Népsport: a Bp. Honvéd visszaült a futballtrónra

A magyar futball nagyjából a világ legjobbja volt, amikor szovjet mintára (hiszen valakiktől nekünk is tanulni kell…) 1950 nyarán tavaszi-őszi rendszerűvé alakították át az NB I-et, avagy egy naptári évben került sor a teljes idényre. Rögtön az első kiírás értelemszerűen egyetlen őszi szezonból állt, teljes programot először 1951-ben játszottak le.

Mivel ekkor a Hidegkuti-, Sándor-, Lantos-, Zakariás-féle Bástyát, az Államvédelmi Hatóság illusztris csapatát koronázták meg, Puskásékat fűtötte a revansvágy, ennek megfelelően száguldottak végig az 1952-es idényen. (Amelynek a kellős közepén Helsinkiben, ugye, olimpiát is rendeztek, ezen a kommunista világrend mindenekfelettiségét igazolandó szárnyalt a magyar sport, azt pedig mondani sem kell, hogy Rákosiék milyen gyomorgörccsel hallgatták a rádióban Szepesi közvetítését az akkor éppen láncos kutyának számító jugoszlávok elleni döntőről. Amit aztán megnyert az innentől Aranycsapatnak nevezett Sebes-alakulat, az NB I őszi folytatását pedig a lelátókon, a klubirodákban és a pártban is virágeső kísérte végig.)

A bajnoki aranyérem december 15-én dőlt el, amikor is a Honvéd Kispesten, ám hivatalosan idegenben 2:2-t játszott a Budapesti Dózsával. Ünnepi volt a hangulat, az évszakhoz képest remek időben „a           kivonulás után a lelátó előtt felsorakozik a két csapat. Kis úttörők virágcsokorral a kezükben üdvözlik Puskást, aki Bécsben a népek békekongresszusán képviselte a magyar sportolókat. Nyers Rezső, a XIX. kerületi tanács elnöke mond üdvözlő beszédet... ”  A szünetben még 2:0-ra vezettek a lila-fehérek, ám Puskás, majd a 87. percben Bártfai góljával egyenlített a Honvéd, és 1950 után visszahódította a bajnoki címet. (A csapat Czibor Zoltánt ekkor még nem tudta a soraiban, az 1950-ben szétvert Fradi balszélsője nem egyből követte a Kispestre parancsolt csapattársakat, Kocsis Sándort és Budai II Lászlót, két évet még lehúzott Csepelen, és csak 1953 januárjában csatlakozott Bozsikékhoz.)

A Budapesti Honvédból került ki az NB I-es évad legjobb játékosa (Bozsik József) és gólkirálya (1951 után ismét Kocsis Sándor, az előző évi 30 után ezúttal 36 góllal), a bajnok kapta a legkevesebb gólt (21), igaz, a Bástya 96-jával szemben „csak” 88-at szerzett. Viszont veresége nem volt, a 26 forduló alatt mindössze öt döntetlen piszkította be a majdnem makulátlan összképet – és így is csak két ponttal előzte meg az ugyancsak remeklő, 1949 óta piros-fehérbe öltöztetett Hungária körúti „kék-fehéreket”. Mivel Kispesten 1:1-re, a Hungária körúton 3:3-ra végzett a két óriás, tulajdonképpen az döntött, hogy a Bástyának otthon 2:0-ra sikerült kikapnia a Vasastól.

Az idény számait böngészve feltűnő, hogy Kalmár Jenő bajnokcsapata mindössze Szombathelyen, a Lokomotív (a mai Haladás) ellen nem szerzett gólt, 0–0 lett a vége, ugyanakkor fejjel 17-szer volt eredményes (ebből kilencszer Kocsis). A 3.73-as bajnoki összgólátlag kiváló, holott a 43 megítélt büntetőből mindössze 24 gól esett. Ezek közül a salgótarjáni Csuberda Ferenc hatot rúgott be, de kettőt ő is kihagyott, a többi rontó között olyan neveket találunk, mint Kocsis és Puskás (aki ebben az évben a helsinki olimpiai döntőben is hibázott egyszer...), Lantos (kétszer is) vagy Szusza.

A tabella elején öt budapesti csapat díszelgett, mögöttük következett a maga hatodik helyével legjobb vidékinek számító Győri Vasas (a Népsport szerint a vidék gyengébb szereplésének az is az oka, hogy      „a helyi elfogultság, széthúzás miatt szétforgácsolódnak az erők”), a sztárjaitól, a nevétől és a zöld-fehér klubszínektől 1950-ben megfosztott Ferencváros Bp. Kinizsi néven örült, hogy élt, és a kilencedik helyen végzett. És nincs új a nap alatt, hiába játszottak világklasszisok a magyar NB I-ben, a Népsport a fiataloknak adott játékperceken kesereg, mondván: „Elfelejtették a vezetők és az edzők, hogy a fiataloknak milyen sok gátlással kell megküzdeniük, amíg a képességeiknek, a tudásuknak megfelelő teljesítményt tudnak nyújtani. Minden lehető módon segíteni, bátorítani kell a fiatalokat, hogy elmúljék az ilyenkor természetes lámpalázuk, idegességük. Vannak olyanok is, akiket annyira elcsüggeszt egy-egy balsikerű szereplés, annyira megrendül az önbizalmuk, hogy teljesen elvesznek a labdarúgás számára. Ha hosszas megfigyelés, mérlegelés után úgy dönt az edző, hogy valamelyik fiatalt beállítja a legjobb csapatba, akkor tartson ki mellette balsikerek sorozata után is, buzdítsa, biztassa, segítse át a kezdeti nehézségein...”

Az élvonalból a Diósgyőr és a Pécsi Lokomotív esett ki, a helyükre az NB II-ből négycsapatos körmérkőzéses osztályozón a Sztálin Vasmű (a Dunaferr „elődje”) és a Vörös Lobogó Sortex került fel – a két feljutó az utolsó körben 2:2-es döntetlent játszott egymással, ám ez is elég volt, holott a Vasas Izzó megelőzte volna a Sortexet, ha a Miskolci Honvéd elleni meccsen 2:2-nél az utolsó pillanatban megkap egy jogosnak tűnő 11-est – de nem kapta meg...

A Sztálin Vasmű Építők politikailag merőben más utat járt be, mint a Fradi, jellemző, hogy mindössze 1952 januárjának első hetében alakult meg 16 játékossal, és rögvest az NB II Közép-csoportjába osztották be. „Az együttes lelkes, jó játékkal, egymás után aratta győzelmeit, s egyre jobban növelte előnyét a táblázat élén. A Sztálin Vasmű Építők csapata az egész bajnoki idényben veretlen maradt, csak két ízben vesztett pontot: a MÁVAG és a Csillaghegyi Vörös Lobogó ellen”   – írta értékelésében a Népsport. Más kérdés, hogy újoncként tavasszal néhány forduló elteltével szörnyű hír érte: elhunyt a névadó Sztálin elvtárs. Nem véletlen, hogy már ekkor is csak épphogy sikerült benn maradnia, 1954-ben pedig a még mindig csak hároméves klub simán kiesett az NB I-ből.

Mielőtt azt hinnénk, az olimpiai győzelem után, kevesebb mint egy évvel az olaszok elleni Európa-kupa-siker és a 6:3 előtt minden rózsaszínű volt a világelsőség felé haladó magyar labdarúgásban, idézzük fel a mindig kritikus sportnapilap évértékelő jó tanácsait: „Jóleső érzés így év vége felé visszapillantani a leküzdött nehézségekre, a kivívott sikerekre, de nem állhatunk meg! Ha megállunk, nem fejlődünk tovább, lemaradunk, visszaesünk. Folyton újabb és újabb feladatokat kell magunk elé tűznünk, olyan feladatokat, amelyek még nagyobb teljesítményekre serkentenek. Az elért hatalmas eredmények ne ringassanak senkit önelégültségbe. Még sok a tennivaló labdarúgásunk további fejlesztése terén. Válogatott csapatunk legkiválóbb tagjai is fejlődhetnek még technikai, taktikai vagy más téren, de különösen sok a javítanivaló legjobbjaink közvetlen utánpótlásán, a B-válogatotton, és még több a labdarúgás nagy tömegein.”

Egy évvel később már friss emlék volt a londoni 6:3, favoritként vártuk az 1954-es világbajnokságot – a szerkesztőségből úgy tűnhetett, futballistáink megfogadták az intelmeket.