Puskásék után, de előttük is – Ballai Attila publicisztikája

Nyugi, már nem Szoboszlai a téma, hanem mi, együtt, azaz szétszakadva, mint nagyjából minden mentén. Az apropó persze ő és a liverpooli szerződése, amelyről a média és a komplett magyar futballközeg már mindent (is) elmondott, elpletykált, kinyilatkoztatott a jövedelmétől a savasodásán át Klopp mester hozsannázásáig. Persze nincs ezen mit csodálkozni. Ha nulla celebek levetett, nevenincs, mégis idióta becenevű szeretői rendszeres szereplői a bulvársajtónak, akkor sohasem lehet elég abból a honfitársunkból, aki a világ legnépszerűbb sportágában a földkerekség egyik legpatinásabb, legkiválóbb csapatába igazolt, amelynél ráadásul sztárként – nem szeretem a szót, de most ez a legpontosabb kifejezés – várták és fogadták.

Szoknunk kell még ezt. Ezért, miközben picit őt is féltem, minket, magunkat sokkal jobban. Mert nemcsak vele, hanem velünk sem történt még ilyesmi soha. Lelkesedtünk Dávid Kornélért az NBA-ben, Baumgartner Zsoltért a Formula–1-ben, de jóemberek, ez most a futball, a Premier League és a Liverpool!

Azért szögezzük le, arra már akadt példa, hogy magyar labdarúgót bálványoztak Európa élklubjai­ban, csak arra nem, hogy dicsőségének híre hozzánk, az óhazába is elért volna. A vasfüggöny innenső oldalán az egyszerű halandó azt sem tudta talán, hogy létezik egy bizonyos Nyers István, aki az Internazionale színeiben rögtön első idényében, 1948–49-ben a Serie A gólkirálya lett, vagy hogy Barcelona Kubala Lászlóért rajong, miatta kell kibővíteni, újjáépíteni a stadiont. Apáinknak halvány fogalmuk sem lehetett róla, hogy minden idők leggólgazdagabb BEK-döntőjében, 1960-ban Puskás Öcsi valószínűleg örökös csúcsként négyet vágott. A korszak vezető hazai napilapja, a Népszabadság így számolt be e varázslatról: „A glasgowi Hampden-parkban szerdán, több mint 131 ezer néző előtt került sor a labdarúgó-bajnokcsapatok döntőjére, a Real Madrid és az Eintracht Frankfurt együttese között. Az első negyedóra eltelte után a spanyol csapat végig fölényben játszott és 3:1-es félidő után 7:3 arányban nyert. A Real Madrid ezzel ötödször lett a torna győztese.” Puskás nevét sem merészelték leírni. De majd két évtizeddel később, 1978-ban a Népsport helyszíni tudósítója sem volt sokkal karakánabb, pedig a londoni Wembleyben a Liverpool ellen 1–0-ra veszítő FC Bruges-ben kezdőként lépett pályára Kű Lajos. Egykori kollégánk az összeállításban azért annyit feltüntetett, hogy Kű, majd fél mondatban jelezte, hogy „a 39. percben Kű fejelt a kapu fölé”, de a disszidens keresztnevére, nemzetiségére, kálváriájára egyetlen szót sem vesztegetett.

Az 1980-as években aztán rések nyíltak a vasfüggönyön, így még mindig kiváló, de Puskáshoz, Kocsishoz már nem mérhető magyar futballisták legálisan, a kiátkozás terhe nélkül szerződhettek nyugati, bár messze nem Real- vagy Barca-szintű egyletekbe. Így is életem első nyugat-európai túrája legemlékezetesebb momentumai közé tartozik a firenzei dóm vagy a Notre Dame mellett, hogy a Nancy–Racing Paris francia bajnokin a 2–1-re győztes hazaiaknál Nagy Antinak és Hannichnak szurkolhattunk – Nagy ráadásul „eltüntette” a Littbarski, Francescoli ékpárost –, és a meccs után még ki is jöttek hozzánk beszélgetni. Mi, négyen haverok, utána azt taglaltuk, milyen lett volna Puskást csodálni a Realban – de hagyjuk is, ilyen már nem lesz soha, hessegettük el a gondolatot.

Nem is lett, de újságírói pályám kezdetén megadatott, hogy a Feyenoord–Willem II holland bajnokin lássam a Rotterdamban körülrajongott Kip­rich „Kiput”, majd hallgassam ifjabb játékostársát, Regi Blinkert áradozni „Jozefről”. Athénban pedig a meghatottságtól a nyakamba boruló pincér ömlengését viseltem örömmel, hiszen néhány sör mellett ennyi járt nekem, mert mégiscsak Détári „Döme” honfitársa vagyok. Ők manapság mindketten lehetnének Szoboszlaik, de hajdan nem kerülhettek a Liverpoolhoz fogható csapatba, harminc éve nem volt még internet, nem láttunk napi „húsz” meccset, legfeljebb néhány perces összefoglalót.

Az azóta eltelt három évtizedben is akadtak igazán jó játékosaink – kevesen, és ők is egy szinttel nem Puskás, hanem Détári alatt. Dárdai mindent kihozott magából a Herthában, le a kalappal, emblematikus alakká vált, de helyi értékkel, a Her­thában. Dzsudzsák Balázsból talán bármi lehetett volna, csakhogy igazán rangos kérő érte sem jelentkezett, és nem a Liverpoollal szemben választotta a Mahacskalát. Angliában eddig Gera Zoltántól futotta a legtöbbre, de egyrészt középcsapatokban tűnt ki, másrészt ő „csak” egy futballista volt a maga zárt, sajátos világában, és mindvégig kínosan ügyelt arra, nehogy egyetlen eredeti, felemelő, a „nép” egészéhez címzett üzenet elhagyja a száját.

Erre jön Szoboszlai Dominik, alig landol Angliá­ban, máris így szólít meg mindannyiunkat: „Sziasztok, srácok, üdv Liverpoolból! Hajrá, magyarok!” Előtte a lehetőség, hogy sztárjátékos legyen, habitusából adódóan eleve sztáralkat, sztárklubban. Persze sohasem lesz Puskás, de a Liverpool nagyjából egyenlő a Real Madriddal, és ha mindezt, belső adottságait szűkebb és tágabb külső környezetével egy képletbe rendezhetnénk, az jönne ki: rendkívüliek az esélyei, hogy a magyar futballhangulatra gyakorolt összhatása az elmúlt fél évszázadban a legnagyobb legyen. Normális esetben ez egyedi összetartó, kohéziós erő lehetne. Nálunk inkább szétválasztó. Érthető, ha már most megőrül érte az ország nagyobbik része. Ám a kisebbik, harsányabbik hányad tőle, az őt övező felhajtástól menne a falnak. Máris azt bizonygatva, hogy a magyar futballnak semmi köze Dominikhoz. Az egyik az első meccsét, az első gólját, az első őt éltető szurkolói rigmust, transzparenst várja, hogy aztán a valós értelmezési tartományból kilépve, mindezt még az amúgy is különleges jelentőségén is túllihegje. A másik az első elügyetlenkedett ziccerét, az első lecserélését, kispadozását, az első vele elveszített válogatott mérkőzést fürkészi, hogy végre kibökhesse: na, vele vagytok olyan nagyra, ő a ti megváltótok? Aligha kétséges, hogy a világ legsűrűbb bajnokságában, annak is egyik legjelentősebb klubjában erre is, arra is akad majd példa, és a világháló, valamint a fórumait folyamatosan tápláló indulat sikert, félsikert, csalódást képes az ezerszeresére torzítani.

Mindettől féltem picit Szoboszlai Dominikot, de sokkal inkább féltem magunkat. Hiszen nem kell nekünk valódi és érdemi tétre menő „meccs” a tébolydához. Olykor elég egy pad is. Mint a héten. Ionesco abszurd drámái vagy Örkény leggroteszkebb egypercesei a nyomába sem érnek a Tompa utcai valóságnak. Egy reggel özönvízben, viharban csontig ázva, kocogásból hazafelé caplatva és átkozódva magam sem akartam elhinni, hogy néhányan most is pingálnak, és már majdnem odaszóltam nekik, megkönnyebbülés, hogy ebben az időben saját magamnál is nagyobb hülyékkel találkozom, de aztán rájöttem, hogy esetleg az első szemtanúja lehetek egy újabb kisebbség, a szakadó esőben szabadban festők megalakulásának, és semmiképpen sem akartam megbántani őket érzékenységükben. A ferencvárosi „festőiskolák” harca már odáig fajult, hogy egyes médiumok azt szegezték neki kamerával, mikrofonnal az óvatlan járókelőknek, hogy akkor most a melegek vagy a nácik jelentenek-e nagyobb veszélyt a társadalomra, és hirtelen senkinek sem jutott eszébe a magától értetődő, helyes válasz: a legnagyobb veszélyt a hülyék és az uszítók jelentik. Ránk is, rád is, Szoboszlaira is. Ezért egyet kell értenem azzal az ismeretlen szerzővel, aki a következő üzenetet hagyta a padon és az utókorra: „Én csak egy pad szeretnék lenni. Ami jó mindenkinek. Neked is. Neki is. Nekünk.”

Ezt egyetlen szócserével – pad/futballista – akár Szoboszlai Dominik is közhírré tehetné. Némi álszerénységgel. Mert én például a jövő héten Erdélyben, a szokásommal ellentétben, kizárólag miatta fogok megállni a korondi kirakodóvásárban. Arra leszek kíváncsi, hogy ott, ahol eddig a kerti törpétől a stampedlikészletig mindent magyaros motívumokkal ellátott árukészlet kontrasztjaként csak román játékosok nevét hirdető futballmezeket lehetett kapni, találok-e végre néhány szoboszlais pólót.

Ha nem, akkor a közvélekedéssel ellentétben a korondiaknak bizony fogalmuk sincs az üzletről.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!