A rádió aranykora – Ballai Attila publicisztikája

Kemény idők jártak a világra nyolcvan esztendeje. Ezt elegendő egyetlen korabeli hírrel érzékeltetni: 1942. július 25-én a második magyar hadsereg a német utasításnak megfelelően kiszélesítette arcvonalát, így átvette a Don felső folyásának teljes védelmét. Igaz lehet ugyanakkor, hogy a kemény idők nagy embereket teremnek, akik aztán ha felnőnek, könnyebb, szebb időket hoznak el. Például a magyar sportrádiózás aranykorát, köszönhetően az 1940-es Novotny Zoltánnak és Radnóti Lászlónak, az 1942-es Vass István Zoltánnak, a sokkal inkább televíziósként ismert, 1944-es Knézy Jenőnek, az 1945-ös Molnár Dánielnek.

Novotny és Radnóti a sors különös játékaként ugyanazon a napon született, ám a ma nyolcvanéves Vass István Zoltánnal senkit sem lehet egy napon említeni. Egyedi, távolságtartóan is magával ragadó stílusa, fanyar humora miatt szakmai értelemben elődei nincsenek, utódai pedig még kevésbé – egyszer így jellemeztem, és ezen most sincs okom változtatni. Hogy mást ne mondjak, a labdarúgó NB I-es fordulóról tudósító Körkapcsolást hallgatva sóbálvánnyá merevedve vártam, melyik meccsen mi az eredmény, és a két csapatnév, valamint a pillanatnyi állás ismertetése után magamban rendre arra biztattam a riportert, adja már tovább a szót, de Vass esetében azt sem bántam volna, ha a Békéscsaba–Szombathely null-nullt végig közvetíti. Mert nem akadt egyetlen felesleges, közhelyes, erőltetett, lapos vagy éppen öncélúan poénkodó mondata sem. Az avatatlan, ifjú olvasó talán azt gondolja, születésnapi köszöntő lévén idealizálok és túlzok. Pedig nem, Vass István Zoltán és magam miatt sem tenném. Ez az igazság.

A mai ünnepelt minden hangszeren játszott. Olyan eszköztelenül emelkedett stílusban elenyészően kevesen tudtak olimpiai bajnoki címet köszönteni, mint ő az 1992-ben, Barcelonában aranyérmes női kajak négyesét, íme: „Örökre összefonódott a nevetek, sodorjon az élet bárhová is benneteket. Dónusz Éva, Czigány Kinga, Mészáros Erika, Kőbán Rita – soha nem felejtünk el benneteket.” Sokan vagyunk így egy másik, kevésbé fennkölt „névsorolvasásával” is, amely így hangzott: „A Vasas csapatában Kakas, Farkas és Nyúl, és hogy teljes legyen az állatsereglet, itt van Maczkó játékvezető is.” Amikor e sziporkát egyszer felidéztem neki, szelíden rám pirítva, vagy inkább pályája, pályánk kettősségét, az adók és a vevők közti különbséget érzékeltetve jegyezte meg: „Jellemző, hogy az emberek elsősorban az ilyen beszólásokra emlékeznek. Amelyekre soha nem készültem előre, illetve éppen erre az egyre igen. Pontosabban arra, hogy Farkas és Nyúl egyszer végre egymás ellen játsszon, erre mit tesz Isten, egy csapatba kerültek. Eldurrant az agyam, de amikor láttam, hogy ott van Kakas is, Maczkó pedig a játékvezető, már meg is volt a módosított változat.”

Egyetemistaként, a Közgáz Klub szervezőjeként, ismert emberekkel beszélgettem a fő program, a nagy koncert előtt, de amikor Vass István Zoltán az 1980-as évek végén elfogadta a meghívásomat, akaratlanul is előlépett fő programmá. Másfél órán át mesélt nekem és mintegy háromszáz fős hallgatóságának, én pedig néha kiestem a szerepemből, mert magamban azon morfondíroztam: egy korszakos sportriporterről éppen most derül ki, hogy sokkal több annál. Jóval később, amikor már kollégaként kérdezhettem erről, tagadta, hogy a diktatúra időszakában a sportot menekülési útvonalnak tekintette volna, mindig is sportriporter akart lenni, de azért hozzátette: a rendszerváltáskor csak annyit mondott az egyik barátjának, hálát ad az Istennek, amiért egyszer sem kellett 1956-ot ellenforradalomként minősítenie.

Azt tartja, a sport csak az élet egy szelete, ha kikapunk, attól még nem áll meg a forgalom az utcán, és a méhek is tovább gyűjtik a mézet. Ugyanakkor elárulta, az 1976-os montreali olimpián a német kollégát hallgatva – aki körülbelül huszadszor üvöltötte, hogy már csak 80 méter, és X olimpiai bajnok, már csak 50 méter és olimpiai bajnok – azon tűnődött: te jó ég, tíz év múlva ugyanezt akarom majd én is csinálni?

Tíz év múlva még azt csinálta, de miután 1996-ban, Atlantában a pár centis különbség dacára bemondta és eltalálta, hogy kenu kettes 500 méteren Horváth Csaba és Kolonics György győzött, letette a fejhallgatót, és elbúcsúzott az olimpiától. Ötvennégy évesen. A hallgatók, a szakma szerint érthetetlenül fiatalon. Utóbb azzal érvelt, nem akarta, hogy egyszer tévedjen, és meg kelljen érnie, hogy a fél világ rajta röhög. Valóban a csúcson hagyta abba. (Némely, egy ideje erős lejtmenetben közlekedő kollégát bezzeg egyáltalán nem zavarja az ilyesmi, talán mert nem is észleli, de ez most nem téma.)

Döntésével keservesen sokat veszített a magyar sportrádiózás, de talán még többet nyert a hazai politikai újságírás. 2007. március 15-én ő köszöntötte a hallgatókat a frissen megalakult Lánchíd Rádióban, műsorait ezen az indulatok által sokkal inkább aláaknázott terepen is a visszafogott, higgadt, távolságtartó erő és intellektus jellemezte; szócsőnek, miként a sportban is, bármiféle falkatagnak alkalmatlan volt. Éppen így ért el a hangja, az üzenete a kettészakadt hazai közéletben a „túloldalra” is.

Az 1954-es vb-döntőt még az ablakba kitett rádión, kis sámlin ülve hallgatta, később tegező viszonyba került az Aranycsapat héroszaival, Zakariást, Kocsist és Bozsikot kivéve – ez utóbbit ő is érdekesnek találta, de így alakult –, miként a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi ötösfogat tagjaival is, de senkivel sem bratyizott.

Most észlelem, hogy önkéntelenül is folyamatosan múlt időben írok róla, miközben nyolcvanévesen is tökéletes szellemi frissességben él közöttünk. Vagy inkább mellettünk, ami hivatásunkat illeti, önkéntes száműzetésben. Legutóbbi, hosszabb beszélgetésünkkor, a sporton és Magyarországon túli világ anomáliáit elemezgetve egyszer csak kijelentette, ha harmincéves lenne, nagyon komolyan eltöprengene azon, hogy kivándoroljon Új-Zélandra vagy Argentínába – na de éppen ma tölti be a nyolcvanat, úgyhogy szerencsére maradt.

Napnál világosabb, hogy állami és szakmai díjak birtokosaként, több évtized hivatalos és spontán elismerései után semmiféle feladatáért, pozícióért, címkéért nem ácsingózik, részéről ennek pont az ellenkezője lenne fura, testidegen – már az 1980-as években sem értette, miként kaphat önálló műsort egy középszerű színész a Magyar Rádióban, meg is jegyezte, másnap jelentkezik a Nemzetiben, hogy eljátszaná Hamletet. Azt viszont fel nem foghatom, hogyan, miért nem találja meg a napjainkban őt megillető „főszerep”. Persze nem az újabb Békéscsaba–Haladás, az NB II-ből, nem is valamely törpepárt vezértörpéjével készítendő interjú. Hogy akkor mi? Gondolatébresztőnek elárulom, több évtizednyi riporteri munka, hét olimpia, négy labdarúgó-vb, számos világesemény, mintegy ezerötszáz futballmeccs után pályafutása legmaradandóbb eredményeként a Sportsegély Alapítványt jelölte meg.

Ahogy látom, amennyire hiányzik ő a magyar médiának és közéletnek, annyira nem hiányzik neki semmi. Azt vallja, aki nem jön tisztába a lehetőségei határaival 45–50 éves korára, az nagyon keserűvé tud válni. Ennek szellemében, amikor pár éve meglátogattam az otthonában, egy jó háromezer lelkes községben, és megkérdeztem tőle, tudják-e a helyiek, kivel találkoznak nap mint nap az utcán, így válaszolt: „Az idősebbek közül néhányan felkapják a fejüket, hogy jé, tényleg ő az? De a fiatalok csak egy idős embert látnak, semmi többet.” A legutóbbi, kerek születésnapjára íródott egyik interjúban pedig egészen odáig ment az ön(le)értékelésben: „Nagyon kis tégla vagyok én, és egy idő után a téglák is szétporladnak.”

Úgy hiszem, ebben téved. No de senki sem lehet tökéletes.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!