Mester, pecázni voltam... – Vincze András publicisztikája

ELŐRE JELZEM, hogy az alábbi történet szereplőivel kapcsolatos okoskodás nem példaképekről szól. Ezt azért hangsúlyoznám, mert a mai világban nem lehet biztosra menni, ha például egy cigizős, sőt az élet habos oldalát kedvelő futballista tehetségét (hangsúlyozom: tehetségét!) a káros szenvedély ellenére néhány mondatban s bármilyen összefüggésben emlegeti az ember – miközben egyébként akad olyan, más sportágbéli, agyonajnározott és -szeretett szereplő, aki az országra, Európára, sőt világraszóló sikerei mellett pontosan ugyanúgy füstöl(t) vagy mulat(ott), s nem mindig szeret(ett) edzésre járni, mint egynéhány labdarúgó…

Na, akkor innentől kezdem a sztorit, amelynek nem volt különösebben nagy visszhangja, pedig megér néhány bekezdést: Yohan Croizet nem maradhatott Újpesten, mert – a hivatalos közlemény szerint – nem volt megfelelő az edzésmunkája. A játékos tehát mehetett isten hírével. El is ment, és kis idő múlva (egészen pontosan 2024. július 26-án, az NB I idénynyitó mérkőzésén) a ZTE-ben pályára is lépett az MTK Budapest ellen. Vagyis Újpestről rövid úton visszatért Zalaegerszegre, ahová egyszer már „száműzetett”, ugyancsak akkor, amikor – a súlyos térdsérülését és a rehabilitációt követően – a Megyeri úton csak (csak?!) szurkolói oldalról volt igény a játékára.

Lehet, azért is érdemes hünnyögni egy sort, mert miközben a drukkerek nagyon is kedvelik a középpályás fociját, aközben az edzők zöme nem tolerálja a hozzáállását – most akkor mi van itt, kérem?!

Ami – szerintem – fontos szempont: a francia talán az utolsó „rongylábú” labdarúgók egyike a jelenkor kockastílusú, egysebességes NB I-es futballjában. A játéka néha olyan, mint anno Váczi Zoltáné volt, aki inkább a bohém oldalát imádta a focinak, s ezért is volt szórakoztató nézni, ahogy bánt a labdával, ahogy futott, ahogy cselezett, ahogy lőtt. Lazán csinált mindent – mint a hétköznapokban. S mivel már hallom, hogy na de nem élt túl sportszerű életet, máris hozzáteszem még egyszer (lásd a bevezető mondatot), hogy nem is példaképként vonom be a történetbe. „Fineszes”, mondták rá a tudományoskodó szakírók, akik összevont szemöldökkel hozzátették, hogy „…de cigarettázik – is!”. És valóban, ez így volt, úgyhogy a kivételes képességű ász ezt a keresztet cipelve nem is teljesedhetett ki, hiszen a profi fociban (kilencvenkilenc százalékban) az edzéseken, felméréseken, felkészüléseken lefutott kilométerekben és ezerszer megemelt súlyokban mérték és mérik a futballtudást. Váczi Zoltán viszont – a saját visszaemlékezései szerint – jobban szeretett például horgászni (is), mint edzeni, és ezen őszinte vallomás alapján volt mindig érdekes kérdés, hogy Békéscsabán (az Előre-legenda Pásztor József edzősködése idején) vagy a Vasasnál – Gellei Imrénél és a szakmai ügyekben kikerülhetetlen Illovszky Rudolfnál (aki viszont maga volt a megtestesült futball- és klubrajongás, és ezzel párhuzamosan makacsul következetes is) – hogyan csapódott le a „pecázni mentem” hozzáállás, illetve az arcpirítónak tűnő lazaság ellenére ők mégis miért hittek a játékosban. Nyilván azért, mert Pásztor József, Gellei Imre és Illovszky Rudolf – aki amúgy hetvenéves kora környékén is együtt kocogott még a játékosokkal az edzéseken, ha éppen a monoton futás volt a programban – tudott olyat mondani (nevezzük ezt pedagógiának), amivel hatni tudott a játékosra. Mondjuk, így:

„Zolikám, tőlem kifoghatja az aranyhalat is a Berettyóból, de akkor szombat este rúgja be azt a gólt a Vidinek…”; és Váczi Zoltán volt olyan vagány, hogy 1998 tavaszán be is rúgta, de úgy, hogy ha nem a régi Sóstói Stadionban, hanem – például – Argentínában rúgja be és csinálja meg a gól előtt a cselsorozatot a saját térfélről indulva, akkor… Na jó, azért nem akarok totális túlzásba esni, ezért maradjunk inkább annyiban, amit itt a szerkesztőségben mögöttem ülő és dolgozó Zombori András szokott mondani (és ő aztán tényleg tudja, hogy miről van szó, hiszen NB I-es, sőt válogatott játékos volt, azaz a pályán testközelből is látta driblizni a pecarajongó középpályást): ösztönös zseni volt.

Na, de akkor most mi van a Croizet-esettel?

Az van, hogy bizony el kell fogadni, Újpesten az edzéseken Bartosz Grzelak stopperrel, pulzuspánttal, lépésszámlálóval mér mindent. Nála nincs lötyögés (a semmibe…), nincs kifogás, a futásnál nincs levágott kör – és a szakvezető ezen hozzáállását erősíti, hogy a maga következetességével a meglehetősen reménytelen helyzetben lévő Vidiből (nem is olyan régen Fehérvárott még közel volt a kiesés…) nemzetközi kupainduló csapatot faragott, úgyhogy nem véletlenül hívták a lila-fehérekhez, vagyis oda, ahol új tulajdonos, új kihívás, új remény és mindezzel együtt új és nyilván szigorúbb eszközökkel palléro­zott klubfilozófia vette kezdetét. Lehet, egy laza csel, egy spiccel meglőtt labda hosszabb távon, azaz koncepcionálisan nem ér annyit, mint huszon-egynéhány katonásan gyakorló játékos fegyelmezett rendje (és ezen az első fordulóbéli, Puskás Akadémiától elszenvedett 2–1-es vereség sem változtat). S bocsánat, de e helyütt ismét más irányba kalandozok kissé: mindennek az ellenkezője is igaz, mert talán még Cristiano Ronaldo sem lenne eszményi alanya a magyar focinak, hisz lehet, őt azért néznék ki, mert a napi edzésen kívül önszorgalomból túl sokat készül egyénileg – no, de slussz, inkább visszatérek az alaptémához!

Tehát az újpesti példával párhuzamosan azt is el kell fogadni, hogy a zalaegerszegi klubvezetőségnél s a ZTE FC vezetőedzőjénél, Márton Gábornál viszont van kulcs a croizet-i hozzááláshoz. Na, ezt a szituációt már jobban magam előtt is látom, azért is, mert a ZTE szakvezetője anno igencsak technikás középpályás – majd a pályafutása végén mesterien futballozó középső védő – volt, és a maga őszinte, fanyar stílusában nyilván ihletettebben kezeli a futballokoskodásokat, így nem csodálkoznék azon, hogy nála a pályára „rajzolt” produkció fontosabb, mint a taktikai táblán lévő krétanyilazások precíz végrehajtása. 

Yohan Croizet pedig tud futballozni. Sőt, irtó jól tud.

A helyzet faramuci, mert nem lehet pró és kontra megmondani (megírni), hogy most akkor az újpesti vagy a zalaegerszegi módszer a hatékonyabb- és célravezetőbb-e (mármint hogy edzeni vagy játszani tudó spílerre van-e szüksége a magyar focicirkusznak). Ami biztos, a francia az egyik, sőt, majdhogynem az egyetlen olyan légiós a magyar mezőnyben, akinek a játékáért érdemes jegyet venni, sőt, él a gyanú, hogy ő az, akit az igazán vájt fülű focirajongó klubrajongástól függetlenül egy évben egyszer élőben is szeretne megnézni. S ehhez egy adalék: a bajnoki meccsek beharangozásakor, az előzetes csapat-összeállításokkal kapcsolatban nemegyszer elhangzik a kérdés itt, a focirovatban is, hogy „…és Croizet kezd?”, és ha nem, akkor megy a legyintgetés, ami egyben azt jelenti, hogy a francia játéka valódi esszencia, hiszen ha pályára lép pénteken, szombaton vagy vasárnap, akkor garantálható a különleges megoldás, a váratlan és gólhelyzetet eredményező passz vagy éppenséggel a ravasz löbbölés, tekerés utáni gól.

Viszont itt van az a részlet is, ami a magyar labdarúgás kapcsán talán a legfontosabb: Yohan Croi­zet pénzkereső labdarúgóként érkezett az NB I-be. Szóval, lehet bármennyire is pengés támadó, vele kapcsolatban nehezen tolerálható, ha – például – az edzéshez való hozzáállását panaszolja a szintúgy külföldről jött edző. Ezt a részletet nagyon magyarázni sem kell (mármint: fegyelem vs. lazaság), annak tükrében főleg, hogy ezeken a hasábokon meglehetősen sokszor kardoskodunk amellett, hogy a légiósok kontra magyar játékosok ügyében az NB I-es kluboknál a hazai ifjakat részesítsék előnyben akkor, amikor a bajnokságra készülő keretet készül összeállítani a szakmai vezetőség.

Mindezek után annyi állhat még itt a történet lezárásaként, hogy – ha már Váczi Zoltánt belekevertem a példamesébe – gyakran megesik, emlegetjük a legendás, kicsit kiszínezett jeleneteket, amelyek amúgy távolabb állnak a profi sporttól, sőt a sportolástól, ám abszolút jellemzőek. Persze, azért sztori és sztori között is van különbség, vagyis a „Mester, pecázni voltam…” kezdetű szöveg nem lehet és nem is lesz mindenki kiváltsága, de… Van, ami felülírja, hogy volt vagy nem volt futás az edzéseken – a spílerek ugyanis más dimenzióban játszanak…

Na, viszont ez az, ami kizárólag a gólszerzés pillanatában derülhet csak ki.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!