Mi van a tojásban? – Malonyai Péter publicisztikája

TAVALY MÁJUSBAN játszott legutóbb bajnokit Pávkovics Bence, aki a nyáron eljött Debrecenből, s a hírek szerint az Egyesült Államokban, a kaliforniai Orange megyében, Irvine városában futballozik majd.

A holtidőt nem töltötte tétlenül, amellett, hogy edzett otthon, Mohácson, besegített a családi vállalkozásba is. „Ha kellett, megfogtam a táposzsákot, és cipeltem. Pluszedzésnek is megtette... Jó érzés volt tapasztalni, milyen a futballon kívüli világ. Mert lássuk be, a játékosok ezt nem igazán ismerik, burokban, álomvilágban élünk. Ezután még inkább megbecsülöm a kenyerüket fizikai munkával kereső embereket. Büszke vagyok rá, hogy a két edzés mellett nem a PlayStationt nyomogattam, hanem segítettem a családomnak” – mondja.

Tanulságos.

Burokban születni különleges, azt tartják, a kiválasztott egész életében szerencsés lesz. Vagy így van, vagy nem, ám burokban élni nem feltétlenül egészséges, legfeljebb hasznos. A sportolóknál például, akiknek nem kell kizökkenniük az edzés-verseny-pihenés körforgásból, nem érinti meg őket mindaz, ami kint az utcán természetes, hétköznapi, említésre sem érdemes.

Az élet.

Úszó olimpiai bajnokunk, Kovács Ágnes például azt mondta 2001-ben, hogy itthon klasszisként nem kellett apróságokkal törődnie, Phoenixben viszont még az evőeszközöket is neki kellett megvennie a lakásába. Egy volt a sok közül az Arizona State Universityn. Kajakos klasszisunk, Kovács Katalin is beszélt arról, hogy burokban nőtt fel, más kérdés, hogy – mint mondta – megkapta az élet kis leckéit a sportban is (válogatás, méltatlan támadások). Ám ezek mások, ha úgy tetszik a sportpályafutás részei.

A volt kosaras, Gellér Sándor jóval pályafutása befejezése után magyarázta, hogy annak idején a Bp. Honvédban egymás között éltek, a külvilág érdekességnek számított. A még annál is jobb játékos azt is elárulta, hogy a burok nem felhőtlenül a béke szigete, egyik pillanatról a másikra kilökhetik belőle a kedvencet is, mint vele tették húszévnyi szolgálatot követően a Bp. Honvédnál.

A legtöbbször akkor szembesülnek a valósággal sportolóink, amikor szétpattan a burok. Vagy legalábbis vészesen repedezik. Ezért lehet, hogy sokan el sem tudnak mást képzelni a versenyzés után, csak a sportágukat. Érthetően, hiszen azt ismerik, magabiztosan közlekednek benne – hogy mennyit tudnak róla, kérdés, de a lényeg: a múlt(juk)ból kívánnak megélni. Ez mindenképpen igaz, hiszen ki se próbáltak mást az életükben, talán eszükbe sem jutott.

Általánosítani persze nem érdemes, hiszen ahány sors, ahány indíttatás, annyiféle megoldás. A pólószövetség elnöke, a kétszeres olimpiai bajnok Madaras Norbert rá jellemzően beszélt, amikor 2018-ban abbahagyta: „A vízilabda eleve kis szelete a világnak, szóval amúgy sem indokolt, hogy bárki elszálljon magától. Nem élek burokban, minden érdekel, mindenről olvasok.”

Amekkora szerencse, hogy klasszisoknak nem kell mással törődniük, mint a klasszisukkal, profi futballistáinknak pedig a fene nagy profiságukkal (plusz-mínusz PlayStation...), legalább akkora csapás is – legalábbis nálam. Fogalmuk sincs, mi van a burkon kívül, legfeljebb sejtik, s persze nem feltétlenül tetszik nekik. Nem hibáztatom őket, egykori mesterem mondása örökbecsű: jobb egészségesnek, szépnek és gazdagnak lenni, mint betegnek, rondának és szegénynek (nem kívánt törlendő). A kényelem nagy dolog, értve alatta a fáradsággal járó tennivalóktól való mentesség szótári értelmezését, esetünkben a hétköznapokra vetítve.

Futballunk hőskorában nagy dolog volt a stabil munkahely. Én rendre Kertész II Vilmosra (1908–1924: MTK, kilenc bajnoki cím, 47 válogatottság) gondolok a témában. Korának kiváló jobbfedezete sportszerkereskedést nyitott, folyamatosan hirdetett a Nemzeti Sportban, kiárusítás kiárusítást követett, kedvezményt adott az amatőr csapatoknak – jól ment neki. Miközben – ezt se feledjük – a magyar labdarúgás profizmus előtti (álamatőr) korszakának kifejezett sztárja volt.

Aztán jött a profizmus (1926), de a bezártság ellen egyrészt küzdöttek a vezérek, másrészt a játékosok – hiába futballozhattak immáron nyíltan pénzért – állásért küzdöttek, mert (ők is) tudták, egyszer véget ér az édes élet. Langfelder Ferenc, az újpesti futballvezér csapata olaszországi túrájáról írta, amikor egy hétig nem volt meccsük: „A henyélés és az unalom elpuhítja a testet, lustává, kényelmessé teszi még a legkeményebb sportembert is. Persze ezek a jelenségek előre nem konstatálhatók, szinte akaratlanul, mondhatnám, orvul lepik meg az embert, éppen akkor, amikor abbahagyva a »pihenést« kilép a küzdelem terére.”

A korszak egyik legnagyobbja, a fradista Takács II József, miközben 1927-ben a franciák elleni meccsen (13:1) hat gólt szerzett, s kulcsszereplője volt a legendás T betűs csatársornak (Táncos, Takács, Turay, Toldi, Kohut), szinte egész pályafutása alatt dolgozott az Autótaxi főműhelyében. Olyannyira, hogy a Szürketaxi csapatánál hagyta abba a futballt, és a vállalattól ment nyugdíjba – 34 esztendőnyi munkaviszonyt számolhatott el.

Aztán a háború után ismét jött az (ál)amatőr korszak, olvashatta a nép, hogy az élsportolók legjobbjai élmunkások is. A leglehetetlenebb helyeken került elő a munka. Amikor például a Népsport 1952-ben értékelte a játékvezetők teljesítményét, Dankó Györgynek rögzítette a hibáját („Nem elég erélyes, s nem bírálja felül kellően partjelzőit”), majd örömmel tette hozzá, hogy „munkahelyén mint műszerész kiváló munkát végez”.

Aztán a forradalom után eljött az álamatőrök igazi korszaka. Barcs Sándor MLSZ-elnök 1957-ben még próbálkozott azzal, hogy „rendezze” a futballistafizetéseket, mondván, az NB I-es játékos a falállás bérével, a kalóriapénzzel és a prémiumokkal együtt megközelítően sem keres annyit, mint egy külföldi profi. Emiatt elnézőek vele, természetes, hogy nem jár be a munkahelyére, legfeljebb a fizetéséért. De van, aki még azért se, postán kéri. Hiszik, nem hiszik, volt, ahol nagy pedagógiai eredménynek tartották, hogy az egyik futballistánál „elérték azt, hogy már bejár a fizetéséért, személyesen veszi át a borítékot, sőt személyesen alá is írja a listát”.

Kedves barátom, a több mint két esztendeje elhunyt válogatott futballista, Szuromi Antal mesélte, hogy amikor Tatabányára igazolt, föld alatti bányacsillésként alkalmazták, mert az a pótlékokkal, kedvezményekkel együtt nagyon jó pénzt hozott. Bejárnia persze nem kellett, ám egyszer úgy gondolta, hogy mégiscsak odamegy, már csak becsületből is. Szó nélkül kipenderítették, sőt a tröszt legendás vezére, Gál István még magához is rendelte: „Szuromi elvtárs! Mi nem azért hívtuk ide magát, hogy segítse a termelést, arra megvannak az embereink. Maga csak rúgjon gólokat, és minden rendben lesz.”

Álszent, hazug világ volt, meggyőződésem, hogy a hullámverései még ma is hatnak, a morális züllés megállításához kevés egy emberöltő.

Az is igaz persze, hogy akkoriban büntetőtörvénykönyvi tétel volt a közveszélyes munkakerülés, végső esetben szabadságvesztés is kiszabható volt rá, mellette a településről való kitiltás. A személyi igazolvány rögzítette a munkahelyet – jól is néztünk (néztek) volna ki, ha üres a rubrika, s ki kell ebrudalni a futballistát. Magyarán a csalás, a hazugság még dokumentálva is volt, a leghivatalosabb papírok egyikében.

Az általánosítás, a múlttal való párhuzam (túlzott) emlegetése persze felesleges. Tőlem meg aztán végképp ne várják, hogy megoldással szolgáljak. Viszont Örkény István a burokról szólva is bölcs volt, hiszen: „A tojás a születés és az elmúlás egyszerre, a törékeny burokban múló idő. Egy tojásból minden lehet.”

De előbb volt-e a tyúk?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!