Óriásölők – Csinta Samu publicisztikája

Április elején már nemcsak a hajrába forduló bajnoki mérkőzések forrósítják világszerte a futballhangulatot, érdemes odafigyelni a kupaküzdelmekre is. Annál is inkább, mert e sorozatokban szinte menetrendszerűen felbukkannak ritkán látott nevek, és nemcsak alanyi jogon – az első ligás csapatok bekapcsolódásáig még kizárólag alacsonyabb szintű együttesek „irtják” egymást –, hanem immár elvitathatatlan érdemként is. Gyakorlatilag nincs is olyan év, amikor ne kerülne elő néhány „óriásölő”, a rájuk vetődő rivaldafény pedig több esetben kölcsönzött már akkora lendületet, amely aztán felsőbb osztályba repítette a soros meglepetésegyüttest. A kupamérkőzések népszerűségét az is növeli, hogy ilyenkor nemcsak vajaskenyérmeccsre vetődnek kisebb településekre nagy klubok, hanem tétre menő találkozók apropóján is, az élményről pedig – végeredménytől függetlenül – néha generációkon át mesélnek a falu kocsmájában.

Hogy a keresőfényt mindenekelőtt a magyar futballon jártassuk meg: az idei Magyar Kupa legjobb négy csapata között egy másodosztályú együttes – amúgy jelen állás szerint szinte már élvonalbelinek nyilvánítható –, a Nyíregyháza került három NB I-es ellenfél mellé. A megyeiben játszó csapatok közül a Mezőörs maradt talpon legtovább, őt az a NB II-es Vasas búcsúztatta a nyolcaddöntőben, amely peches körülmények között ragadt a negyeddöntőben a Paks elleni összecsapáson. Elméletileg tehát fennáll az esély, hogy az idén is felléphessen másodosztályú együttes a Puskás Arénában rendezendő fináléban. Ahhoz persze túl kellene még lépnie a Ferencvároson, és bár a jelek szerint a nyírségiek mostanában nem nagyon ismernek lehetetlent, a feladatot nehezíti, hogy az NB I-es létre előkészítendő saját otthon helyett Balmazújvárosban kell fogadniuk az első osztály listavezetőjét. A nyíregyházi szurkolók azonban ettől függetlenül készülődnek egy fővárosi kiruccanásra.

Ennél nagyobb „durranás” azonban az idén amúgy is őrült futamnak minősíthető Német Kupában a döntő küszöbéig menetelő Saarbrücken esete. A német-francia határon fekvő város csapata már jó ideje a harmadik ligában tölti hétköznapjait, története legszebb pillanatait az ötvenes években élte meg, amikor két alkalommal a német bajnokság második helyéig vitte, 1955-ben pedig az európai kupaszíntérre is kiléphetett, és az AC Milan elleni kettős mérkőzés jelentett neki áthatolhatatlan akadályt. Azóta csak a Saar-vidék sokszoros bajnoki címének örülhetett, jelenleg a német délnyugati regionális liga állandó, meghatározó résztvevője. A 2023–2024-es kupasorozat viszont ihletett pillanatban érte. A világ tavaly novemberben kaphatta fel először a fejét, amikor a kiscsapat 2–1-re megverte a Bayern Münchent. A sors a továbbiakban sem kímélte a kék-feketéket, hiszen az Eintracht Frankfurt következett, ám a nyolcaddöntőbeli meccs újabb vaskos, 2–0-s meglepetéssel zárult. A tézis érvényességét, amely szerint a fák csak ritkán nőnek az égig, végül egy másik „törpefa” bizonyította: az elődöntőben a másodosztályú Kaiserslautern 2–0-s győzelemmel józanította ki a már a berlini álomdöntőbe készülő hazaiakat.

Sokan igyekeztek már megtalálni a kiscsapatok kupa-nekibuzdulásának mozgatórúgóit. Főleg a nemcsak egyszeri meglepetést szerző, „vak tyúk is talál szemet” típusú bravúrok előidézőit. Mert az egyszeri csodákba még különösebb erőfeszítés nélkül bele lehet magyarázni, hogy a mérhetetlen arroganciával, a verhetetlenség áltudatával pályára lépő nagyok egyszer csak érthetetlen lelkesedéssel, elszántsággal, néha ebből fakadó futballmegvalósítással találják szemben magukat, menet közben pedig képtelenek kilépni a komfortzónájukból. Az igazi talány abban rejtőzik, hogy miként képes újra és újra a meglepetés erejével hatni a korábban figyelmeztető lövéseket leadó outsider. Illetve hogy meddig terjedhet a favoritok egója, ami aztán a Saarbrücken típusú sorozatokhoz vezethet. E logika szerint talán kevésbé meglepő, hogy épp egy hasonló lelkiállapotból induló ellenfél, a másodosztályú Kaiserslautern képes visszaállítani a világ rendjét.

A bajnokságok többségében szakadéknyi űr tátong a legfelsőbb osztályban, illetve lejjebb érdekelt csapatok játéktudása között. Ezerszer felhozott, többnyire működő törvényszerűség, hogy a pályán alapvetően kiütközik a játékoskeretek közötti, eurómilliókban is kifejezhető különbség, mint ahogy az a tézis is sokszor érvényesül, hogy a gyepen nem a milliók futballoznak. A kompaktabb tudásmennyiség érvényesülhetett az angol FA-kupában is, ahol ezúttal két második ligás csapat is ijesztgette a nyolc közé jutó élvonalbelieket. A Coventry be is jutott a finálé előszobájába, ahol a Manchester United vár rá. Az osztályok közötti nagyobb tudásbeli szóródást látszik alátámasztani viszont az a tény, hogy a spanyol Király-kupában csak a másodosztályú Tenerife és a harmadosztályú salamancai Unionistas jutott a nagyok közelébe, de a nyolcaddöntőben a Mallorcán és Barcelonán már nem tudott túllépni.

A szomszédban Székelyföld emblematikus csapatát, a Sepsit az elmúlt két idénybeli kupagyőzelem után szinte kupaspecialistának kiáltották ki. Most azonban már az ősz folyamán elvéreztek a háromszéki piros-fehérek, az akkor amúgy is rossz passzban lévő csapat Vajdahunyadon kapott ki a másodosztályú Corvinultól, a betli be is tette az ajtót Liviu Ciobotariu vezetőedzőnek. Azon a meccsen egy az egyben kijött a „nagycsapat” és „kiscsapat” közötti motivációs különbség, a nemcsak lelkes, hanem időnként jól is futballozó hazaiak esélyt sem hagytak a nagyképű, eszköztelen vendégeknek. Nem tanult azonban az esetből a sokszoros bajnok kolozsvári CFR sem, amely néhány napja a negyeddöntőben esett bele a vajdahunyadi csapdába. Itt a megaláztatás léptéke is fájó volt, hiszen a CFR 4–0-s vereséget szenvedett, ezzel nemcsak Adrian Mutu jövője pecsételődött meg, hanem vélhetően a CFR nemzetközi szereplési esélye is minimalizálódott.

Több helyen, több esetben az is felvetődött, hogy a szövetségek, ligák nem feltétlenül örülnek a kiscsapatok sikerének, mert részvételükkel nehezebben „eladható” a kupatermék. No meg azért is, hogy esetleges végső sikerükkel egy ország futballjának mérsékelt minőségű képviselete esedékes. Persze erről legkevésbé az „óriásölők” tehetnek, ahogy mondani szokás, tetszettek volna komolyan venni bennünket. Már csak azért is, mivel a Saarbrückennek például nemcsak dicső múltja van, de olyan szurkolótábora is, amely a Bundesligából való 1993-as kiesés ellenére a mai napig sokszor húszezres léptékben biztatja csapatát a Ludwigsparkstadionban. Európában viszont már nem mutathatják meg magukat.

Kupa azonban jövőre is lesz, és nyáron, amikor elkezdődik a legalsóbb osztályú csapatok selejtezősorozata, bizonyára sokan fognak majd a Saarbrücken példájára hivatkozni. Ma már az is kétséges, hogy valóban lehet-e kétszer ugyanabba a folyóba lépni, a szabályt éppen a Saar-vidékiek rúgták fel, hiszen négy évvel korábban szintén az elődöntőig jutottak.

Mi tagadás, nekünk, szurkolóknak külön izgalmat jelentenek ezek az „óriásölők”, sokan veszik maguknak a fáradtságot, és amúgy indifferens csapatok meccseire mennek el némi pikantériában reménykedve.

Sztorinak az is jó lesz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!