képest a tavaszi szezonban csak elvétve került be a csapata – percekre. De ez már egy másik történet, legfeljebb annyit tehetek hozzá, szerintem édes mindegy, hogy kikkel vívja meg egyelőre reménytelennek látszó harcát a csapat a kiesés ellen, s ha már így van: vajon miért nem viseli legalább szívén a jövőt?

Nem véletlenül szolgáltam csupán példákkal az előzőekben, általánosítani ugyanis nem lehet. Futballban semmiképpen, mert más sportágakban fel sem vetődik a kérdés, hogy baj-e, ha a papa klasszis volt, ismeri mindenki. Például vízilabdában, ahol Kásás Tamás fejlődésének nem ártott, hogy a papának, Kásás Zoltánnak tekintélye volt a medencék körül, és akkor még nem beszéltem a Szivós dinasztiáról, legyen elég csak a három nevet leírnom: Szivós István, ifjabb Szivós István, Szivós Márton. A többit láthatja mindenki a statisztikákból, nekem e hasábokon most nincs helyem a dicsőséget tükröző számokra.

Egyébként itt is csak utólag lehetünk okosak, legfeljebb abban állapodhatunk meg, hogy az alma ízét leginkább az határozza meg, hogyan gondozzák, nevelik a fát, mennyit tud a termesztő.

Ehhez képest mellékes, hová pottyan a gyümölcs.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!