Dőlt a vödör – Csurka Gergely publicisztikája

Akkor tegyük fel az igazán érdemi kérdést azok után, hogy Andorra ürügyén megint sikerült magunkra döntenünk a moslékos vödröt. Tehát az volna a tiszteletteljes kérdésem, hogy a magyar közigazgatási határokon belül, a magasságos császári és királyi labdarúgó-szövetség égisze alatt, a szent és megfellebbezhetetlen edzőképzési bizottmány és licenckiokádó testület kegyelméből hány olyan utánpótlásedző dolgozik manapság, aki bármelyik, mondjuk úgy, nyugati futballklub korosztályos csapatainál alkalmazást nyerne bármikor. Felkészültsége, szakmai tudása alapján. Most kizárólag a focihoz való konyítást nézzük, ne a nyelvtudást, azaz ne mondjuk azt, hogy Z. Ödön simán lehetne a Bayernnél is, csak hát nikt sprekken dajcs, ezért fonnyad még mindig Alsózsolcán.

Szóval, térjünk vissza az eredeti felvetéshez: hány ilyen edzőnk van? Aki olyan tudással van felvértezve, pedagógiai érzékkel megáldva, amelynek birtokában száz és ezer szakember dolgozik a Lajtán túl. Meg a Drávától délre. Mert ahogy látjuk, a horvátoknál és a szerbeknél is igencsak értenek ahhoz, miként neveljenek akár BL-győztes csapatnál alapemberré váló játékost.

Miközben mi éppen fátyolos szemekkel ünnepeljük, hogy egy éve ikszeltünk Izland ellen. Már látom, ki fogja ez forrni magát. Idővel talán a 6:3 szintjére emelődik, pláne ha még beleszaladunk néhány ilyen buszsofőr-hentes-szállodaportás vegyes elleni vereségbe, azaz simán eltelik újabb harminc év valami normálisabb eredmény nélkül. És akkor lesz 5, 10, 20, 25 éves évforduló. Tök jó, mert egyenesen afféle ünnepi heteket lehet szervezni, hiszen egyszerre idézhető meg a 2–0, az 1–1 és a 3–3 – a 0–4-et most hagyjuk –, a lényeg, hogy rendezhető egy grandiózus nyári múltidéző show is, nem csupán novemberi, messzibe révedő tekintetekkel lehet felidézni, amikor mink csoportelsők voltunk egy 24 csapatos Eb-n… Hah, a daliás idők! Hiszen elsők szeretünk lenni, arra emlékezni, nem holmi vereséggel záruló vb-ezüstérmes menetelésekre – mindjárt örömtelibb egy csoportelsőség, ráadásul itt most milliók emlékezetében él igen friss élményként az egész, nem ósdi fekete-fehér filmkockákon látjuk a nyugatnémeteket visszajönni 0:2-ről, meg az idióta walesi taccsbírót lest belengetni 2:3-nál. Azon mit ünnepeljünk? Hanem ugyebár 2016 júniusában az élen végeztünk, egy győzelem, két iksz, first place in Group F! Veretlenül, kisztihand! 2021-ben olyan vadászgépes-légiparádés-hajófelvonulásos-rakpartlezárós-sajtos-tejfölös-lángosos népünnepély fog itt kerekedni, hogy ahhoz képest augusztus 20. zsenge utózönge lesz csupán. 2031-ben meg szobrot fognak állítani Bordeaux-ban, Szalai Ádi teli szájjal üvölt, a nézők meg ölelgetik. Mindez bronzba öntve. Remek kis ünnepség lesz, az MLSZ nevében a koszorút elhelyezi: …(Etelka, ide írja be a nevet, ha megjön a visszaigazolás, és intézze a szállást-napidíjat is).

Istenem, a mi Ádámunk. Aki annyira hiányzott Andorra ellen. És tényleg. Aki egyébként – sajnos, erre muszáj emlékeztetni unos-untalan – anno, az 1–8-as trancsírozás után ugyebár kiült a média elé, és többek között kijelentette: őt, őket nem tanították meg futballozni.

Persze azóta fejlődött, csakhogy az alapokat nem kapta meg, sem ő, sem más, generációk nőnek fel anélkül, hogy használható futballtudással és – ez a legdurvább – erőnléttel (izomzattal, keringési rendszerrel) vérteznék fel őket a magyar utánpótlás-nevelő rendszertelenségben.

Ne áltassuk már magunkat: teljesen mindegy, hogy Bernd Storck vezeti-e a válogatottat. Annyit németünk javára kell írni, hogy kétszer tíz nap alatt összerántotta úgy a bagázst, hogy egészen tűrhető produkcióval rukkoltak ki egy évvel ezelőtt. Ballai Attila finoman végigvette már ezeken a hasábokon, milyen nüanszok révén jött össze az az eredménysor, melynek hála tömegek vonultak a körúton, és azt gondoltuk, hogy a magyar név megint szép lett. Igen, odafönn a futballistenek úgy döntöttek, tett eleget a csapat, meg tán a közeg is, hogy legyen másfél jó hetük a magyaroknak, pattanjon kifelé a labda a kapufáról emitt az osztrák meccsen, és pattanjanak befelé a védőkről amott a portugálok ellen.

De ennyi járt – és nem több. Nyilván az irdatlan kormányzati erőforrás-átcsoportosításhoz még több alázatot lehetett volna társítani a sportág térfelén, például egy Andorra elleni válogatott mérkőzés összeállításánál is, illetve ha már különféle indokkal különféle alakok a csapatba kerültek, legyen olyan testbeszédük, mozdulataik árasszák az önbecsülés felismerhetetlen jeleit, attól még, hogy egy pálya műfüves, bízvást fel lehet szántani, még magyarként is, Andorra ellen, mert a futball istenei nem szeretik, ha hülyének nézik őket, ugyanis mindenkinek tisztában kell lennie a képességeivel, vagyis azzal ő csak egy magyar focista, még miniállamék ellen is. Meg úgy összességében a mindennapokban is jól jöhet az az alázat, amikor koncepciók születnek arról, hogy miképpen is ágyazzunk meg annak hosszú távon, hogy ne csupán finom mázlik gyönyörűen egymásra épülő sorozata legyen egy dicsőségesnek számító Eb-szereplés.

Ha másból nem, abból lemérhették volna a szerencsefaktort a magyar futballban tevékenykedők, hogy egyetlen hősünk sem kapott normális szerződést normális csapatnál. Emlékszem, ment a sápítozás, hogy hát azért többet reméltünk, mert ezek a srácok bizonyítottak… Öööö, mit is? Csak nem elfeledkezünk arról, hogy a vágyainkban szereplő klubok játékosmegfigyelői alkalmasint jobban értenek ehhez a sportághoz, mint a magyar edzői kar nagy átlagban? Azaz ők nem mámortól elhomályosodó tekintettel követik a játékosok mozdulatait, hanem tűpontosan látják, hogy ama bizonyos erőnlét három meccsre kitartott – mondjuk úgy, Storckéknak sikerült egy hosszabb edzőtábor során valamelyest jobban tónusba rántani az izmokat, mint egyébként –, a belgák ellen viszont már mindenki az összes létező felső- és altesti résein vette a levegőt, miközben saccra két sebességi fokozattal volt elmaradva az ellenféltől. Megfigyelőéknek ráadásul a technikai tudás mellett a testfelépítés és -beszéd is sokat mesél. Hja, meg míg el nem felejtem: a labda nélküli helyezkedés, taktikai érzék, meg effélék.

Mondjuk ki, Nagy Ádám pályája úgy-ahogy ível (mintha korábban benne nem láttak volna semmit az itthoni műértők, nemdebár?), hanem Kleinheisler története megint csak szépen mutatja, mennyit ér egy közepesen jól eltalált lövésnek köszönhetően általunk félisteni státuszba emelt fiatalúr a nagy nyugati koordináta-rendszerben.

Áshatunk mélyebbre is, hogy Andorra ellen mit mutattak a fiatal „tehetségek”, vagy hogy mit ér az anno a hetedik mennyország szintjére repített U20-as bronzérem, hol tartanak az akkori héroszok.

Be vagyunk árazva, na. És ez rémisztő visszaigazolása annak, hogy ahol minden eldől, a tizenévesek szintjén, ott katasztrofális állapotok uralkodnak. Azt persze pontosan tudjuk, ha ma nincs nyolc, tíz, húsz igazán minőségi utánpótlásedzőnk, nem fog üstöllést teremni a bokorban. A hokisok nem szégyelltek a minőségi nációkból szakembereket hívni, hallgattak rájuk, igaz, ott az invesztíció intelligenciával és alázattal párosult; meg lehet nézni, hol tartanak. Labdarúgóéknál még addig sem sikerült eljutni, hogy legalább egy vagy két igazán minőségi janicsárképzőt felállítsanak, felőlem nevezhetik akadémiának is, ahová a mai, modern testanalízis-módszerek és más megbízható felmérések alapján kerülhetnének be a kiválasztottak, akik bírják a gyűrődést, akarnak is valamit ettől a sportágtól, és akiket az odavitt magyar/külföldi, kvalitásai és nem ismeretség alapján kiválasztott szakemberek erőnlétileg-taktikailag felkészítenek a 21. század gladiátorfutballjára. Ezt még ellenszélben is meg lehetne valósítani. Ha viszont a jelenlegi hátszélben sem sikerül, akkor tényleg megette a fene az egészet.