Az éjjel igenis véget érhet – Ballai Attila publicisztikája

Még nem is ismertük a derbi kifejezést – legfeljebb Brian Clough első csodatétele, az angol bajnokságot nyerő Derby County által –, de a Fradi–Dózsa már az volt a javából. Olyan párviadal, amelyre a szurkolók is heteket, hónapokat készültek, amely a győztesnél beragyogta, a vesztesnél beárnyékolta az egész szezont. Aztán mire a derbi gyökeret eresztett az olykor kissé művi magyar futballnyelvben, a valódi jelentéstartalma megkopott. Egyszer talán már e hasábokon is elsütöttem e poént: a kissrác otthon tévét néz, és kikiabál az apukájának, „azt mutatják, hogy bajnok lett az Újpest!”, a papa visszakérdez, melyik adón, mire a gyerek rávágja, a Filmmúzeumon. Gonosz, de jogos tréfa, hiszen a lilák még az előző évezredben, 1998-ban zártak a tabella élén, azóta semmi. A mai találkozót sorozatban tizennégy zöld-fehér győzelem előzi meg, az Újpest legutóbb 2015 decemberében tudott nyerni, 1–0-ra; az volt a két fél 271. mérkőzése, most a 296. következik.

Ennek megfelelően nem tartja lázban a fél várost az immár idézőjeles „derbi”, de a közelmúlt történései némi reményt adnak, hogy a két ősi ellenfél, a közelmúltban inkább már játszótárs, újra rangot adjon a régi rangadónak. Persze nem olyat, mint az 1930-as években, amikor Sárosi és Zsengellér vetélkedett a góllövésben, és nem is olyat, mint az 1970-es évtizedben, amikor Páncsics fogta Benét és Göröcsöt, Szőke Pista riogatta Szentmihályit, majd Törőcsik és Nyilasi kuszálta össze az ellenfelek védelmét és idegeit. De az 1980-as évek szintje, varázsa még elérhető, és akkoriban is azzal kezdtük a hétfőt a suliban, hogy a padban, a szünetekben biztattuk egymást, ezt a néhány napot még kihúzzuk valahogyan, aztán szombaton irány a Népstadion!

Alább kifejtem, miben bízom és miért, elrugaszkodási pontként 2010. szeptember 11-ét jelölve ki. A legfiatalabbak közül aki nem hiszi, járjon utána, de ezen a napon az Újpest 6–0-s diadalt aratott a Ferencváros felett. A hazaiak trénere – éppen úgy Mészöly Géza, mint most – a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón így lelkendezett: „amíg élünk, nem felejtjük el ezt a meccset. …remélem, a 8–3 nevet viselő stadionújság a jövőben átváltozik 6–0-ra.” (Megtörtént, szerintem nem kis aránytévesztés árán, de ez most nem téma.) Másfél évtizede még itt tartottunk. Már akkor is szélsőséges végkifejlet volt ez, hiszen az egyik félnek minden bejött, a másik 0–2-nél, emberhátrányban sem megúszni akarta, hanem kitámadott – de hosszú távon sokkal tanulságosabb és jelentősebb az a két, kísértetiesen hasonló út, amelyet a Ferencváros 2010 előtt, az Újpest pedig utána bejárt. Előbbi vezetett el a 6–0-hoz, utóbbi pedig oda, hogy ez az eredmény mára a sci-fi kategóriájának tűnjön, és a valóságban legfeljebb ellentétes előjellel fordulhasson elő. (Elő is fordult, 2022 szeptemberében.)

A szakmai, anyagi és morális csődbe került, 2006 nyarán jogszerűtlen döntéssel a másodvonalba süllyesztett és megroppantott Ferencvárost 2008 februárjában megvásárolta bizonyos Kevin McCabe, és ezzel kezdetét vette az angol gyarmati uralom időszaka. Harmadik nekirugaszkodásra sikerült csak visszajutni az első vonalba, mert előbb a Nyíregyháza, utóbb a Kecskemét és a Szolnok is áthatolhatatlan akadályt jelentett. Bobby Davison „mester” személyében stoplis cipős, rövidgatyás fazon ugrabugrált a kispadnál, akit Albert Flórián, a senkit meg nem bántó Császár is csak Bobby bohócnak nevezett, az egyik, Sheffieldből igazolt felső vezető pedig napközben alig tudta nyitva tartani a szemét, mert a budapesti éjszakát járta, és nem játékosok után kutatott. Prukner Lászlót 2010 nyarán hívták az Üllői útra, ám – a korszakot jellemző módon – bemutatkozó sajtótájékoztatója azzal zárult, hogy az őt szerződtető Berki Krisztián, a labdarúgó zrt. elnök-vezérigazgatója mindenki számára egészen váratlanul bejelentette lemondását. Az azóta elhunyt Berkiről e helyütt csak annyit, valószínűleg örök rejtély marad, miként kerülhetett ebbe a pozícióba, mert erre egyetlen tulajdonsága sem tette alkalmassá – és a halottat megillető kegyelettel fogalmaztam.

Aztán fordult a szél, 2011 márciusában McCabe és helytartói leléptek a színről – a Ferencváros pedig egészen más irányba indult, és ma ott tart, ahol. Nem az Olympiakosz elleni kiesésre, hanem a sorozatban nyert öt NB I-es trófeára és a nemzetközi kupák főtábláira célzok.

Az Újpest ugyancsak 2011-ben váltott, de pontosan szembement a Fradival. Igaz, kényszerűségből, mert Magyarországon nem akadt sehol, senkiben egyszerre képesség és szándék a hússzoros bajnok, az egykori világmárka megmentésére. Így az egyre tátongóbb űrbe benyomult egy belga szerencselovag, Roderick Duchatelet. A Beerschot korábbi igazgatója és részvényese 95 százaléknyi tulajdoni hányadhoz jutott, így joggal érezte úgy, hogy szabad a vásár. Mintegy nyolcvan légiós megvételével, eladásával átjáróházzá, melléküzemággá, kelet-európai játékoslerakattá vagy inkább roncsteleppé züllesztette a Megyeri utat. A kongói Lubaki két évet úgy töltött ott, hogy egyetlen percet játszott bajnokin, a kolumbiai Andradénak egy meccs jutott, csakhogy az is jogosulatlanul, így a klubot kizárták az átigazolási piacról. Az Újpest háromszor is megkaparintotta ugyan a Magyar Kupát, de az NB I-ben jobbára a kiesés ellen küzdött. Mit küzdött? Szenvedett, vegetált. Duchatelet úr azért a hírek szerint egészen jól érezte magát nálunk, és természetesen nem az újpesti, hanem a britet is alulmúló belga gyarmatosítói hagyományokat ápolta.

Az idén azonban ennek is vége szakad. A hónap elején jelentették be, hogy megválik az üzletrészétől, és az ilyenkor szokásos ügymenet eredményeként áprilistól a Mol-csoport lép elő többségi tulajdonossá. Első intézkedésként máris magyar edzőt szerződtettek. Mészöly Géza mindjárt diósgyőri győzelemmel és egy szerencsétlen nyilatkozattal nyitott, de miként suta félmondatával is a saját játékosát akarta méltatni, dicsérni, amiért szerintem súlyos megrovás nem jár, szándékai is megkérdőjelezhetetlenek. Újjáépíteni az Újpestet.

Ez pedig közérdek, azaz, ha nem is feltétlenül ma este, de közvetve ferencvárosi érdek is. És nem csak azért, hogy újra értelmet, tartalmat nyerjen a derbi.

Könnyű belátni – a rendszerváltozás utáni első évtizedekben régiónkban ez csupán nálunk nem sikerült –, hogy egy ország futballja kizárólag klubjai által létezhet, és emblematikus egyletei vállán emelkedhet fel. Ha összeroskadnak, velük dől minden. Mert ott folyik az év több mint háromszáz napján érdemi munka, az vonzza a kis egyesületektől a tehetségeket, egyáltalán, azok miatt kezdenek focizni, onnan lehet továbblépni a válogatottba, az elitligákba, a világhírnév felé. A fénybe. Az önálló Horvátország első elnöke, Franjo Tudjman nem véletlenül szögezte le, hogy a Dinamo Zagreb nemzeti kincs – átmenetileg át is keresztelték Croatia Zagrebre –, és ugyanez a felismerés az 1990-es évtized elején megszületett Prágában, Pozsonyban, Belgrádban, Bukarestben is. Budapesten „valamivel” tovább váratott magára.

A Ferencváros volt az első fecske, de remélhetőleg nem az egyetlen, mivel az tudvalevőleg egyedül nem csinál nyarat. Most az Újpest is az új kezdet, a visszakapaszkodás nem ábrándszerű hitében vághat neki a mai meccsnek, ami a Fradinak más okból különösen fontos. A nemzetközi kupából történt kiesés után az itthoni egyeduralom megszilárdítása a feladat. Mert míg az elmúlt három évben – a tavalyi, elfuserált tavasz mellett is – akkora volt a fölény, hogy maga az aktuális ezüstérmes, a Puskás, a Kisvárda vagy a Kecskemét sem gondolta komolyan, hogy aranyat nyerhet, a Paks idén a jelek szerint bejelentkezett.

Ez persze már megint más téma. Hiszen a nap mérkőzését nem Kisvárdán – a Paksot várják –, hanem Újpesten vívják. Ahol a drukkereknek már nem érdemes rázendíteniük „Az éjjel soha nem érhet véget” felütésű dalra. Mert igenis véget érhet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!