Minőségi fölösleg – Malonyai Péter publicisztikája

Visszavonultatta Nikolics Nemanja mezét a Fehérvár, ami engem illet, úgy érzem, alapvetően őt akarta visszavonultatni. Mielőtt folytatnám, leszögezem, hogy nincs itt semmi perelhető, a játékosnak lejárt a szerződése, a klub nem újította meg – ennyi. Mi kell még? Rend, fegyelem, papírozás, pecsét, aláírás, iktatás – elvégre profik vagyunk.

Lelkük rajta, mondom, hiszen nem akármilyen futballistáról van szó. Ezt egyébként a hivatalos közlemény is rögzíti, azt írva, hogy a 17-es számtól való búcsú oka, hogy Nikolics elévülhetetlen érdemekkel bír a klub történelmének alakításában.

Így van, az adatok közül legyen elég annyi, hogy a Vidiben 197 bajnokin 117 gólt szerzett, utolsó idényében harminc meccsen tízet, az utolsó kilenc mérkőzésen, amikor a csapat nagy nehezen odaért a negyedik helyre, hatot. Tehát a búcsú előtt sem egy volt a sok közül a keretben, hanem valaki, sőt: Valaki.

Arról nem beszélve, hogy azon kevesek közé tartozik, akik végigjárták a szamárlétrát az NB III-tól az itthoni és profi szerződésekig, a válogatottságig, semmi akadémia, annál több szorgalom és elszántság azóta, hogy tizenévesen egy bőrönddel átlépte a határt, és egy szál maga belevágott a kalandba. Akkor még csak az alagutat látta, a fényt a végén nem – mint mondta –, s azt is, hogy álmok nélkül nincs élet, megkönnyíti a gyerekkort (is), hogy a legnagyobb vágyak ingyen vannak. Viszont ha velük kelsz és fekszel, igyekszel kihozni magadból a legtöbbet, hogy elérd őket, nem lehetsz elégedetlen.

Nyilván kiderül már az eddigiekből is, hogy elfogult vagyok vele, már régóta. Azért is, mert történhet(ett) vele bármi, nem jön ki a sodrából. Most, kiebrudalásakor is úriemberként kommentált közösségi oldalán, „fura helyzeteket produkál olykor az élet” – ez volt a legerősebb megfogalmazása. A vége pedig: „Sosem mertem belegondolni, mi lesz, ha végleg el kell hagynom a Vidit, és nem tagadom, hogy megszakad a szívem, de már a következő lépésen jár a fejem.”

Nem mellesleg, éppen nyolcesztendős Marko fiát vitte edzésre, persze hogy a Vidibe, amikor telefonon szóltak neki, hogy menjen föl az irodába. A többit tudjuk, az pedig biztos túlzás lett volna a profiknál, hogy nem mobiloznak, hanem lemennek érte.

A búcsújára persze érkeztek a válaszok. Egy fradista szerint „ez a Vidi szegénységi bizonyítványa”, és persze jöttek sorban a klub hívei. „Nem tudom, mi folyik itt, lehet, nem is akarom tudni”, meg „Téged nem féltünk, de mi lesz a Vidivel?”, aztán „Mint amikor egy apa kidobja a fiát”, és végül „A vezetőségről nem formálok véleményt, mert tisztellek, és nem érdemled meg, hogy itt nyomdafestéket nem tűrő szavakat használjak.”

Konzervatív (de abban profi!) emberként, tehát nyilván korszerűtlenül, úgy gondolom, hogy ilyenkor is fontos lehetne a drukker a klubnak, nem csupán az udvariaskodó edzői, vezetői, többnyire mentegetőző dumákban.

Nikolics árnyékában szerényen meghúzódik Kovács István sorsa, ugyanis ő is szabadlistára került Fehérváron. Amikor 2012 telén, 20 esztendősen a klubhoz került, Paulo Sousa edző az első számú magyar tehetségként jellemezte, most pedig kitelt az ideje. Hogy nem kell, abban nyilván szerepe van annak, hogy súlyos sérülése (2020) után már nem lehetett az igazi, de addig sem futotta be azt a pályát, amelyet okkal jövendöltek neki. Szigorúbban fogalmazva, a vele dolgozó mesterek nem tudták kihozni belőle a legtöbbet. Mert ne feledjük, a licenckirályoknak nem csupán az a dolguk, hogy a csúcsra repítsék a csapatot, egyensúlyozzanak a mélyrepülésben, az is, hogy a rájuk bízott futballistákból kihozzák a legtöbbet. Vagyis: Kovács ott lett felesleges, ott lett szükségtelen, ahol illett volna az egekig repíteni.

Nincs közöm a Fehérvár belső ügyeihez, az ő dolguk, mit hogyan intéznek, kíváncsi sem vagyok rá, mi folyik házon belül, de ami átjön a háttérről, arra felkapom a fejemet. Például Torghelle Sándor összegzése arról az időszakról, amikor Szabics Imrével és Juhász Rolanddal együtt volt szakmai főnök a klubnál. „Megkönnyebbültem, amikor elküldtek minket Fehérvárról, mert olyan sok volt a probléma, hogy az elmúlt időszak nagyon negatív tapasztalat volt. Szeretnék a futballban maradni, de ezután százszor meggondolom, mit vállalok el” – mondta.

Egyébként Torghelle is megjárta a hadak útját, ő az MTK-nál vált egyik pillanatról a másikra feleslegessé. A 2019-es kiesés után kötöttek útilaput a talpára, nem mindennapi (vagy már mindennapi?) előzmények után. Januárban közölték vele, hogy szeretnék, ha maradna még egy évig, februárban azt mondták, mégis várjunk kicsit vele, márciusban megint jött, hogy hosszabbítsunk, aztán, hogy úgyis megegyezünk, térjünk vissza rá az idény végén. Amikor kiebrudalták.

„Ahhoz régóta élek a magyar futballban, hogy bármin is meglepődjek” – kommentált a játékos, az pedig természetes, hogy a klub közleményében ott állt, hogy „a magyar futballélet utóbbi évtizedének egyik meghatározó játékosa”, arról nem beszélve, hogy „az elszánt, örökké lelkes futballista sokat tett a csapatért és mindig élvezte a klub megbecsülését – minden szempontból”. Hogy „minden szempontból”, az persze túlzás, már csak a búcsú körülményei miatt is. Torghelle egyébként a 2003–2004-es idényben, majd 2014 és 2019 között szolgálta az MTK-t, 160 bajnokin 61 gólt szerzett. A mentalitását, a húzóerejét pedig lehetetlen számokban kifejezni, legyen elég annyi, hogy éppen Nikolics Nemanja mondta róla, hogy minden edzésen olyan elánnal dolgozott, mintha az élete múlna a munkáján.

Nem járt jobban Véber György sem Újpesten, őt 2000 februárjában, több mint egy évtizedes múlt után tettek lapátra. Bűne: rosszulesett neki, hogy nem volt kezdő az MTK elleni bajnokin, ráadásul ezt el is mondta lapunk tudósítójának.

Az úgy volt, hogy pénteken még úgy tudta, kezd, aztán az utolsó edzés után közölte vele Várhidi Péter edző, hogy inkább Dvéri Zsolt játszik a helyén. Véber leszögezte, hogy az edző dolga az összeállítás, ám ezzel együtt úgy érezte magát, „mintha hátba dobtak volna egy hatalmas kővel”. Tudta, mit beszél, hiszen hozzátette, hogy „valaki vagy valakik nem szeretnék, ha Újpesten maradnék”.

A jövőbe látott, mert a következő edzés után ő is mehetett az irodába, ahol azonnali hatállyal felmondtak neki. A közlemény szerint „e döntést a labdarúgó többszöri olyan megnyilvánulása váltotta ki, amely a hivatásos sportolóhoz méltatlan, súlyosan sérti és veszélyezteti a sportszervezet és a labdarúgó-közösség érdekeit”. Várhidi edző szerint „a szakításnak nem szakmai, hanem »egyéb« okai voltak”, talán az is, hogy őszinte volt, sohasem tett lakatot a szájára. A nyílt beszéd pedig – ma sincs másként, ez meggyőződésem – sérti a „sportszervezet” és a „közösség” érdekeit. (Az idézőjel a véleményemet is tükrözi.)

A felesleges (fölösleges) kifejezésnél az értelmező szótár a személyekről szólva, hozzáteszi, hogy olyan valaki, „akinek jelenléte zavaró, feszélyező”. Ismét büszke lehetek a magyar nyelvre, hiszen plasztikus a megfogalmazás. Az általam említett futballisták súlyosabb karakterek, mint azok, akik lapátra tették őket. Megkockáztatom (nem nagy a tét), hogy nagyobb a tekintélyük az öltözőben, a híveknél, mint a másik oldalnak. Még egyszerűbben: jobban szeretik őket.

Visszatérve a kályhához, a fehérvári 17-es Nikolics-mez visszavonultatásához, megérdemelt gesztus, ám a műfajban nem ártott volna korábban a nagy elődök közül Karsai Lászlóra, Fejes Gáborra (az első válogatottak a Vidiből), Szabó Józsefre, Májer Lajosra is gondolni (és még tudnám sorolni). Szabóra, Májerre különösen, hiszen ők az UEFA-kupában jutottak a döntőig, nem valamiféle konferenciatornán – a selejtezőig.

Itt hagyom abba, engedelmükkel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!