Kit érdekel? – Deák Zsigmond publicisztikája

A Kazahsztán elleni nagyszerű meccs után másfél nappal nem kevésbé fontos futballmérkőzésen vettem részt, ezúttal a Gyurmák FC tagjaként a kispályás műfüves bajnokságunkban. Az óraátállítással kalkulálva idejében érkeztünk, ellentétben a játékvezetővel, így volt időnk a bemelegítés közben (helyett) megtárgyalni válogatottunk teljesítményét. Annak a szerény véleményemnek adtam hangot, hogy új taktika ide, érdekes összeállítás oda, három ilyen gólt a kölyökcsapatban vagy épp a Gyurmák FC-ben sem lehet kapni. A labdarúgó ábécé kezdőbetűjét tanulók is pontosan tudják már, lapos szöglet nem juthat el a hosszú oldalra, mert valakinek állnia kell a röviden; kötényt kapni, majd letenni a labdát lövésre az ellenfélnek az álmoskönyvek szerint rosszat jelent; a védő ne körülményeskedjen, és ne essen hasra a saját tizenhatosán, különben baj lesz. Nagy garral fejtegettem, ha olyan gólokat kapunk, mint a sporttörténelem első magyar Leekens-gárdája, akkor fejjel ugrok a palánknak.

Erre mi történt? Olyan gólokat kaptunk. Dupla kötény, ki- és beejtett labda, csatár hátáról bepattanó, a vége nem is lehetett más, mint 6–3 a riválisnak. A félidő legalább nem 4–2, igaz, az évszázad mérkőzése sem a mi meccsünk volt. A palánk és a fejem azért ép maradt, ráadásul senkivel sem vesztem össze, ami külön csoda (vagy már én sem vagyok a régi).

A tovatűnni látszó sikerélményt hajszolva inkább fogadtam egy üveg borban az egyik csapattársammal, hogy ha mi nem is, a válogatott képtelen négy napon belül még egyszer hasonlóan gyengén muzsikálni, s biztosan nem kap ki kedden a skótoktól. A többit tudjuk. A gárda valamivel valóban jobb teljesítményt nyújtott, de ez csak az 1–0-s vereséghez volt elég. Ezek után vihetem az itókát a cimborának, pedig Szalai második félidei ziccerénél már kezdtem magam győztesnek és szomjasnak érezni…

S hogy miért írtam le mindezt? Mert állítom, hogy a labdarúgó-válogatott, s úgy egyben a „magyarfoci” még mindig az egyik, ha nem a legjelentősebb alanya a hazai sporttémájú közbeszédnek, s nem csak öregedő kispályások között. Ennek az egyik oka páratlan futballtörténelmünkben, a társadalom szövetét valaha teljesen és szervesen átható futballkultúránkban keresendő.

Százszor, ezerszer leírtuk, kimondtuk már, nincs más nemzet, amely olyan magasan járt, s olyan mélyre jutott ebben a nagy- és népszerű sportágban, mint mi. Hosszú évtizedek romboló munkája, permanens sikertelensége sem tudta kitörölni az emberek agyából, hogy mennyire fontos, ami a gyepen történik. Nincs az a nyári (s most már téli) olimpiai bajnoki cím, amely tízezreket táncoltat meg a Nagykörúton, a villamosok tetején, ehhez negyvennégy évnyi szünet után bekövetkező Európa-bajnoki szereplés, csoportelsőség és nyolcaddöntőbe jutás kellett.

Arra is van egy fogadásom, hogy a XXI. század legtöbbet emlegetett magyar futballistája nem kifejezett sportszakmai környezetben Koplárovics Béla; a ZTE egykori cserecsatára azóta szinte beleőrült abba az elsöprő népszerűségbe, amit a legendás Manchester Unitednek rúgott 2002-es, BL-selejtezős győztes gólja eredményezett. Na jó, Dzsudzsák Balázs szintén ott van a spiccen, de nemcsak azért, mert lassan, de biztosan százszoros válogatott, hanem mert a pályán kívül, bulvárszempontból is érdekes: átlagember számára felfoghatatlan mennyiségű pénzt keres most épp valahol az arab világban, márkás autókat hajt s időnként tör össze, a körülötte megforduló csinos hölgyekről nem is beszélve (akiket csak hajt). Sőt, időnként örömében vagy bánatában sírva fakad a kamerák előtt, ami egyesek szerint a gyengeség jele, nálam viszont a szívé, az érzelemé, amit focistaléte földtől elrugaszkodott extremitásai sem tudtak kiölni belőle.

A botcsinálta futballszakértők szokásos bon mot-ját – „Ezek a falábúak nem tudnak játszani, ráadásul lélektelenek, csak a pénz érdekli őket” – legutóbb a skótok ellen Lovrencsics Gergő is cáfolta, fátyolos hangon és szemmel fejezte be így a nyilatkozatát: „Elég volt már a vereségekből!” Hát igen, akinek megadatott a váratlan Eb-szereplés, az tudja, milyen érzés magyar labdarúgóként örömet szerezni nemcsak magának (lásd még pénztárca), hanem százezreknek, millióknak.

Felesleges kerülgetni a forró kását, a futball mint téma, politikai szempontok miatt szintén az előtérbe került az utóbbi időben. Ha a jelenlegi kormányzó erőknek fontos, támogatásra érdemes a sport és azon belül a labdarúgás, akkor az ellenzéknek nem lehet az – ezt diktálja a kicsavarodott nagypolitikai logika, noha a józan paraszti észhez az égvilágon semmi köze. Miért ne lehetne fontos mindenkinek vagy éppen senkinek, esetleg valakinek a többiektől függetlenül?

A kedvencem, amikor az ellenzéki megmondóember a válogatott ellen szurkol, mondván, ha siker van, az jó a jelenlegi hatalomnak. Lehet, hogy politikailag retardált vagyok, de ha kiderülne, hogy egy számomra igen ellenszenves „nagyfejű” szereti a pacalt és a sört, attól még nem mondanék le kedvenc ételemről és italomról.

A lényeg, hogy a futball fontosságán, népszerűségén lehet sajnálkozni, csak felesleges, s teljes szívemből kívánom az MLSZ-nek és magunknak, hogy ezt még egyszer az életben a bajnoki nézőszámok is tükrözzék. A válogatottal már nincs gond, egy győztes meccs után megint tuti lenne a telt ház a Groupama Arénában, ezt a bizalmat újrateremtette 2016 nyara.

Előtte viszont bőven volt meccs, amelyen százak lézengtek a lelátón, előfordult, hogy a közszolgálatot sutba dobó királyi tévé még az aktuális világversenyes selejtezőt sem tűzte a műsorára, mondván, úgysem érdekel senkit. Pedig akkor is táncoltak volna az emberek a villamos tetején fociügyben, csak nem volt rá okuk, illetve az aktuális hatalom számára kizárólag szükséges rosszként létezett a labdarúgás. Most más a helyzet, s hatalmas a futballközeg felelőssége, hogy kitüntetett társadalmi és egyéb szerepének megfelelően működjön a fura kettősségben, kiemelkedve a többi sportág közül, bizonyos szempontból mégis lesajnálva. Utóbbi tényező a sikerkorszakot követő hosszú enyészet öröksége, megváltoztatni sem lesz rövidebb idő.

S a focin kívül mi érdekli még a magyar embereket a sportból? Hát Hosszú Katinka és Shane Tusup! Jó, ez nem évtizedes beidegződés, csak az utóbbi hónapoké, amióta napvilágra került a sikerpár tagjai között kialakult magánéleti válság. Mégis, húsz éve nem látott egyetemi évfolyamtársam néhány udvarias mondat után ugyanazt kérdezte, mint rövid pályás gyorskorcsolyázó olimpiai bajnokunk, Liu Shaolin Sándor a szerkesztőségünkben járva, régebbi oldalak levonatait böngészve: mi van Hosszúékkal? Most mondhatnám, hogy fogalmam sincs, ez azonban rossz válasz, próbálom a kollégáimat is meggyőzni, a Nemzeti Sport ugyan nem bulvárlap, de kutya kötelessége alaposan utánajárni a Katinkáékkal kapcsolatos, szakmai szempontból releváns témáknak. Mint ahogy a (csak nagymedencés eredményeit számolva) háromszoros olimpiai, hétszeres világ- és tizenháromszoros Európa-bajnok úszóklasszisnak is javallott lenne az ikonná válás után hasonlóképp kiszolgálni a közvéleményt, mint előtte.

Gyurta Dániel ebből a szempontból utat mutatott: a pletykák megelőzése érdekében egyedi sajtóeseményen, a medencébe még egyszer, utoljára nyilvánosan beugorva jelentette be a visszavonulását. Félreértés ne essék, távol áll tőlem Hosszút visszavonultatni, csak éppen az őszinte, hiteles megnyilatkozásokat, információkat hiányolom néha tőle. Hiszen a közérdeklődés (lásd még futball) nagy felelősséggel jár, nemcsak egyetlen személy, hanem a teljes sportág, az egész szféra bizonyítványa, általános megítélése múlhat néhány átgondolt vagy épp átgondolatlan szón, esetleg a hallgatáson. Akit tízezrek követnek a közösségi médiában, annak ezzel tisztában kell lennie, s ennek megfelelően cselekednie.

Focistáinkkal ellentétben Hosszú Katinka legalább nyer, és ez azért nagy különbség.