Élet-halál harcok – Moncz Attila publicisztikája

„Nemcsak az tesz valamit különlegessé, hogy el akarod érni, hanem az is, hogy nem akarod elveszíteni” – mondta egyszer Andre Agassi, aki azért bőven ott van minden idők legjobb teniszezőinek élmezőnyében. Hasonló érzések kerülgethetik most a magyar labdarúgó-válogatott tagjait, ráadásul úgy, hogy tudják, kilencven perc alatt egyszerre válhat valóra minden álmuk. Ha nyernek Walesben, elérik céljukat, ott lesznek a 2020-as Európa-bajnokságon, és nem kell lemondaniuk arról, hogy pályafutásuk során először és vélhetően utoljára (részben) hazai rendezésű világversenyen léphessenek pályára. Rendben, a győzelem elmaradása esetén még ott van pótvizsgának a Nemzetek Ligája rájátszása, de – mondjuk – egy tel-avivi és egy bukaresti túrához képest Cardiff tengerparti nyaralásnak tűnik.

Másfél éve Ballai Attila ugyanezen hasábokon arról értekezett, hogy nincs utolsó perces magyar átok, nem mindig mi kapunk sorsdöntő gólt a hajrában, hanem nagyjából ugyanilyen gyakorisággal mi is képesek vagyunk betalálni, legyen szó labdarúgásról, kézilabdáról vagy éppen vízilabdáról. Én most „csak” annyit szeretnék hangsúlyozni, a futballban az sem törvényszerű, hogy egy selejtezőben mi bukjuk el a klasszikus élet-halál meccset vagy párharcot. Nem az olyanokra gondolok, amelyeket a második-harmadik fordulóban játszanak, de a média vagy bárki más rögtön rásüti, hogy ez sorsdöntő, hanem az oda-visszavágós párharcokra vagy az olyan mérkőzésekre, amelyeken mindkét résztvevő számára a továbbjutás a cél, de csak a győztes mehet tovább.

A világ- és Európa-bajnoki selejtezők történetében a magyar válogatott 14 ilyen jellegű párharcot, illetve mérkőzést vívott, tízet sikerrel.

Nincsenek olyan illúzióim, és nem is akarom abba a hitbe ringatni magam, hogy ilyen meccs előtt egy-egy újságcikk hatására megváltozik a játékosok gondolkodásmódja, de annyit mindenképpen rögzítenék: a múlt, a statisztika alapján nem vagyunk eleve vereségre ítélve. Ezt azért is fontos kiemelni, mert az ilyen do or die jellegű mérkőzéseken sokkal nagyobb rutinnal felvértezett bokszolók azt mondják, minden nyaktól felfelé dől el.

„Fejben nyersz vagy fejben vesztesz, ezért nagyon fontos a mentális erő. És nem csupán a meccsekről, a bokszcsatákról beszélek, hanem mindenről, amit teszünk, mert először a szellemi erő dolgozik. Van benne tapasztalatom, így felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, ezt lehet gyakorolni és fejleszteni” – mondta például Vladimir Klicsko, a nehézsúly egyik klasszikusa, míg Anthony Joshua, napjaink egyik legjobbja szerint „a háború művészete” abban rejlik, ki hogyan sáfárkodik az eszével.

Márpedig van miből meríteni, hiszen nem elég, hogy a selejtezőkben az élet-halál harcok kétharmadán sikerrel jutottunk túl, a keddi ellenfél Walesszel szemben egyből egy a mérleg. Még az 1964-es Eb (akkori hivatalos nevén: Európai Nemzetek Kupája) selejtezőinek első körében akadt össze a két társaság, és a Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sóvári – Solymosi, Sipos F. – Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi összetételű csapat a Népstadion 40 ezer nézője előtt aratott 3:1-es győzelemmel (gólszerző: Albert, Tichy, Sándor, ill. Terry) „megágyazott” a továbbjutásnak, így a cardiffi visszavágón Tichy góljával kiharcolt 1:1 bőven elég volt a következő körhöz.

Ez a selejtezősorozat hozta egyébként a legtöbb, három magyar sikert a „nyerj vagy menj nyaralni” jellegű meccseken. Baróti Lajos együttese ugyanis a folytatásban az NDK-t (2:1, 3:3), majd Franciaországot (3:1, 2:1) is búcsúztatta, és bejutott a kontinenstorna négyes döntőjébe. (A spanyolországi tornán minden idők legjobb magyar szereplését bemutatva bronzérmes lett.)
Egyébként messze-messze Baróti tudta le a legtöbb ilyen jellegű csatát.

A kezdés minden volt, csak biztató nem, hiszen az 1960-as Eb-t megelőzően a nemzeti tizenegy kettős vereséggel (1:3, 0:1) búcsúzott a selejtezők során a Szovjetunióval szemben, a későbbiekben azonban csak sikerek vártak rá az ilyen jellegű mérkőzéseken. Az 1964-es kontinenstorna előtti szériát már említettem, de az 1978-as világbajnokság előtt is ő volt a szövetségi kapitány, midőn előbb Pusztai, Nyilasi és Fazekas góljával 3–0-ra megvertük a görögöket az interkontinentális pótselejtező jogáért, hogy aztán azon Bolívia se jelentsen akadályt. Itthon 70 ezer néző előtt hat játékos (Nyilasi, Törőcsik, Zombori, Várady, Pintér, Nagy L.) góljára építve 6–0 lett a vége; a La Paz-i magaslaton lejátszott visszavágó formalitás volt, de egy 3–2-es győzelemmel azért sikerült adni a látszatra is.

Időrendben haladva, az első ki-ki mérkőzés is magyar sikert hozott, igaz, emiatt az 1938-as világbajnokság selejtezőjéig kell visszamenni az időben. A tornára simán kijutó magyar válogatott 1938. március 25-én Háda – Korányi, Bíró S., Lázár Gy. – Szűcs Gy., Balogh I. – Sas F., Vincze J., Nemes, Zsengellér, Titkos összeállításban, Zsengellér (5), Nemes (3), Titkos (2) és Vincze góljaira alapozva 11:1-re kiütötte Görögországot. Aztán jöhetett a vb, amelyen egészen a második helyig jutott a csapat.

Természetesen akadtak balsikerek is, amelyek meglepő módon kizárólag az egykori keleti blokk országaihoz köthetők; egytől egyig fájók, és talán sohasem derül ki, hogy hányhoz kapcsolódott politikai háttéralku. A Szovjetunió elleni első kudarcot már említettem, de sajnos nem az volt az egyetlen. Az 1968-as Eb-re jutásról döntő párharcban itthon ugyan Farkas és Göröcs góljával nyertünk 2:0-ra, a moszkvai Lenin-stadionban viszont 100 ezer néző előtt kikaptunk 3:0-ra, így nélkülünk rendezték az olaszországi viadalt.

A következő kudarc különösen fájó volt, hiszen 1969-ben először buktunk el a vb-selejtezők történetében. A csoportkörben azonos pontszámmal végzett Magyarország valamint Csehszlovákia, és bár az egymás elleni eredmény, a gólkülönbség és a gólarány is ránk nézve lett volna kedvező, a szabályok szerint egymeccses playoff következett, semleges pályán. 1969. december 3. és Marseille pedig már a történelem része. Szepesi György, a legendás rádióriporter „Ébresztő, mert jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!” kiáltozása sem hatott, az 1:4-nek hosszú távon is kihatása volt a magyar labdarúgás jövőjére.

Egy következő szurkolói generáció „Marseille-e” Budapesten jött el, 1997 őszén az Üllői úton. Bár a csoportban Finnország ellen minden idők talán legmókásabb öngóljával (ami szintén rácáfol a hajrában csak mi vagyunk képesek gólt kapni axiómára), Faragó Richard kommentátorállásbeli eksztázisával sikerült 1–1-re menteni és sikerrel letudni az élet-halál meccset, a rájátszás nem a mi világunk lett. Jugoszlávia ellen a „János, az erdésztől” a „Dolgozzatokig” gyakorlatilag minden rigmus elhangzott a 7–1-es vendégsikert hozó hazai mérkőzésen, az idegenbeli 0–5 már „csak” újabb belerúgás volt a földön fekvőbe. Holott az a jugoszláv válogatott tényleg hemzsegett a világklasszisoktól, elég csak Mihajlovicsra, Sztojkovicsra, Mijatovicsra, Szavicsevicsre vagy Milosevicsre gondolni.

Idővel persze ez a sorozat is képes volt referenciaponttá emelkedni, hiszen a következő csaknem két évtizedben még eddig sem jutott el a magyar válogatott. Egészen a 2016-os Eb selejtezőjének playoffköréig volt igaz az állítás: akkor az egy ki-ki mérkőzésen már „legyalult” (az 1958-as vb előtt 5:0-s győzelem ért kijutást) Norvégiát oda-vissza sikerült legyőzni (1–0, 2–1), így 44 év után játszhatott újfent kontinenstornán a nemzeti tizenegy. Csapat és közönsége akkor talált újra egymásra, ami a mai napig tart – már csak emiatt sem kellene megint csaknem fél évszázadot várni az újabb kvalifikációval.