A 6:3-tól a törött botig – Moncz Attila publicisztikája

A balatoni idénynyitónak az utóbbi időben fontos szerepe volt az életemben, általában középső keresztlányom családjával töltöm. Előfordult, hogy pincepörköltfőző-versenyen kezdtük a szezont, volt, hogy kora májusi fürdőzéssel (a középső gyereknek a víz hőfokát érzékelő és a fröcskölést követő sikolyát alighanem máig emlegetik, de nem csupán a fövenyesi strandon, hanem még a túloldalon, Siófok magasságában is...), aztán nemrég rájöttünk, nincs jobb a kora tavaszi-késő téli badacsonyi túráknál. Tavaly a szülőkkel január 13-án indítottuk az évadot, most március első vasárnapján. Egy éve rossz időben, de maradandóan szép élményekkel gazdagodva, az idén jó időben – újabb élményeket gyűjtve.

Önmagában mutatvány, ha a Balaton-felvidéken Szeged-sálas emberbe botlik az ember, de miközben a Dobosi-Stier pincészetben a barátom rendelt, én pedig a választékot nézegettem, egy pillanatra nem kaptam szikrát. Wembley, Visszavágó, Félidő, Irapuato – sorjáztak szépen egymás alatt a tételek. „Gondolkoztam, hogyan tudnék emléket állítani a jelentős futballeseményeknek a pincészetben, és ez jött ki belőle” – mondta a „Hát ez meg hogy jött ki?” felvetésünkre Csaba, a házigazda. Korábban itt töltött időnkből tudtuk, hogy sportszerető a család, a kissráccal, Csabikával anno fociztunk is, na de hogy ez még a termékekben is visszatükröződjön?! Ugyanakkor ez is bizonyítja, vannak olyan korokon átívelő sportsikerek és -eredmények, amelyekről a létező legtöbb formában igyekszünk megemlékezni. A 6:3-mal többek között vendéglő és film formájában is volt szerencsém találkozni, most már tudom, hogy fröccsből is van ilyen. „De nem akartam itt megállni. A Félidő ebből már adta magát, aztán ugye otthon nyertünk hét egyre, ebből lett a Visszavágó. Irapuato meg a büntetés” – vette át a szót még egyszer a házigazda. 1986-ban nekünk a szovjetek ellen volt az, most meg az a 0–6, ha egy badacsonyi pincészetben bor nélkül kell meginni hat deci szódát.

Ötletelgettünk kicsit még arról, mit is lehetne még felírni a listára. A Salvadort a tulajdonos vetette el, mondván, nincs akkora pohara, amelybe 1.1 liternyi folyadék belefér (ugye, 10:1 lenne az arány), a kézi- és a kosárlabda esetében inkább azt vizionáltuk, mekkora helyet foglalna el egy-egy edény, ha egy-egy nagy magyar sportpillanat tiszteletére megtöltenénk. Aztán megegyeztünk, ha világraszóló magyar sporteredményt keresünk, több mint 65 év után is az Aranycsapat Anglia ellen a Wembleyben aratott diadala viszi a prímet.

Ugyanakkor mi is tudtunk újat mondani kedves vendéglátónknak, méghozzá az évszázad mérkőzése témakörben. Merthogy ezen legalább kettőt szokás érteni a világfutballban, és azért a mi határainkon túl a másik az elfogadottabb. Még a mérkőzést elveszítő országban is. A Jahrhundertspiel vagy a partita del secolo ugyanis az 1970-es vb elődöntője, a rendes játékidő 1–1-e után hosszabbításban 4–3-as azúrkék sikert hozó Olaszország–NSZK csata. Nem vitás, hogy minden idők legnagyobb és legjobb ráadása volt, de már a rendes játékidő is rengeteg emlékezetes momentumot, kommentátori beszólást („Úgy látom, Burgnich éppen meghalt. Ja, nem, már jön is vissza” – mondta például a nyugatnémet rádióban Kurt Brumme az olaszok egyik időhúzásáról) hozott, majd jött az öt gólt (Burgnich, Riva, Rivera, illetve Gerd Müller kétszer) eredményező hosszabbítás és a futballtörténelem. A meccsnek otthont adó Azték Stadionban máig ott a tábla: „Az Azték Stadion kitünteti az olasz (4) és a nyugatnémet válogatottat (3), az 1970-es világbajnokságon játszott évszázad mérkőzésének résztvevőit”. E meccs miatt még a nyugatnémet újságírók is felülvizsgálták néhány napos állításukat, és nem a 0–2-ről 3–2-re megnyert NSZK–Anglia vb-meccs lett az évszázad mérkőzése, hanem ez.

De nem csupán nekünk, az olaszoknak vagy a nyugatnémeteknek, hanem például a hollandoknak is van olyan futballpillanatuk, amely megmarad az örökkévalóságnak – rögtön kettő is. Ráadásul mindkettőről lánglelkű tolmácsolás is fennmaradt, köszönhetően Jack van Geldernek. Az 1988-as Európa-bajnokság döntőjében még rádióriporterként üvöltötte a világba Marco van Basten elképesztő kapásgólját, amit aztán ki is adtak lemezen, tíz évvel később viszont már televíziósként dolgozott, midőn Argentína ellen újabb csodagólt ünnepelhetett. Érdemes a közismert videomegosztó portálon megkeresni, aztán végignézni, mint üvölti el egymás után ötször Dennis Bergkamp nevét, majd esik szavakkal visszaadhatatlan eksztázisba. Ha ilyet egyszer magyarul, magyar csapat meccsén végighallgathatnék vb-negyeddöntőben, minden nekem okozott szenvedést megbocsátanék a magyar labdarúgásnak...

Amit viszont nagyon sajnálok, hogy 1963-ban még nem volt élő televíziós közvetítés Luxemburgban, mert bevallom, meghallgattam volna, miképp tolmácsolják arrafelé, hogy a a luxemburgi labdarúgó-válogatott hajszál híján bejut az Nemzetek Európa-kupája (a mai Eb – nem elírás!) négyes döntőjébe (ez sem az!). Jóllehet csak 29 gárda vett részt a sorozatban (például az NSZK sem indult, mert Sepp Herberger szövetségi kapitány időpocsékolásnak tartotta a sorozatot...), illetve a L'essentiel című helyi lap szerint a – többek között belga és francia élcsapatokban szereplő – válogatott játékosok popsztárokra emlékeztető neveket viseltek (Johny Léonard, Francois Konter, Louis Pilot, Paul May), Hollandia kiejtése megsüvegelendő. Ahogyan a Dánia elleni helytállás is. Veretlenül megvívott két meccs (3:3, 2:2) után csak az amszterdami ki-ki meccsen dőlt el a továbbjutás az északiak javára. Több ezer luxemburgi autózott el a helyszínre, egy nappal később, a 0:1 másnapján a lapok minden idők legérdemtelenebb luxemburgi vereségéről cikkeztek.

Ugyanakkor azt gondolom, az ilyen jellegű „eseményheroizálásban” a norvégok mentek a legmesszebb. Ha a „Hol voltál, amikor Bra botja eltörött?” mondatról a New York Times kolumnás anyagot, az osztrák közszolgálati tévé pedig a minap befejeződött seefeldi északisí-vb alatt ötperces riportot készít, az jelent valamit. Döbbenetes volt látni, hogy a 45 év feletti válaszadók mindegyike meg tudta mondani, merre volt és mit csinált abban a pillanatban. Magyar szemmel nézve az 1982-es oslói világbajnokság 4x10 kilométeres férfi sífutóváltójában „csak” egy hétköznapi esemény történt, de a téli olimpiákon a legtöbb érmet nyerő nemzetnél ez volt „az” esemény. Az utolsó körben a szovjet Alekszandr Zavjalov és a norvég Oddvar Bra küzdött az aranyért, a norvég egyszer csak kilépett a „szélárnyékból”, előzött, de közben összekoccantak. Zavjalov térdre esett, Bra botja pedig eltört. Mindössze 15 másodpercig futott bot nélkül, aztán holtversenyben az első helyre hozta be a váltót (igaz, a végeredmény a zsűri egyórás szerencsétlenkedése után alakult ki, viszont közben a norvég tévékommentátor monitorállását otthagyva könnyes szemmel kirohant Brát fogadni), és attól kezdve minden norvégnak tudnia kell, mi történt vele 1982. február 25-én délután 13.54 körül. Megkerülhetetlen kérdés lett, hiszen az egyik országos napilap évekig minden hétfőn megkérdezte olvasóitól: „Hol voltál, amikor Bra botja eltörött?” Sőt, ha valaki nincs ott, ahol lennie kellene, ma már ezzel a szólással feddik meg a furcsa humorú északiak.

„Még ma is folyton odajönnek, néha naponta tízszer is. És mindig ugyanaz a kérdés, napról napra” – mondta a New York Timesnak Bra. A botja persze kiállítási darab, ő szobrot kapott, ha pedig az azóta vele baráti viszonyban lévő Zavjalovval közösen lépnek fel, és megkapják az adekvát kérdést, hogy szerintük ki nyert, mindig ez a felelet: „Mi nyertünk. Barátságot.”

Ők egymásét, Puskás Ferenc Billy Wrightét, és hiszem, hogy a sor a sportban az örökkévalóságig folytatható.